A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1986-05-01 / 18. szám

INNENÉrzelmek és hangulatok

Josef Müller. Akik olvasták a gobelinszövőkről írott riportomat, ismerik már a nevét. Az alábbi néhány sor pedig személyiségéből próbál meg néhány vonást bemutatni. A prágai Iparművészeti Főiskolán végzett 1958-ban a textil szakon, Antonín Kybal tanítványaként. Azóta a Jindfichúv Hradec-i gobelinműhely művészeti vezetője. Emellett maga is tevékeny, elismert alkotóművész.

— Sosem tagadtam meg vidéki mivoltomat — mondja, amikor „ars poetica” -jának eredője felől érdeklődöm.

— Egy kis morva településen nőttem fel, réteken, erdőkben szaladgáltam, folyó vizében bukdácsoltam. Nézze! Nem tudom, magának vannak-e ilyen élményei, de én emlékszem, hogy mint gyerek, marhákat őriztünk és krumplit sütöttünk. Na és ugye kiszedni a parázs közül azt a krumplit! Lefosztani a héját érezni a csodálatos

illatát...! Emlékszem, mennyire ízlett só nélkül is. Kormosak, maszatosak voltunk tőle. Mindezeknek nagyon fontos szerepe van az életemben. Érzelmekről, hangulatokról van szó, melyeket az ember azóta is próbál színekben, formákban visszaidézni. Áttéve persze a valóságot a textil, a falikárpit által megkövetelt jelzett, elvontabb állapotba.

— Innét tehát a munkáit olyannyira meghatározó lágy. meleg tónusok is?

— Igen. S megintcsak a természethez kell visszakanyarodnom. A földhöz például, amire az ember alapvetően rá van utalva létezésével, hisz az élteti őt. És vegye csak a föld színét kapáláskor, krumpliszedéskor. Vagy a srácokkal együtt rakott tüzek ezernyi színárnyalata. Azok az arany, fekete, barna és vörös színek. A Nap vagy az őszi fák például. Mindig gyönyörűek voltak számomra. A vizeket is szeretem természetesen. Ám a kéket mégis keveset használom. Amikor a Kultúrpalotába a „Dél-Csehország"-ot készítettem, ott használtam több kéket a halastavaknál. De úgy érzem, ott el is kanyarodtam kicsit a rám jellemzőktől. Az az igazság, hogy a meleg, lágy színeket szeretem.

— Közel három évtizede, hogy a szülőföldet odahagyva, itt él Dél-Csehország szívében. Milyen a viszonya az itteni tájhoz?

— Én azt hiszem, hogy ez Csehszlovákiának az egyik leggyönyörűbb csücske. Vagy tán a világnak is. Rengeteg itt a régi kultúrtörténeti emlék. Az architektúra például; az építészetnek szinte teljes fejlődését végigkövethetjük az itteni kisvárosokban. De nemcsak az architektúra, hanem a táj is, amely gyönyörű. A halastavak, melyeket szintén emberi kéz hozott

létre. S különös ez a táj. Egyszer barátságos, másszor egészen zord. Változik állandóan. Minden évszakban, napról-napra, óráról-órára. Hajnalban például, ha kimegy az ember a tóhoz (mert nagyon szeretek horgászni), s virradni kezd, szinte hihetetlen, ami ilyenkor egy óra alatt lejátszódik. Lenyűgöző. Kezdődik az egész a fény áttörésével, ahogy az első fénysugarak belevágnak a reggeli ködbe, amely méltóságteljesen szétterül, bezáródik a tó fölött, ám a mind erőteljesebb sugarak lassan foltokra szaggatják. A nyugodt, sima víztükör, amelyen mintha körzővel rajzolnák a köröket egy-egy csobbanás után. Aztán egyszercsak megszólal az első madár, majd a második, harmadik, s pillanatokon belül már zeng is az egész sereg. S az esték is hasonlóak. Csodálatos, amint a nap egyszerre van ott az ember feje felett és a lábánál is, amint áll a tóparton. Hihetetlenül szép dolgok ezek. S látja, vegyül már bennem mindez közel harminc esztendeje azzal, amit elhoztam magammal, s őrzök azóta is az ősök, szülőföldem örökségéből. És boldog vagyok, ha sikerül mindebből valamit is visszaadnom alkotásaimban.

Josef Müller. A napokban éppen ötvenes éveinek felezőjéhez érkezett, mélységesen őszinte, érzelmi töltésű textilművész, akinek alkotásait láthatta már a világ számos neves kiállítótermének közönsége, s akinek alkotásai ma már állandóan megtalálhatók Stockholmtól Addis Abebáig, Moszkvától New Yorkig a világ számos pontján. S aki ennek ellenére, vagy tán éppen ezért, szinte hihetetlenül szerény, közvetlen, barátságos ember.

NÉMETH GYULA

Az Edelstein-akció

Zoroslav Záhon, szlovák rendező filmre vitte Fteter Hajdúk és Ján Niftaj tavaly megjelent kisregényét.

Izgalmas, egész estét betöltő mozifilm elkészültét jelezzük olvasóinknak a Nyugat-Európából beszivárgott terroristák fondorlatairól és a csehszlovák biztonsági erők harcáról a hívatlan turisták ellen. A pénzről, a valutáért vesztegetett hamis szerelemről szól a film, egy olyan világról, ahol az emberi élet csak annyit ér, mint egy kutyáé.

Viktor Svoboda főoperatőr kamerája előtt parádés szereposztásban vonulnak fel a hazai művészek (Ľubo Roman, Magda Šputová, Boŕivoj Navrátil, Slávo Drozd, Ľubomír Gregor, Ján Króner és sokan mások) mellett kisebb, de fontos szerepekben ismert külföldi színészek is. A részben Magyarországon forgatott filmben láthatjuk többek között Sír Katalint, Újlaky Károlyt, Tóth Tamást, Halmágyi Sándort és Thirring Violát,is.

A bratislavai Koliba laboratóriumaiban az utolsó simításokat végzik a filmen, így még az év első felében mozivászonra kerül.

(nov)

Thirring Viola és Ja rom ír Janeček a film egyik jelenetében (Milan Kordoš felvétele)

A világ legalacsonyabb gépkocsivezetője egy 102 centis török törpe, Dursun Yilrraz. A 27 éves NSZK-beli vendégmunkás nem kis kitartás és szívósság árán szerezte meg a gépkocsivezetői jogosítványt. A rendőröknek, akik időnként igazoltatják (mert messziről úgy tűnik, mintha egy kisfiú vezetné az apja autóját), mindig büszkén mutatja a jogosítványát.

A svájci kisváros, Brienz nagyon büszke ötös ikreire, akik tíz évvel ezelőtt hat percen belül jöttek a világra. Az asztalosmester és az ápolónő két fia és három lánya közül csak a két kislány hasonlít egymásra, úgy, mint két tojás, ők ugyanis egypetéjű ikrek — a többieknél alig látszik a családi hasonlatosság. Kivéve egy közös szenvedélyüket: mind az öten lelkesen és ügyesen fuvoláznak.

Májusban kerül a mozik műsorára az Üvegházi Vénusz című szlovák film. A film egy ifjú tudós történetét mutatja be, aki szülőföldje felemelkedéséért, a természeti környezet tisztaságáért fáradozik.

8