A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1986-04-18 / 16. szám

••____ ••

ÖRÖKSÉG

Arcképek a két világháború közötti időszak csehszlovákiai magyar irodalmából

Bányai Pál

Bányai Pál gazdag besztercebányai (Banská Bystrica) családból származott, de már középiskolás korában a munkásmozgalomhoz kötötte sorsát: kommunista lapokban (Munkás. Az Út. Magyar Nap, Korunk) publikáló újságíró lett és egyideig pártfunkcionáriusként is működött. Bohém életvitele sok vihart kavart körülötte, de a vállalt politikai eszmékhez haláláig hű maradt A második világháború alatt, 1943-ban egy budapesti kórházban halt meg.

Bsö írásai — harcos gyári és földmunkás riportok — családi nevén (Munels) jelentek meg, de 1933-tól már az írói névül választott Bányai-t használta. A Fábry által szervezett „valóságirodalmi" mozgalomnak legérettebb tagja és a szocialista realizmus szlovákiai magyar úttörője volt Két regénye jelent meg, s ezekben legtöbb riportjához hasonlóan szlovák munkáskörnyezetből meríti a témáját Az 1934-ben kiadott Felsögaram hőse, P'rviar Jano, az apja mesterségét az erdei favágást folytatja; később fűrésztelepen, majd a vasútépítésnél dolgozik és öntudatlan robotolóból fokozatosan osztályharcos dolgozóvá válik. Ez a mű még tipikus valóságirodalmi alkotás; tematikailag erős kapcsolatban van a szerző riportélményeivel, módszerét tekintve pedig a riport és a széppróza ötvöződik össze benne. A két építőelem között még nincs meg az a szerencsés arány, amelyre az igazi riportregény épül, a riporter szemével konstatált nyers valóságelemek sokasága viszont megakadályozza az ábrázolt valóság művészi elmélyítését, amire Bányai már itt is tudatosan törekedett A valóságirodalom koncepcióját meghaladó esztétikai többletet második regényében, az 1936-ban megjelent Fakó földek-óen érte el, éspedig úgy, hogy osztályharcos angazsáltságához hű maradt Művészi szempontból nem hibátlan alkotás ez sem, de módszere jóval igényesebb és összetettebb, mint a valóságirodalmi regénytípusé: a cselekmény értő kezelése és több szálon futtatása mellett atmoszférát is tud teremteni és a főhőst sokoldalúan jellemzi. A fakó földek kvalitásait a Nyugatban is elismerték, itthon pedig cseh nyelvre lefordították (Šedivá zemé,

1938).

Bányairól a mostani hagyományébresztő akciókban sem j* feledkeztünk meg. Két regénye 1966-ban közős kötetben jelent meg, s Csanda Sándor utószót írt hozzájuk.

TURCZEL LAJOS

Valamelyik nap idegen, úrféle emberek jöttek a faluba. Az idegen arc mindig esemény, csoportokba verődtek a népek, találgatták, hogy ugyan mi fajták lehetnek az urak.

— Végrehajtók lesznek, másfajta úrféle már amúgy sem jár a mi falunkba.

— Nem lehet az, nincsen aktatáskájuk. Anélkül pedig olyan a végrehajtó, mint puska nélkül a katona.

— Talán azért jöttek, hogy kimérjék a vágást az erdőben, megindul a munka megint ...

— Akkor már ősszel jöttek volna. Különben sem esnék most jó dolog az erdőben, nehezek a fák a víztől, amit a tavasz hajtott beléjük, nem fogja őket a fejsze.

— Azt hallottam a városban, hogy állami segélyt fog minden munkanélküli kapni. Biztos azért jöttek, hogy összeírjanak minket.

A következő napon elszéledtek az idegenek az egész környéken, piros-fehér stráfos botokat szúrtak a földbe, vékony acélszalagokkal távolságokat mértek fel.

Jó hír repült át a falvakon:

— Vasutat fognak építeni.

Méhkas volt aznap a falu. Csupa nevető arc nézett a világba. Délután, amikor abbahagyták munkájukat az urak, körülvették őket a népek, akár a missziós barátokat, nem győztek a sok kérdésre válaszolni.

A gyerekek boldogok voltak, ha hozzáérhettek ruhájukhoz.

De azoknak is kijutott a dicsőségből, akik a botokat cipelték utánuk. Ujjal mutogattak rájuk, itatták őket nyakra-före. Nem csoda, ha felfújták magukat egy kissé.

Ha valamiről vita folyt, ők mondták ki az utolsó szót:

— Én tudom, mert én vittem a botokat az urak után ...

Két ilyen bothordozó össze is verekedett amiatt, hogy melyiknek a botja volt fontosabb.

Két hétig járták a mérnökök a vidéket, azután elutaztak.

De visszamaradt a nagy reménység.

— Munka — mondotta Jano.

— Munka — mondotta Katka.

— Munka — mondották a férfiak.

— Munka — mondották az asszonyok.

— Munka — zúgták az erdők, dalolták a szelek, dúdolták a felhők, énekelték a földek.

— Munka ! Munka! Munka!

Tervezgettek az emberek. Jóllakásról, új

cipőről, megint jobb életről beszéltek.

Jano mindennap kijárt a falu végére, leült az árok partjára, órák hosszat ült, mosolygott, néha felállt, kezét a szeme fölé tette, hogy jobban lásson, és nézett, nézett.

Talán a munkát leste.

Aztán valamelyik nap az egész felsővidék munkaközvetítő hivatalaiban kihirdették, hogy munkásokra van szükség, vasút épül. Jézus volt a hír, mégsem hittek benne sokan. Az egyik hegyi szlovák faluban, amikor kidobolta a kisbíró, fejüket csóválták kételkedve a munkanélküliek.

— Már hogy lehetne az igaz, amikor oly sokáig nem volt munka. Biztos bolondját járatja velünk, fene a jó dolgát! — mondták.

Mégis megindultak a munkanélküliek a vasútépítkezés helye felé. Losoncról, ahol sok gyár kéménye meredt komoran, füsttelenül az égnek, Apátfalváról. Gácsról, ahol fogatlan öregasszonyokként sírtak a szövőgépek. Korlátiról, ahol megpenészedtek a kövek a bazaltkőbányában, Zólyomból, ahol patkányok tanyáztak az edénygyár megsiketült termeiben, Besztercebányáról, ahol hallgatott a gyufa-, posztó-, bútorgyár, ahol hallgattak a fűrészek, a Zólyombrezna környéki falvakból, az egész Felsögaram völgyéből.

Mintha kiöntött volna medréből a sárga Garam, visszafelé folynék az országúton, olyan hatalmas volt ez az emberáradás.

Az aranymezők felé vándorolhattak valamikor így az emberek.

Aranyásókhoz voltak hasonlatosak a munkanélküliek. hajszájukban az új kor aranya, a munka után.

Aztán megindult a munka.

Ezer, kétezer, háromezer munkás dolgozott. Szlovákok, morvák, csehek, magyarok, németek, de megfértek egymással, nem veszejtette őket össze Bábel tornyának testvérgyilkos haragja. Barakkokban laktak, parasztok házaiban, maguk főztek, maguk mostak. Néha nevettek, néha ordítottak, kezükben ilyenkor kés villant, néha szerelmesen sóhajtottak valamelyik falusi leány fülébe a barakkok, házak árnyékában. Lármájukkal kantinok, kocsmák teltek meg, tengernyi ital folyt torkukon alá. szeges bakancsuk kopogása, mintha hadseregek meneteltek volna, felverte a falusi éjszaka csendjét.

A hét végén megszelídültek bennük a kemény férfiélet szertelenségei, vonatra szálltak, hazautaztak családjukhoz.

(Részlet)

Vasárnaponként a régi csend borult a tájra.

Hétfőn megint lármával telt meg a levegő. A házakban megremegtek az ablaktáblák, a virágos cseréptányérok a falakon, a poharak a szekrények tetején az emberi munka erejétől.

— Ördögök! — sápitoztak az öregasszonyok. — Jaj, kifordították a világot sarkaibóll

A munka áldozatokat is szedett:

Dinamit robbant időnek előtte, kőrakások megcsuszamlottak. nehéz kubikoscsillék melleket horpasztottak be, sínek lábakat nyomorítottak el, kalapácsok ujjakat csonkítottak meg. szemekbe kőszilánkok fúródtak.

Sebaj!

Csak tovább!

Egy elesett helyébe tíz kél.

Piviár Jano földet hányt csillékbe, szürke vaskocsikba. Minden izma feszült, meztelen felsőtestéről, mintha vérzett volna, fekete csíkokban folyt alá az izzadság, torka kiszáradt, nagy vödrökből itta a poshadt vizet, körülötte csengtek az ásók, ahogy kőhöz értek, csikorogtak a csillék kerekei, amint gurultak az iparvágányon, ordítottak a horvát, olasz mesterek, ravasz emberhajtó vasútépítők voltak ök, párolgott a föld a nap és a munka irtó hevétől.

Megint dolgozott Jano, de nem érzett olyan örömöket, mint amikor szagos fatörzsek voltak a keze alatt, gatter csattogtatta a fogát mellette.

Fájt a visszaemlékezés.

Telehányta az egyik csillét földdel, de már ott állt helyében a másik, tizedik, századik. Birkózott velük. Egyiket letűrte, sokat letűrt.

de estére, mire munkáját befejezte, belőle az erő már kiszállt, a csillesereg pedig, glédába szedett szörnyetegcsorda, ott állt pihenten, legyözetlenül.

Dolgoznia kellett a megszakadásig, mert kegyetlenül hajtották a mesterek a csillék tempóját.

Néha olyan düh fogta el, hogy teste villámgyorsan mozgott, telehányta a csillét földdel, még mielőtt a következő a helyére gurulhatott volna. Lihegve, egy kevés győzelemérzettel eltelve pihenhetett ilyenkor néhány pillanatig.

Fürge fekete szeme volt a mesternek, mindent meglátott. Egyszer azt mondta a többi munkásnak:

— F’Sviérról vegyenek maguknak példát, az nem panaszkodik, hogy túl gyors a tempó.

Elment a kedve Janónak a csillékkel való versengéstől.

— Hogyisne, hogy majd miattam hajcsárolják a többit!

A föld szagát szerette, remegő orrcimpákkal szívta magába. Olyan nehéz szaga volt a földnek, akár az asszonyok hónaljának nyá-FEISÖGARAM

14