A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-01 / 18. szám
ÖRÖKSÉG Arcképek a két világháború közötti időszak csehszlovákiai magyar irodalmából Darkó Darkó a polgári Csehszlovákia legnépszerűbb magyar prózaírója volt. A népszerűségért nem kellett sokat küzdenie, rokonszenves egyéniségével és szenvedélyes jóságkultuszával azt már a fellépésekor elnyerte. Első kötetének, az 1925-ben megjelent Két ember, egy árnyék című novellagyűjteményének néhány darabjából arra lehet következtetni, hogy formai tekintetben a próza modern útjai felé tájékozódik. Ezt a benyomást az expresszionista telítettségű újabb kötet (A legnagyobb úr, 1927) is megerősítette, de aztán a harmincas évek elejétől Darkó stílusában egyre inkább a realizmus vált uralkodóvá. Legismertebb novelláit (A remetemadár. Szárnyas ménes, Szlovenszkói vásár) a harmadik kötete tartalmazza (Magyar hegyek népe, 1943). Bennük jól érezhető az a kettős népnyelvi hatás is, amely a székelységből származó és ifjúkorában a gömöri palócok közé került írót érte. A Szlovenszkói vásár című nagy novellában a magyar-szlovák népi érintkezést ábrázolja meleg színekkel. Szép művészi sikert ért el Darkó a kisregény műfajában is: az erdélyi céhvilágot megelevenítő Szép ötvöslegény-ber? ősei földjének és hagyományainak hódolt; a Zsenika -ban egy kamaszgyerek szexuális ébredésének válságait kitűnő pszichológiai érzékkel mutatta be; Az Áll a bá\-ban — melynek cselekménye az 1918-as államfordulatot követő években játszódik - a deklasszálódott dzsentri haláltáncának vagyunk tanúi. Darkó vérbeli műfaja a novella és kisregény volt, de ambíciói a regényre is kiterjedtek. Legismertebb három regényét: az 1937-ben csehszlovák államdíjjal jutalmazott Égő csipkebokor-t a Szakadék-oŕ és a Deszkává ros-f saját vallomása szerint azzal az elképzeléssel írta, hogy bennük a születőben, a kialakulóban lévő „szlovenszkói magyar lelkiséget" kifejezze. Ezt a törekvését csak a Deszkavárosban tudta művészileg megvalósítani, a másik két regény színvonalát a terjengősség és nehézkes nyelvezet lerontotta. Ifjúsági regényeiben is csak mérsékelt művészi sikert ért el (Zúzmara, A felhők hőse Pákozdon). Darkó 1945-től a haláláig Magyarországon élt és már csak keveset irt Növekvő új olvasóközönségünknek egy testes novellaválogatásban mutattuk be őt és előkelő helyet kapott a hagyományt feltáró prózai antológiáinkban is. TURCZEL LAJOS A HÓHÉR Az volt a nagy esemény, ahogyan a kis Takács visszaérkezett a háborúból. Mindeki láthatta volna rajta, ha van valaki akkor az állomáson, hogy amikor lelépett a vonatról, tétovázva nézett körbe, babra kézzel sokáig csatolgatta magára a hátizsákot, és bizonytalan lépésekkel megindult a visszatért leszereltek között a falu felé, hogy no, a kis Takács, a ferde orrú Takács Jani semmit sem változott. Olyan ő bizony, mint azelőtt volt, mielőtt a nagy emberszükségletben az ő satnyasága is megkellett a hadseregnek, és bevették, elvitték. Eléggé a közepén tették ezt vele, mert elmúlt már akkor is negyven esztendős. — Nagyon meg lehet szorulva a Konrád meg a Vilmus — mondogatta még Pintye is, a sánta, háborús pótdobos a faluban —, ha már a Janira is rávetette szemét, girhes Takács Janinkra. Janit nem is kísérte ki senki az állomásra, amikor virágosán, kufferesen, jócskán vidáman italtól bemelegedve elvitte a vonat a negyvenévesek között. Nagyon öreg, okulárés anyja volt neki otthon a kis belsőségében, az járni sem tudott nem kísérhette ki a Janikát. Meg is volt ijedve szegény, vén Takácsné, amikor megtudta, hogy még a Janit is viszik katonának. Annyira megrémült, hogy görbe, eres lábai azt a kis szolgálatot is felmondták, amelyre eddig napjában valahogy mégis rá tudta venni őket. Egyedül imbolygott hát a daloló házasemberek között a vén legény, a kis Takács. — Jaj, lelkem. Janim — tört hozzá Bodánné, aki megöregedett anélkül, hogy gyermekáldásban részesült volna —, jaj, suta kis Janikám, hát te úgy mégy a többiek között, mint az elhagyott árva, elátkozott árva, megvarázsolt árva, jaj, hát gyere már, hogy sirassalak legalább én tégedet, valaki legyen, aki utánad is sóhajt egyet: Jaajjj, magasságos Nagy Mennybéli, visziiik!... — Ne ordíjjon, Bodánné — szólt rá az állomásfönök, az ezüstcsillagos — magától minden áldott temetésen, minden egy teremtett katonakísérésen csak ezt hallani. Valaki hozzátoldotta: — Nincs, aki ezt a gyámoltalan Takács Janit elrihassa, hát ö vállalta. Fiatalabb úgyse jutott neki. Pedig nem látom, hogy vóna ember, akibe asszonyféle nem csimpaszkodik. Hát bizony akkor nem is volt, csak a Jani. Neki még akkor is be kellett érnie Bodánnéval, aki pedig csak olyan szakmánybán sirt. Ahogy a boltban az ember azt a gyertyát, ostort, süvegcukrot veszi meg, amelyik még ott van, ott áll, nem nyúlt addig senki hozzá, úgy nyúlt ő is Takács Jani magányossága felé. — A Jani férfiasságának még a háború se használt — mondta a tanító a papnak —, ekkora gyámoltalanság, amekkora ebbe az emberbe szorult szinte el sem képzelhető. Mesébe illő. Pedig esze van. Csak gyáva, vagy mi az ördög van vele, nem mer beszélni, mozogni, nincs bátorsága az élethez. Az ilyen rögtön elesik, ahogy kiér. Az első dolga, ahogy kiteszi a lábát a vonatból, hogy odaáll egy golyó elé. Pulya egy szerzet. Ha még ez is hazajön, akkor úgy szól a közmondás, hogy az ügyetleneké a szerencse . . . nem a butáké. — Igen — a pap is utánagondolt Janinak —, nem nagyon sikerült férfiember. Idejében jött egyszer hozzám az özvegy Bencéné, hogy levelet hozott, nem merte felbontani. Ez a harmadik levél, amit életemben kihozott nekem a posta, mondta szegény. Az első fiatalabb koromban meghozta a hírt, Klevelendból, így Bencéné, hogy meghalt szegény amerikás bátyám, egyetlen testvérem. A második Jozefstadtból jött, hogy szegény fiam lábát amputálni kellett... Az volt a harmadik levél, amit hozzám hozott. Mi lehet vajon benne, milyen istencsapása?! Kiderült, hogy Takács Jani írta, tavalyelőtt, innen a faluból, egy sorban lakik Bencéékkel. Levélileg kérte meg a Bence lány kezét. Nem adom, kiabálta akkor Bencéné. bolondnak nem adom. Aki Így megrémiszt engem, annak nem adom szegény lányomat... Hát ilyen gyenge legény a Jani. Levélben kért feleséget magának. Egyetlenegyszer próbálkozott. és akkor is így ... Én se hiszem, hogy még előkerüljön szegény feje... És mégis előkerült. Lassan, toprongyosan ballagott be a sáros úton, sovány hátizsákkal a hátán, fodros szélű lábszárvédővel. Alig lépegetett. Kedvetlenül, árván előzgette egyik talpa a másikat. Tudta, hogy senki se várja otthon, csak a félkegyelmű Kák Péter, akire gondozásban hagyta, s akitől pusztulásba mehetett ugyan egész vagyonkája. Öreg édesanyja közben a templom mellé költözött a földbe. Nem vigabb így ez a visszatérés, mint az eltávozás volt két évnek előtte, a virágos, italos elutazás. Hanem most az akkori éneklők se virítottak valami nagyon a jókedvtől. Egyesével, kettesével dagasztották az őszi sarat, s a vonatbeli beszélgetés után idehaza már szólni se futotta a kedvük. Minek siessen haza? Ráérkezése elég van, az otthoni pusztulást megláthatja még, és nem lesz későn akkor se meglátnia. Betért a kocsmába, forralt bort kért, és süketen hallgatta a kocsmáros örvendezését. Egyszer csak egy kupecforma, városi állású, csizmás ember ugrik eléje. Szeme szélső pillantása már azóta, hogy belépett a kocsmába, észrevette és tudomására adta Janinak, hogy ez a kereskedöképű igen nézegeti őt. Egy hosszú ideig ültőhelyében tette ezt. a túlsó asztal végéről, aztán egyszer csak megmozdult, mint aki nem bírja tovább, és kiállt a kocsma közepébe, Jani asztala elé. A két-három ember, a kocsmáros, egy belépő muzsikus cigány, akik még az ivóban ott voltak kívülük, jól hallhatta, ahogy tisztelkedő hangon szólt Takács Janihoz. — Csak nézem oldalt, nézem, mondom magamban, ez csak ő lehet. Én is kint voltam, kérem, Tirolban. A 14-es honvédek közt voltam. Ejnye a falu nevét, no, az már nem jut eszembe. De az arca... biztosan tudom, holtbiztos, hogy megismertem. Engem aztán térden lőttek, hazaküldtek, tizenöt tavaszán. Ráhajolt a Jani asztalára. — Őrmester voltam. Nem emlékszik rám, kérném? Egy ízben az én szakaszom volt kirendelve, ott állunk, mintha mellbe vágtak volna, amikor megismertem magát... Komolyan nem emlékszik rám?... Nagyobb volt a pocakom, őrmester Baumann, a kórházban lefogyott... Az volt a jó munka, amikor maga felhúzta őket... egymás után. Volt olyan fasor, hogy kétoldalt többen is csüngtek a fákon... Hallja, azért magával nem érzi a legkényelmesebben magát az, aki látta azt a munkát... Ugye, nem tévedek ? — Nem — a Jani szájából önmaga csodálkozására jött elő —. nem téved, őrmester úr. — Maga az, ugye? Ejnye, a neve? Azt is emlegették. — Takács János. — Lehetséges... De igen. Takács. Mintha csakugyan Takács volna a fülemben. Hátravonult az ivóban, és ott magyarázta a kocsmárosnak és az embereknek. Megismerte, biztosan tudja, ez a Takács volt a brigádban a hóhér. Az árulókat felhúzta. Tíz perc, ott egykettőre készen volt az ítélet, és a többi még gyorsabban ment. Amikor Jani kilépett a kocsmából, már katonabanda előtt szaladó, sivalkodó gyerekhad módján járt előtte a hír: — Hallottátok? A suta Takács Jani hóhér volt a háborúban. Embereket akasztott. Gondolta volna az ember?! így megváltozni, de így?!. • • — Félek tőle — mondták a csitri lányok. 14
