A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-01 / 18. szám
OKNMT HAILOTTUK-OLVASTÜK-IAITUK Dán régészek az ország második legnagyobb szigetén, Fynen folytattak a partközeli sekély vízben feltárásokat, melyek során Európa legősibb angolnahalász-csónakjának maradványait hozták a felszínre. Számos emberi csontváz, valamint többféle használati tárgy került felszínre a viz alól, így evezők, horgok, kéziszerszámok és a képen látható, szarvasagancsból készített sok ezer éves balta is. Megkérdezték Shirley MacLaine-től: — Mikor ír egy színésznő könyvet? — Hogy mások mikor írnak, nem tudom — hangzott a válasz. — Én akkor írtam a Ne ess le a hegyről című önéletrajzomat, amikor A gyöngédség ideje című film főszerepére vártam. Tudtam, hogy James Brooks rendező kétségbeesetten keres, de hiába, a harmincöt év feletti színésznők között olyat, aki megfelel erre az asszony-anya-nagyanya szerepre. Jurij Tyemirkanov, az ismert leningrádi karmester 1976 óta a leningrádi Kirov Operaház főzeneigazgatója. Európa csaknem minden államában vezényelt már, az Egyesült Államok és Japán zenekarainak az élén is állt. Jurij Tyemirkanovot 1985-ben állami díjjal tüntették ki az Anyegin zenei betanításáért és dirigálásáért. A képen Andrej Petrov zeneszerzővel látható. ASRAEL Libor Pešek azok közé a karmesterek közé tartozik, akiket mindig szeretetteljes várakozással fogad a Szlovák Filharmónia közönsége. Pešek — a Cseh Filharmóniával és a Supraphon stúdiójával való együttműködése mellett — világjáró karmester, számos nemzetközi fesztivál vagy más zenei esemény szívesen látott vendége. Ez év elején a Royal Philharmonic Orchestra felkérésére mutatta be Liverpoolban Josef Suk Asrael című szimfóniáját, mely először hangzott el angol földön. A hangversenynek, melyet a BBC televíziója is közvetített, óriási sikere volt. Ezt a nálunk is nagyon ritkán játszott és ezért bemutatónak is tekinthető művet vezényelte Pešek a Szlovák Filharmónia két bérleti estjén. A szimfónia címe: Asrael — a keleti mitológiákban a halál angyala, aki „az örök boldogság mezőjére" viszi a holtakat — utal a mű atmoszférájára, a sorscsapásoktól gyötört ember lelki vívódásaira. Suk a Cseh Vonósnégyes második hegedűse volt, amikor 1905-ben egy spanyolországi körúton érte a hír: elhunyt zenei példaképe, tanítómestere és apósa Antonin Dvoŕák. Hazatérve hozzálátott, hogy zenei formába öntse fájdalmát. Három tétel készült el az Asraelból, amikor újabb, még súlyosabb csapás érte: meghalt szeretett felesége, Dvoŕák leánya, Otílie. Suk további két tételt írt a szimfóniához, melyek egyikében visszapillantott az Chiliével töltött boldog évekre. A mű végső kicsengése a mély gyász mellett nem a kétségbeesés, hanem a művésznek az életbe vetett reménye. Pešek, aki fejből vezényelte a nehéz művet, maradéktalanul felszínre hozta a szimfónia súlyos és bonyolult mondanivalóját. Temperamentumán mindig uralkodott az értelem fékje, de értelem-szülte felfogásán átütött a forrón érző szív. A szimfónia nehéz feladat volt a zenekar számára is, hiszen néhány próba után először játszotta. A második hangversenyen már sikerült megoldani az első est néhány szólambeli pontatlanságát. A hangverseny első részében Beethoven első szimfóniája hangzott el azzal a sziporkázó muzikalitással és szuggesztív erővel, amit már megszoktunk Pešek és a Szlovák Filharmónia Zenekarának sok korábbi hangversenyén. Delmár Gábor <4 NEMZETISÉGI *ö ISKOLÁK AZ SZSZK-BAN A jó könyv gondolkodásra és cselekvésre késztet. Ez a természetesnek tűnő megállapítás nemcsak a szépirodalomra, hanem a politikai s társadalmi témájú kötetekre szintén érvényes, hiszen az írott szó az egyéni állásfoglalásra késztető magatartásformák fejlesztésének lényeges eszköze lehet. Aligha véletlen hát, hogy az utóbbi évtizedekben hazánkban is jelentősen megnőtt az érdeklődés az ilyen jellegű irodalom iránt. Szerzőileg és olvasóilag egyaránt. Ezen kiadványok számát gyarapítja Fodor Zoltán: Nemzetiségi iskolák a Szlovák Szocialista Köztársaságban című kötete, amely a Szlovák Tankönyvkiadó gondozásában — szlovák és magyar nyelven — a közelmúltban jelent meg. A szerző munkájának előszavában leszögezi, hogy Csehszlovákiában a nemzetiségi politika helyes alkalmazásának egyik konkrét megnyilvánulási formája a nemzetiségi iskolák léte. Ezáltal lehetővé vált, hogy az országban élő magyar és ukrán nemzetiségű állampolgárok a törvény nyújtotta jogaikkal élve az anyanyelvükön művelődjenek. Fodor Zoltán, tényközlő szándékának megfelelően, elsősorban tájékoztató jellegű adatokat s tárgyszerű információkat nyújt a szlovákiai nemzetiségi iskolák hálózatáról, a magyar és ukrán nevelési nyelvű óvodákról, a nemzetiségi alapiskolák, gimnáziumok, szakközépiskolák és szakmunkásképzők oktató-nevelő munkájáról, illetve mindennek eredményeiről. Szól a tantárgyi sajátosságokról, de az anyanyelv és az irodalom oktatásának jelentőségét is hangsúlyozza. Nem tér ki a nemzetiségi iskolák életképességének legdöntőbb kérdése: az irántuk tanúsított érdeklődés problémájának fölvetése elől sem. Ezzel kapcsolatban leszögezi: „ ... e folyamatban döntő szerepe van az egyes járásokban élő magyar, illetve ukrán nemzetiségű lakosság igényeinek. Tehát annak, hogy a magyar és az ukrán nemzetiségű szülők közül hányán igénylik gyermekeik számára az anyanyelvi oktatást." Egyrészt örömmel nyugtázható, hogy a szóban forgó kötet az SZSZK Oktatási Minisztériumának célkiadványaként jelent meg, másrészt viszont csak sajnálni tudom, hogy e kötet ily módon a bolti hálózatban nem kapható. Könyvtárakban, közművelődési intézményekben, iskolaigazgatóknál, nevelési tanácsadóknál beszerezhető ugyan, de üzleti forgalmazás esetén minden bizonnyal a szülők és érdeklődők sokkal szélesebb köréhez juthatna el ez a figyelmet érdemlő és szép kivitelben megjelent munka. Miklósi Péter John Fowles: MANTISSZA Bevallom, John Fowles eddig két magyarul megjelent könyvét, A lepkegyűjtőt és A francia hadnagy szeretőjét nem olvastam, abban viszont osztom a fülszövegíró nézetét, hogy a Mantissza érdekes könyv, valódi irodalmi csemege. Nem nevezném ugyan egyértelműen kísérletnek, hisz ez a definíció eleve feltételez egyfajta bizonytalanságot, kockázatot, esetlegességet, aminek a nyomait sem találni ebben a regényben. Ravasz kópé ez a John Fowles. Huszárvágással kezdi a könyvet: az első fejezetben a teljes emlékezet-kieséssel ébredező beteget egy fehérbőrű doktornő, barnabőrű nővérének asszisztálása mellett kerek-perec „megerőszakol”. A furcsa terápia, melynek lényege, hogy az emlékezetet nemi ingerekkel kell felébreszteni, mert a sexus és az emlékezet idegközpontjai egymás mellett helyezkednek el az agyban, már-már a pornó határait érinti. S az is lenne, ha nem tudnánk elejétől fogva, hogy egy remek tollú íróról van szó, aki nem éri be ilyen olcsó fogásokkal. A fejezet végén ki is derül, hogy a doktornő is csak egy a múzsák közül, akikkel az író párbeszédet folytat. Ez a múzsa egyszer Erato, máskor görög istennő köntösében jelenik meg; hol az erotika papnője, hol pedig egy punk-szerelésbe öltözött bőrruhás leányzó, máskor az író egyik énje, akivel meg lehet beszélni a következő fejezetet. Hol megadóan idomul az író elképzelései szerint, hol lázad, s ö tartja markában az írót. Egyszóval amorf, állandóan alakuló és alakítható hős, akivel naponta meg kell vívni a harcot, művésznek, embernek, férfinak. Az „antiszövegben", ahogyan az író titulálja regényét, mintegy véletlenszerűen, egy rövid bekezdésnyi szövegben rátalálunk a könyv mondanivalójának lényegére: „Annyi beleszólásom van a dolgokba, mint egy automata írógépnek. Istenem, ha arra a számtalan könyvlapra gondolok, amit a franciák teleírtak, hogy eldöntsék, vajon mennyiben függ az iró magától az írott szövegtől." Szerencsére, maga a regény cáfolja a fenti megállapítást, John Fowles rejtett szobák ajtajait nyitogatja (és tünteti el időnként), s helyenként meghökkentő és bizarr helyzeteket teremtve, egy különös hangú regényben keresi a választ férfi és nő, művész és műalkotás közt mindig ott feszülő kérdésekre, újszerűén, modem felfogásban taglalva az örök dilemmát, ami Homérosztól Baconig, Shakespeare-töl Joyce-ig mindig is foglalkoztatta az írókat. Merem remélni, hogy a Gondolat kiadó Rare sorozata továbbra is ilyen frissiben teszi le a világirodalom könyvújdonságait a magyar olvasó asztalára. Kövesdi Károly & REVESZ SÁNDOR szólóalbuma 1981 júniusa. Egy NDK-beli koncerten Révész Sándor, a Piramis tehetséges énekese angol nyelven közli a közönséggel, hogy megválik együttesétől. Majd öt év hallgatás után kapcsolódik be újra a magyar könnyűzenei élet vérkeringésébe egy nagylemez felvétele és színpadi fellépés erejéig. Amikor a karácsonyi nagyszabású segélykoncerten elénekli még friss szólólemeze legsikeresebb, „Nem tudtam, hogy így fáj" című dalát, egykori rajongói és bírálói is közvetlenül győződhettek meg arról, hogy jellegzetes előadásmóddal párosuló kitűnő hangja mit sem fakult meg az esztendők során. A hetvenes évek rockpódiumai koronázatlan királyának, úgy tűnik, még inkább sikerült énektudását továbbfejlesztenie. Egyfajta szuggesztív éneklésmód vonul végig az egész albumon, s ehhez kitűnően illeszkedik az LGT-hangszerelés. Egyes dalokban éppen a Locomotív GT (a lemezen a kísérőzenekar szerepét tölti be) zenei világának hamisítatlan jegyei észlelhetők, hiszen a lemez zenei anyagának megalkotásában Presser Gábor oroszlánrészt vállalt. S amint már ezt megszokhattuk, Presser ez esetben is a jó minőség biztosítéka. De említést érdemel a többi dalszerző is, Pavel Danék és von Henko neve is. A dalszövegek a mondanivaló megfogalmazásának módjában térnek el a szokványostól, s ez Sztevanovity Dusán és Révész érdeme. A lemez leginkább azoknak szerezhet maradandó élményt, akik kedvelik a jóhangzású igényesebb rockmuzsikát, vagy az egykori „Kölyök" (Révész S.) összetéveszthetetlenül eredeti énekhangját. De ajánlható mindazoknak, akik a szörpízű slágerek özönében a műfaj keretein belül néha-néha egy kis felüdülésre vágynak. D. Kovács József 9
