A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-04-25 / 17. szám
Arcképek a két világháború közötti időszak csehszlovákiai magyar irodalmából M____ •• ÖRÖKSÉG Tárnái A kárpátaljai Beregszászon született és Ausztráliában elhunyt Tamás Mihály a kibontakozó csehszlovákiai magyar prózaírás első fölfedezettjei közé tartozott, s nevét a tűzben és a Kassai Naplóban közölt írásai tették ismertté. Első könyve, a Novelláskönyv már 1923-ban megjelent. Irodalomkritikánk kezdettől pozitívan értékelte őt, és Tamás ezt a folyamatos elismerést már csak azért is megérdemelte, mert némely vonatkozásban még a vele egyébként egyenrangú epikus társakat, Darkót és Egrit is fölülmúlta. Amíg Darkó kitűnő novellái mellett többnyire gyenge regényeket írt, s Egri alkotásaiban olykor érződik a csináltság, addig Tamás egyenletes színvonalon alkotott novella- és regénytörténetei mindig életteljesek. Az életteljességet naturalista módon nem egyszer el is túlozza, s ezt a magyarországi kritika felrótta neki. A regény műfajában neki sikerült először hitelesen ábrázolnia az új helyzetet, az államfordulat után bekövetkező társadalmi és lelki változásokat. Két part közt fut a víz című regényének főhőse, a népi származású Bodák Iván műegyetemi hallgató évekig a szülővárosa és Budapest között hányódik, veszélyes politikai akciókba keveredik, de végül azt a reálpolitikai magatartást, az új helyzetbe való beilleszkedést és a becsületes, harcos helytállást vállalja, amely a sarlós nemzedékre volt jellemző. A két háború közti időben ő írta a legtöbb kisregényt, s ezek közül a Mirákulum, a Drótvasút és a Szép Angéla háza a legjelentősebbek. A Mirákulum először a Nyugatban jelent meg, és többen rámutattak arra, hogy tematikai rokonságban van Móricz Zsigmond A fáklya című regényével. A balladikus hangoltságú és tematikájú Drótvasút-hoz a szerző kitűnő közlésmódot választott: az eseményeket szemtanúi hitelességgel egy ácsinas mondja el, aki egykorú a tragikus sorsú kis ruszin lánnyal, Háfiával. A harmadik kisregény, A Reggelben 1927-ben ' megjelent Szép Angéla háza, a legnagyobb szlovákiai magyar irodalmi botrány előidézője lett: a mű alakjaiban többen magukra ismertek és egy református pap és felesége becsületsértési pert indítottak a szerző ellen. Tamás novellatermésének a javát a Sziklán cserje című nagy sikerű kötete (1937) ölelte fel. Említett regényéhez hasonlóan novelláinak legnagyobb érdeme az is, hogy a kisebbségi társadalom akkori viszonyairól széles skálájú objektív képet nyújtanak. Ilyen novellái (Találkozás a faluval; Vásár; József, a kubikus; Szüreti bál stb.) és említett kisregényei megérdemelt helyet kapnak á napjainkban kiadott reprezentatív hagyomány-antológiákban. Azonkívül még két önálló Tamás-kötetet is kiadtunk: az első a Két part közt fut a viz et, a második ugyanazt és még a Mirákulumot és a Drótvasút-ot tartalmazza. TURCZEL LAJOS Áthaladtak az udvaron, le a kert alá, ahol már a szántás kezdődött. Kicsit lóginyázva néztek maguk elé, odabent már ittak egy keveset. A mérnök, meg a gazda. Kánya János. — Itt a hiba, tekintetes mérnök úr. — Hol? — Itt is. Az öreg Kánya bütykös ujjával a mezsgyére mutatott, hogy ott a hiba, a mezsgyén. Ott mindig hiba van, mert van, úgy lenne jó, ha nem lenne, ha az egész határ az övé lenne. De úgy se lenne jó, mert akkor a szomszéd faluval lenne mezsgye, akkor meg abban lenne a hiba. A mérnök megállt a mezsgyénél, elövette a térképet, nézte, keresgélt rajta. Azután leült a földre, a zöld fűbe, kinyitotta a táskáját, elövette a műszereket. A póznákat a gazda cipelte, égnek meredtek, úgy ölelte magához. Nekidütötte a kerítésnek és a mérnök háta mögé ment. A mérőkörzőt nekiszúrta a mérnök a papirosnak, azután leolvasta a távolságot. Méregette, számolt, gondolkodott. A szomszéd kert alól kijött az asszony, meglátta őket, azzal visszaszaladt. Nemsokára ketten jöttek az urával. — Jó napot adjon Isten. A mérnök felnézett a papírosból, kurtán felelt. — Jó napot. A szomszéd, aki szintén Kánya volt, fiatalabb, de egytestvér Kánya Jánossal, a bátyjához ment, megbökte. — Régen van, hogy jött ? A mérnökre mutatott. — Csak épp most, hogy jött. Ifjabbik Kánya is a mérnök háta mögé állott és kiváncsi, gyanakvó nézéssel szurkálta a térképet. — Nincs itt hiba semmiben, kár a kőccségér... Az öregebbik Kánya rántott egyet a vállán, mogorván maga elé szólt. — Azt majd a térkép mutatja ki. Az asszony a szomszédokkal sugdolózott, mert közben a szomszédok is a kert alá gyűltek. Suttogtak, mutogattak, halkan beszéltek, senki se mert hangos szót szólni. Mert hátha hiba esik a számításba. A mérnök föltápászkodott ültéből, a mérőszalagja után nyúlt és elindult a harmadik szomszéd mezsgyéje felé. — Kezdhetjük. Két kócos gyerek hamar elkapta a lánc két végét, a mérnök velük haladt. Mértek. Egy marék föld Az összefutott népség szusztalan nézett, folyton csak a mérnök kezét nézték, ahogy az hosszú szögeket szúrt a földbe. Már közeledtek a Kánya János darabjához, jaj, már mindjárt ott lesznek, jaj, most ott van, most látjuk meg, mi az igaz. A mérnök már látta, már az előbb a térképről tudta, hogy csakugyan elszántott a Kánya János földjéből a szomszéd. Az öcscse, Péter. De kell a hókusz-pókusz, kell egy kicsit játszani, fontoskodni, mert enélkül nem hisznek neki. Mért ide, mért oda, aztán megállt, a cipője orrát mereven egy pontra szorította. — Kérek egy rudat! Megkapta, beszúrta az ifjabbik Kánya földjébe. — Itt a mezsgye! Egy pillanatig mélységes csend lett, azután egyszerre az ifjabbik felhördült. — De nem úgy van az, tekintetes mérnök úr! Ez a szó: ez a megváltás mindenkinek. Kánya Péterné reszkető testtel sivította. — Nem úgy van a', az a miénk!... Kánya János komoran szólt maga elé. — Úgy van, ha a mérnök mondja ... Erre aztán kitört a vihar. Mind a két Kánya, mind a két asszony, meg a szomszédok egyszerre kezdtek kiabálni, hogy úgy van, hogy nem úgy van, hogy nem onnét kell kezdeni a mérést, hogy a nyolcadik szomszéd mezsgyéje az irányos, mert ott áll a vén akác a föld szegletiben. A mérnök hallgatta egy darabig, nem szólt, várt. A vihar csak nem akart múlni. Várt még egy keveset, azzal újra elindult a két gyerekkel, meg a mérőszalaggal. A nyolcadik mezsgyéhez, a vén akáchoz. Méri Újra csend lett, vártak. Az egyik gyerek nem mozgott elég fürgén. Kánya Péter ellökte, kikapta kezéből a szalag végét. Kánya János állt mozdulatlanul a kitűzött karó mellett. A karóhoz értek, ahol Kánya János állt. A mérnök számolt, méregetett, megfogta a karót és vigyázva, frontosán, tenyérnyivel odébb tűzte ki. — Itt a mezsgye! Kánya János kárörvendő fölénnyel nézett körül. Péter a mérnökhöz ment, magyarázott. Hogy az apjuk azt úgy osztotta fel, ő háborúban volt, az asszony szántott, János itthon volt, az asszony gyenge, nem lehet azt elhinni, hogy még az asszony szántott volna el a Jánoséból. Inkább megfordítva. A mérnök a vállát húzta. Hiába minden, a mezsgye itt van. Péter Jánoshoz fordult. — Hát van lelked, hogy elveszed a másét, nem elég a magadé? János rá se tekintett, úgy felelt. — A magamét veszem, nem a másét. A másé csak legyen a másé. Az enyém, az az enyém. Nyugodtan, higgadtan mondta. Péter felbőszült erre. nem bírta tovább. Szörnyű szitokra nyílt a szája, amibe az asszony sivított bele. — Persze, nekünk nincs borunk, hogy a mérnököt traktáljuk. Ott az igazság, ahol a bor... A mérnök csöndes, szomorú ember, megszokta már az ilyen beszédet, ez mindig így szokott lenni. Ránézett az asszonyra, szomorú nagy szemével, komolyan. Az asszony elhallgatott. Péter szemben állt a bátyjával, egészen szemben, ökölsújtásnyira, a szitok ömlött a száján, az ökle hátralendült mereven, készen feszült egy acélkupaccá az öt kemény barna ujj. A szomszédok húzódtak, a gyerekek tíz-húsz lépésről nézték az emberpárt. Kánya János égnek feszült, mint egy sziklaszál, az iménti könnyű mámor már csak a haján látszott, néhány csapzott ősz fürt hullott a szemébe. A mérnök hozzájuk lépett, hátulról megfogta a Kánya Péter ökölbe rándult kezét. Csöndben, felindulás nélkül szólt. — Egyezkedjünk ... Péter rámeredt, egy percig még feszült, nehéz, kemény nézéssel nézte a mérnököt, aztán egyszerre becsukódott, felengedett. Kánya János is egyszerre meglágyult, mint a nyárütötte hó. Szomszédok, asszonyok, gyerekek közelebb merészkedtek, felvidult ábrázatok gyűrűztek a három ember körül. — Egyezkedjünk... A mérnök most már kiegyenesedett, tudta, hogy most csak parancsolni kell, hogy béke legyen. Keményen, pattogósán csendült a szava. — Jog szerint egy öl jár Kánya Jánosnak a Péteréből, de hogy ne legyen háborúság, megfelezzük a vitás földet kettőjük között. János is, Péter is kap egy fél ölet. Jó lesz így? Egyik se szólt, mind hallgatott. Mert úgy van ez, hogy azt az öl földet János is, Péter is senkiének nézi már, senkiének, amiből most ő is kap egy fél ölet, a másik is. A mérnök már nem is hallgatott rájuk, munkához fogott, kitűzte középre a póznát, a gyerekek szaladtak a többivel, beigazította a többit is, gyorsan, sietve, hogy ne eszméljenek. Péter kapáért ment haza, hogy az új mezsgyét kivágja. János állt újra némán, mint a feszület. Egyszerre zsibongás kélt az asszonyok között, a könnyülés zajos felengedése. Most már nincs baj. a mérnök kitűzte a föld egész hosszában a mezsgyét. Péter hányta a földet két oldalra, árok készült, gaz gyérült a kapája nyomán. János állt, szótlan nézte a sürgölődést, mintha nem is érintené ötét az egész komédia. Elkészült az űj mezsgye, vígan bamállott a frissen hányt földszalag a szántás napszárította sárga tenyerén. A gyerekek is visszafutottak, a mérnök is visszajött, Péter utána a kapával. Megálltak János mellett, a mérnök leporolta a ruháját, Péter asszonya odaugrott, segített neki a porolásban. János állt, nézte, nézte az új mezsgyét, nyílegyenes, mintha léniával húzták volna. Megderült az arca, de nem, mégse — elindult. Tempós, meredt léptekkel haladt az új mezsgyén, meglátszott rajta, hogy szemét egy pontra szorítja. Ment, a tábla közepén is túl, szinte a másik végén állt meg. Lehajolt, nézdelt, méricskélt a szemével, két nagy keze előrelendült a mezsgyére. Egy jókora földgolyó, olyan tán, mint egy gyermek feje, a mezsgye szélén állt, az ö földje felől, ha megrúgná, átgurulna a Péterére. Megragadta Kánya János a földet, a keményre tapadt agyagot, felemelte és messzire hajította be a maga földjére. Azzal felállt és megbékélve, enyhült léptekkel indult visszafelé ... 14
