A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-04-25 / 17. szám
TUDOMAISTY-TECHNIKA GYILKOS HULLÁMOK Vastag kötetek sárguló lapjai mesélnek arról, hogy Délkelet-Afrika közeiében a hajók nemegyszer találták magukat szemben szokatlanul hatalmas hullámokkal. Nagy kiterjedésű, sima, mély hullámvölgyeket rendkívül meredek hullámfalak követtek. Miután a hajó lebukott egy ilyen hullámvölgybe, nem tudott fölemelkedni a hullám tetejére, és így a hullám teljes erejével az orr-részre sújtott le. Ha a hajó közepe az előző hullámhegyre támaszkodik — tehát a saját orrának és tatjának súlya már terheli, a következő pillanatban az orr-részét érő hullámlökés végzetes lehet. Afrika déli csücskénél, az Agulhas-foknál indul délnyugati irányba az azonos nevű áramlás. Vele szemben fúj az erős délnyugati szél. A két erő kölcsönhatása rendkívüli méretű, meredek hullámokat hoz létre. Találkozott velük már a portugál Bartholomeo Diaz is, a középkor egyik legelső nagy felfedezője, aki a legenda szerint csak azért járt sikerrel útján, mert előzőleg eladta lelkét az ördögnek. Sok portugál, holland, angol és francia hajós azonban nem volt olyan előrelátó. A hajóik ott nyugszanak az óceán fenekén, azon a vidéken, amely még a modern hajózás számára is igen veszélyes. A Szuezi-csatorna megnyitásával egyre kevesebb hajó kerülte meg Afrikát, és a gyilkos hullámok feledésbe merültek. De amikor 1967-ben lezárták a Szuezi-csatornát, a hajók kénytelenek voltak ismét dél felé kerülni. Egy évvel később már a gyilkos hullámok áldozatává vált a Word Glory nevű óriás tartályhajó. Egy hullám néhány másodperc alatt kettétörte; 22 ember veszett a tengerbe. Öt évre rá ugyanott egy óriáshullám összezúzta a Zephyr-Neptun nevű teherhajó orr-részét. 1981 tavaszán pedig egy libériái tankhajó a Jóreménység-fokánál hatalmas hullámmal került szembe, amely akkora rést ütött a hajó orrán, hogy egy vasúti kocsi is befért volna rajta. Csodával határos módon a tankhajónak sikerült még néhány órán át a vízen maradnia, és eljutott Fokvárosba. Neptun pörölyei Hasonló okok miatt az óceánok más vidékein is pusztulnak el hajók. Például 1971-ben az Atlanti-óceánban, New Yorktól délre a Texas-Oklahoma nevű hajót törte ketté egy óriási hullám, mely valószínűleg azért jött létre, mert az erős szél a Golf-áramlással ellenkező irányban fújt. A La Manche csatornában is előfordulnak ilyen „caperollerek" az erős vihar és a vidékre jellemző ár-apály áramlás kölcsönhatása végeredményeként: Dél-Amerikánál, a Hom-fok körül, amikor keleti szél fúj az ottani áramlással szemben. A fokok körüli hullámok mellett van egy másik, különösen veszélyes hullámfajta: a partokra törő hullámfal. Leggyilkosabb formája, a tenger alatti földrengések nyomán keletkező szökőár (hírhedtté vált japán neve a cunami) emberek tízezreinek szörnyű halálát okozta már. De nemcsak tengerrengés, hanem vihar is kelthet hatalmas erejű, ám a vihartól távolabb, a nyílt tengeren gyakran észrevehetetlen, lapos, méltóságteljes óriás hullámokat, amelyek aztán a sekélyebb parti részeken toronynagyságú fallá emelkedve söpörnek el mindent, ami az útjukban áll, legyen az hullámtörő gát vagy akár világítótorony. Skócia partvidékén megmérték a parton megtörő hullámok erejét: négyzetméterenként kis híján 300 000 newton volt, vagyis 30 tonnányi tömeg súlya! Egy helyen a hullámok szétverték a hullámtöröt, elsöpörve a helyéről egy 800 tonnás betontömböt, kitépve vele 550 tonnányi alapozást is. A hullámtöröt kijavították és megerősítették. A beépített e 600 tonnás tömböt a következő nagy vihar hullámai elsöpörték ... Különös veszély fenyegeti a világítótornyokat és személyzetüket, mert a tornyokat a partok legkiugróbb, legjobban veszélyeztetett részeire szokták építeni, ahonnan viharban a személyzet nemigen tud elmenekülni. Az amerikai Massachusetts-öbölbeli Minot világítótornyot 1851-ben a földig rombolták a hullámok. A helyére épített új torony még áll, de nemegyszer a tetejéig csapnak fel a hatalmas hullámok. A torony 35 m magas — vagyis akkora, mint egy tízemeletes lakóház. Norvég Anna eltűnése Régi tengeri elbeszélésekben gyakran lehet olvasni a „kísértethajók"-ról: békésen úsznak a tengeren, de az egész legénység és minden más utas halott, vagy éppenséggel egy lélek sincs a hajón, szemlátomást egyszerre és hirtelen hagyták el, mintha a rájuk törő halál elöl próbáltak volna elmenekülni. 1948-ban az Urang Medan nevű holland hajó kapitánya a rádión vészjeleket adott le, közölve, hogy minden tisztje meghalt, és ő maga is haldoklik. Amikor a mentőhajók a helyszínre érkeztek, a hajón már nem élt senki. A legkülönbözőbb helyeken feküdtek a halott tengerészek, arcukra rákövült a rémület. A halottak testén nem volt semmilyen sérülés. 1960-ban az Atlanti-óceánon két teljesen elhagyott hajót találtak. Rajtuk volt a víz- és élelmiszerkészlet, valamint a teljes mentőfelszerelés. Vajon ki késztette a legénységet arra, hogy ilyen pánikszerűen hagyják el a hajót? És milyen tengeri tragédia áldozataivá lettek az olyan nyomtalanul eltűnt hajók, mint 1970-ben az angol Milton, 1973-ban a Norvég Anna és a többiek? Nagyon sokféle elméletet állítottak már fel (köztük szerepelt a Földön kívüli lények látogatása is), de egyik sem adott kielégítő magyarázatot a kisértethajók rejtélyére ... 1934-ben a Kara-tengeren lévő Tajmír vízrajzi kutatóhajón V. A. Berezkin megfigyelő egy léggömböt hidrogénnel töltött meg, és mielőtt felbocsátotta volna, véletlenül a füléhez közelítette. Ekkor éles fájdalmat érzett a dobhártyájában. Amikor elvette a fülétől, a fájdalom megszűnt, de amikor ismét odatette, újból érezte a fájdalmat. A kíváncsi Berezkin erre munkatársához, V. V. Sulejkinhez, a neves fizikushoz fordult, hogy ugyan mondja már meg, mi ez. Sulejkin nem tudott válaszolni. A rejtélyes jelenség azonban nem hagyta nyugodni — és három év múlva megadta a magyarázatot A tenger hangja című írásában. A végzetes hang Sulajkin kimutatta, hogy amikor a viharos tenger hullámai fölött elszáguld a szél, a levegőben emberi füllel nem hallható, alacsony rezgésszámú infrahang keletkezhet, amely nagyon messzire eljuthat keletkezési helyétől. Ez történt a Tajmír felszínén is: a teljes szélcsöndben egy távoli vihar infrahanghullámai érkeztek a hajóhoz. A füllel érzékelhetetlen rezgéseket a léggömb rezonátorként fölerősítette, és a rezgések nem hangérzetet, hanem fájdalmat okoztak az emberi fülben. Az infrahangok kellemetlen hatásait már jól ismeri a tudomány. A 15—20 Hz-nél alacsonyabb frekvenciájú rezgések nemcsak a fület kínozhatják meg, hanem idegrendszeri zavarokat (látászavarokat, félelemérzetet) okozhatnak, sőt az ennél alacsonyabb frekvenciák bizonyos körülmények között az ember halálát idézhetik elő. Mik lehetnek ezek a körülmények a tengeren? Még nem tudjuk pontosan, de föltételezhető, hogy az egyik ilyen veszély az, ha a hajó és az árbócozat rezgésének saját frekvenciája megegyezik a levegőben terjedő infrahangéval. Ebben az esetben a hajó „rezonál", és nagy erejű másodlagos infrahangforrássá válik. Ettől az embereket rettegés, vak rémület fogja el, akár olyannyira, hogy sietve leeresztik a mentőcsónakokat, és elhagyják a hajót, vagy egyszerűen a vízbe vetik magukat — a többieket pedig a fedélzeten éri a halál. Egyelőre nem lehetünk biztosak benne, hogy ez történt a „kisértethajók" utasaival, hogy valóban a gyilkos hanghullámok végeztek-e velük. De ha a magyarázat nem igaz is, legalább ésszerű — amit a kísértethajó-történetekről igazán nem lehet elmondani. A. PLAHOTNYIK 16
