A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-04-25 / 17. szám
Műfordítóink műhelyéből Mihály (1897*1967) Út az esőben Kint kegyetlenül csapott az eső a szélvédő üvegére, alig-alig látta az út szélén imbolygó alakot. De nem gondolkodott, ilyenkor nem lehet gondolkodni, hirtelen nyomta le a váltót és másik lába a fékre taposott. A gép ott állt meg pontosan a lány mellett, gyorsan jött már az este. de maradt még a napnak annyi világossága, hogy amikor kinyílt az ajtó és ott álltak szemben egymással, mindegyik megismerte a másikat. — Maga az? — Én ... Úgy volt egy pillanatig, hogy becsapja az ajtót és gázt ad és ráhajol a volánra és úgy fog repülni messze, minél messzebbre. A lány is hátrálépett, ösztönösen, mint aki fél. Talán éppen ez a mozdulat volt az oka, hogy a férfi nem mozdult, nem hajolt a volánra és nem adott gázt. A lány nevetett. — Ha tudta volna, hogy én vagyok, nem állt volna meg, ugye? A férfi nem válaszolt. Csak annyit mondott: — Üljön be ... A lány megint nevetett- Az eső esett, a víz vidám csöppekkel csurgott végig az arcán. — Nem kell, hogy mindenáron jótettet gyakoroljon velem ... én számot vetettem evvel az esővel, amikor elindultam. Isten vele... És elindult. — Üljön be! Kicsit hangosabb volt ez, a lány megállt és szó nélkül kerülte meg a kocsit. A másik oldalon megnyílt az ajtó és meleg nyári eső friss szaga töltötte meg a kocsi belsejét, ahogy elhelyezkedett a férfi mellett. r— Mehetünk. Néptelen volt az út, erdő közé értek, az erdő fái ködbe borultak a csapódó eső finom porzásától. Már messze jártak, már az erdőből is kikerültek, amikor megszólalt a férfi. — Merre járt itt?... mit keres itt ilyen időben ? A lány a kesztyűjéből csavarta a vizet a kocsi padlójára és a sapka alól a férfira pillantott. — Szabad? Úgy volt egy pillanatig, hogy azt mondja: magának még mindig mindent szabad, de mégse válaszolt semmit. — Kint voltam délután a gáton és azt hittem, hogy idejében hazaérek. Elszámitottam magam. Olyan jó volt hallgatni a gép egyforma zúgását, kicsit hűvös volt már, a motor felől meleg áramlott feléjük, jólesett most' ez a meleg áramlás. Messze, a hegyeken túl már felcsillantak a város lámpái, de még itt a domb előttük, erről még le kell futni, és most a szerpentin, azon még fel kell kapaszkodniok. Azon túl már ott a város, ott lesz a város első utcája, az első lámpa, az első ház, utána a második és sok-sok ház még ezután és az egyik ház előtt meg fog állni és a lány meg fogja köszönni a szívességét, amit neki tett, hogy hazahozta ebben a pokoli időben, talán a kezét is fogja nyújtani, ő talán meg fogja szorítani a kezét, nem, nem, ezt nem fogja tenni. Mindegy, a lány mégis csak ki fog lépni az autó ajtaján és ő menni fog tovább, egyedül. Talán mindig is egyedül. A szerpentin közepén járhattak, amikor köhögni kezdett a motor. Először sűrűén. azután egy-kettőt, azután megállt. Még jó, hogy volt annyi lendülete a kocsinak, hogy oldalra tudta vinni. A lány riadtan nézett fel a csendből. — Mi az? Baj van? A férfi már kint állt az esőben és a motor fedelét emelgette. — Semmiség az egész ... Ráhajolt a gyertyákra és egyiket a másik után csavarta ki, ezért nem vette észre, hogy a lány is kiszállt és ott állt mellette. — Segítsek? Felriadt. — Menjen be, Márta, nem magának való ez az idő. A lány most már harmadszor nevetett, de ez valahogy más volt, mint az előbb, ez a nevetés már meleget kapott a motor egész úton áramló melegétől. — Én bajtárs szeretek lenni... ugye, ezt most nem hiszi? Most már a férfi is nevetett. — Nem hiszem ... de azért fogja meg ezt a kábelt és tartsa ide a gyertya fejéhez .. . így, no lássa... maga egészen rendesen tud segíteni az embernek. — Óh, hogyne, én értek egy keveset ehhez is ... én mindenhez értek egy keveset Menjen és hajtsa meg a motort, én majd nézem, hogy ugrik-e a szikra. A férfi az indítóhoz lépett, de a motor néma maradt, csak az indító rekedt morgása hallatszott. — Úgy látszik, másutt lesz a baj... — A karburátornál, biztosan ... Segített a lány, amíg a férfi leoldotta a vékony rézcsövet, és a fejük összeborult, amikor vizsgálgatták. A férfi tenyerén pici nedves porszem ült, a kézilámpa fénye keményen világított a kis ellenségre. — No látja!... — és vidáman nézett a lány a férfi szemébe. — Mit lássak? Az eső is elállt, de nem vették észre. — Azt, hogy az élet mozgása így akad meg egy kis porszemen ... és nem indul meg addig az élet mozgása, amíg ez a porszem ott van. Visszatette a férfi a csövet, helyére illesztette és megsimogatta. — Gondolja? Csak úgy mondta ezt, a válla mögül és várta, hogy válaszoljon valamit a lány. De a lány nem válaszolt, hanem ehelyett konokul világított a kézilámpával a férfi munkájára. — Készen vagyok ... — Igen ... akkor már ez se kell, hogy világítson ... Bal kezével nyúlt a lámpa kapcsolójához, a férfi pedig a jobb kezével és épp úgy volt, hogy egyszerre értek a gombhoz és a két kéz egyszerre ölte meg a lámpa kemény világosságát. És a két kéz úgy maradt. — Az a kis porszem ... akarja? — Én igen ... És maga? Szép volt ez így, a város messzi fényei és ez a csönd a szerpentin éles fordulóján. Már tiszta lett az ég és a hold csorba tányérja kacagott le rájuk a tiszta égről, amikor elindultak. Az indító búgott és a motor vidáman felelt rá és fiatal erővel rugaszkodott neki a szerpentin feltáruló lejtőjének. JÁN Sf ACHO Kérés A csillagokból térj vissza hozzám (itthon neked susog a fény), égess belülről, merítsd a telkembe titkon a hajnal rózsás ujjait, ó, édes tépj ki szívemből mindent, csak a szenvedés üdvét hagyd nekem (vele szeretlek), amíg elrejt az éjszaka s fekszem a föld ölén elnehezülő testtel. DÉNES GYÖRGY FORDÍTÁSA PETER ŠT/UCHA A kulccsal Estéről estére sokáig csönget valaki nálam, ott álldogál az ajtóm előtt, beles a kémlelőnyíláson, egyik lábáról a másikra áll, köszön a szomszédoknak, veszekszik velük, amíg én írok, amíg én borotválkozom, amíg — nincs bátorságom elfordítani a kulcsot és beereszteni őt, mi történik, ha éppen én vagyok az, vagy mi történik, ha már nem én vagyok az. Egyszer majd visszatérek és megállapítom, hogy az ajtó zárva van és a kulcs halott. TÓTH LÁS71Ó FORDÍTÁSA 15
