A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-04-18 / 16. szám
KINCSÜNK A NYELV A HELYI NYELVJÁRÁS HASZNOSÍTÁSÁNAK LEHETŐSÉGEI A MAGYARTANÍTÁSBAN Minden tájegységnek általában megvan a maga jellegzetes szokásrendje, népviselete, népzenei anyaga s többé-kevésbé ízes tájszólása is. Sokszor talán nem is tudatosítjuk, hogy milyen ragyogó kincsek ezek; a nevelés szolgálatába állítva értékünk szinte felbecsülhetetlen. Hiszen egy egész közösség történelmét, búját, örömét, lelkiségét hordozzák magukban. A szülőföld szeretetének, a néphez való hűségnek és ragaszkodásnak a hajszálgyökerei ezek. Örvendetes tény, hogy új tankönyveink anyagának kiválasztása egyre tudatosabb szempontok szerint történik. Főleg zenei tankönyveinkben viszonylag sok hagyományt őrző dal található. Nyelvtan- és irodalomkönyveink is kitűnnek színességükkel. Ám tudatosítanunk kell, hogy mindez kevés. Van valami, amit a legjobb tankönyvirók, tankönyvek sem képesek maradéktalanul biztosítani. Ez pedig nem más, mint a szavak érzelmi feltöltése, mely a családi fészkek melengető szavakkal történő kibélelésével kezdődik. Nyelvünk nagy művésze, Móricz Zsigmond otthonára, gyermekkorára Így emlékezett vissza: „Ha nem volt tüzelő, az semmi sem volt, — egy soha nem hiányzott: a család szent melege. Ez olyan volt nálunk, mintha a testek fejlesztették volna ki, s minél nagyobb számú lett a család, ez a hő annál magasabbra fokozódott." Rohanó életünkben nagyobb gondot kellene fordítanunk a „család szent melegére", a melegséget közvetítő szavakra. Úgy tűnik, mintha a gyermekeink elé tárt szokásvilág, a dalok erdeje, a szavak pázsitja kissé zúzmarás, kissé távoli lenne. Áldó melegségre volna szükség, hogy gyermekeink valóban birtokukba vehessék — érzelmileg is — ezeket a kincseket. Ezt a melegséget, termékenyítő hőt pedig csak a testközelben élő szülők és mi pedagógusok vagyunk képesek és hivatottak megadni, utóbbiak azzal a kis többlettel, ami a munkánkat hivatássá magasztosítja. Amiből pedig a tüzet kicsiholhatjuk, az nem más, mint az anyanyelvjárás bársonyos szőnyege, a közvetlen környezet vagy a vidék népdalai és végül, de nem utolsósorban a szülök életét bearanyozó népszokások, akár távoli sugaraikkal is. Gyermekeinket innen kell elindítanunk, hogy a távolságot legyőzzék, leheletükkel felolvasszák a zúzmarát, hogy célba érjenek. Az iskolában ez a munka csak akkor lehet eredményes, ha alkalmazkodunk gyermekeink életkori sajátosságaihoz, hajlamaihoz, s tiszteletben tartjuk azt az elvet, hogy az agytól agyig közvetítendő anyagnak a szíven kell áthatolnia, hogy eljusson a rendeltetési helyére. Tudatosítanunk kell azt is, hogy a nyelvnek mint természetes közegnek úgy kell körülvennie bennünket, mint a levegőnek vagy mint ahogy a víz veszi körül a halakat. A gyermeki lélek zsenge állapotában különösen érzékeny a szavakra, azok mint szellemi táplálék felszívódnak személyiségébe; ez az az időszak, amikor gyermekeinknek össze kell nőniük a hűség nyelvével, hogy később egész emberekké váljanak. Gyermekeinkkel meg kell értetnünk, hogy a tájnyelv nem a köznyelv „romlott" változata, s hogy a „művelt" köznyelv a tájnyelvnek örökös adósa marad, hiszen belőle, a nyelvjárásokból fejlődött ki. Éppen ezért elsajátíttatásának nem lehet az a célja, hogy gyermekeink megtagadják a hozzájuk legközelebb álló édesanyák és édesapák édes anyanyelvét. írásokban a helyi nyelvi kincsek iskolai hasznosításának néhány lehetőségére szeretnék rámutatni. Példatáram a dunántúli nyelvjáráshoz tartozó Tallós (Tomášikovo, Galántai járás) nyelvi anyagából való. A hangzók időtartam szerinti felosztásának tárgyalásakor szinte önmagát kínálja a feladat: Gyújtsunk olyan szavakat, amelyekben a köznyelvi rövid magánhangzó helyén a nyelvjárásban hosszú fordul elő. Ilyenek például: bogáncs, kormány, lakos, ójt (olt), posta, rójt, sikóltozik, toll (tol), változik, bátyú, kódús, alig, április, csipa, irigy, írt (pusztít), irtó (rettenetes), irtózatos, mindig, síma stb. Természetesen olyan szavakat is gyűjthetünk, amelyekben a köznyelvi hosszú magánhangzó helyén a lakosság rövid hangzót ejt. Ilyenek például: arpa. Árpi, granát, lampi (lámpa), sámli, tréhany, ítélet, ízlés, kisér, kíván, kiváncsi, szinés, színész, szivéjés. Jóska stb. A mássalhangzók hosszabbodására vagy rövidülésére szintén gyűjthetünk nyelvjárási példákat. A hosszabbodásra: ellemi, szallag, szöllő, gondúll. pörüli, tanúit; a rövidülésre: fuladozik, gyuladás, foró, or, varoda, virad stb. Egyéb hangtani megfejtésekre is reáirányíthatjuk a tanulók figyelmét. Például feltehetjük a kérdést, hogy a köznyelvi o helyén a nyelvjárásban mely szavakban találunk u-t. A következőkben: bucskor, bugár, bukréta. csudákozik, durung. hugyan, hunnaj vagy hunnajd (honnan), kápuszta, kukurica, šunka, ustor, vánkus, Vilmus stb. A kérdést még közmondással is motiválhatjuk: Elősször a munka, utánno a sunka. Hasonló kérdés lehet, hogy a köznyelvi e helyén a nyelvjárásban mely szavakban található i. A következőkben: cimént, csitlik-botiik, igényes, kilis (kelés), kinyér. eriszkédik, összi vagy ésszi, ügyi stb. Rámutatjatunk további nyelvjárási jelenségekre is, mint például az ö-zésre. Megfelelő előkészítés után a tanulók minden bizonnyal szívesen vállalkoznak a példatár összeállítására. Esetünkben ezek a következő szavak: böcsületés. bötű, csöpü, görözd, gyep, gyöplű, köröszt, lobog, ölég, ömelet, öméll, pöhöl (pehely), pörsöl (persely), szédölög, szöpög, tisztöl stb. Ugyanúgy az í-zésre is gyűjthetünk szavakat. Például: csiplés, ékíszüll. emísz, gizéngúz, kik, kímény. kinyemes, kinyés, kinszér (kényszer), kísik, kivé, lipés, meggímbérédik, nígy, széttip, szígyénkézik, víkony, sín stb. A község, de a vidék nyelvhasználatára is jellemző az n gyakori palatalizációja. A gazdag anyagból itt is gyorsan összeállhat a példatár: balóny (Ballon), bétony, bolog (bolyong), fácány, fonyott kalács, katlany, kenyéget, kenyőcs, nyöll (nő), nyőstény, oroszlány, paplany, rokony, sézlony, szappany, teknyő, vagóny stb. A nyelvjárásban gyakori az á utáni (zárt) o-zás is, mely viszonylag szilárdan tartja magát még a fiatalok szóhasználatában is. Hangszínét tekintve a rövid o-tól alig különbözik, s a legtöbbször át is megy ennek a színezetébe. Például: drágo, iskolába lábom. legutójáro. sárgo, százodik, vadászot, két hónapjára (két hónap múlva) stb. A jelenség annyira általános, hogy elég csupán rámutatni, a gyűjtés teljesen felesleges. Inkább azokat az ly-os szavakat gyüjtessük össze, amelyekben — főleg az idősebbek — az ly helyett l-t ejtenek. Vagyis a következő szavakat: bagla (boglya), bival, bolog (bolyong), folosó, gereble, goló, golva. gömbölű, gulás, helés, heizet, ibola, ímélgős (émelygős), kálho. Kárai, kölkezik. luk. Mihál, műhel, nápoli, osztál. polva. pőlhös, segél, támolog stb. A magánhangzók bemutatásánál felhívhatjuk a figyelmet a nyílt és a zárt e (e, é) közti különbségre, valamint a polifonémikus értékű labiális ä-ra és é-re (pl. ára, éré. stb.). . Minthogy a közeli falvak nyelvjárásában (pl. Kajal, Vága) a palóc á is gyakori — erősíti ezt a szlovák nyelv hatása is —, felemlitése szintén hasznosnak tekinthető. A hasonulások tárgyalásakor a nyelvjárási zöngésedésre is mutassunk be néhány példát: agáci (akác), aszfald, csőz, dömzsi, dörmelék vagy dörmő, fúláng (fullánk), garambó (karambol), gorty, gréta, kuripinygyom (kulipintyó), paláng, salag, sziláng. zsarabúll (sarabol) stb. Ugyanúgy a zöngétlenülésre is: latyma (lagymatag), pipotya, salu, sindöl vagy sindö (zsindely) stb. Persze egyéb nyelvjárási sajátosságokat is megemlíthetünk. Többek között például azt. hogy a köznyelvi ri hangkapcsolat a nyelvjárási kiejtésben általában a ri—II között mozog, az r éppen hogy csak hallható, vagy el is marad. Relatíve gyakrabban fordul elő a főnévi származékokban: ballang, mélleg, talló, udvalló stb. Jó lehetőség adódik itt a község magyar nevével kapcsolatos szájhagyomány ismertetésére. A Tallós szó hallatára ugyanis a legtöbb tanuló (felnőtt is) arra gondol, hogy a tarló főnév tájnyelvi talló alakjából származik. A csábító magyarázat ellenére a „régi öregek" emlékezete szerint azonban ez téves felfogás, mert a község neve az itt először megtelepedett Tálos nevű halász vezetéknevéből ered. (Ez nem is lehet alap nélküli, főleg ha figyelembe vesszük, hogy a község egykori pecsétjén halászszerszámok láthatók, amik arról tanúskodnak, hogy a község eredetileg halászfalu lehetett. (Befejezés a következő számban) GÁGYOR JÓZSEF GLADIÁTORJÁTÉK Nagy volt az öröm, amikor megpilantottam Cúth János Gladiátorjáték című hangjátékát a Miskolcon megjelenő Napjaink ez év márciusi számában. Mostanában ugyanis a csehszlovákiai magyar drámaírás patakja mintha még a Szilvássy József által tíz évvel ezelőtt megállapítottnál is vékonyabban csörgedezne, s ez a tény már önmagában is fontossá avat minden olyan kezdeményezést. közlést, bemutatót, mely újra és újra irodalmunknak e legsatnyább ágára irányítja a figyelmet. Érdeklődésemet tovább fokozta, hogy bár már régebben tudtam Cúth János drámaírói próbálkozásairól, mindezidáig — egy félresikerült színmükisérietét nem számítva — nem ismertem ezeket a munkáit, noha valamelyik rádiójátéka egy pályázaton is sikert aratott. Ám be kell vallanom, hogy a hangjáték elolvasása után az első mondatban említett örömöm egyetlen csapásra szertefoszlott. A Gladiátorjáték ugyanis egyértelmű kudarc, de remélhetőleg tanulságos kudarc lesz a szerző pályáján. Azt is mondhatnám, hogy ebben a gladiátorjátékban, amit a szerző vívott az anyagával (és nem utolsósorban magával a műfajjal is), Cúth János maradt alul. Miért? Véleményem szerint ennek három fő oka van: 1) az alapkonfliktus kimódoltsága — középkorú, gyermektelen házastársak „távollevő" fiuk nevében leveleket irkáinak maguknak, s e nemcsak megvalósíthatatlan pedagógiai elképzeléseiket, hanem egyéniségüket, sőt ábrándjaikat is tükröző fiktiv levelek adnak aztán okot sorozatos megütközéseikre; 2) a szerzőnek csupán egy-egy közhelyes tétel illusztrálását szolgáló szereplői vannak, de igazi öntörvényű jellemei, a maguk életét élő-szenvedő hús-vér alakjai nincsenek; 3) a két előző ponttal szoros összefüggésben a Gladiátorjáték nyelve is jellegtelen, jellemek festésére alkalmatlan, sőt nem mentes a szótévesztésektől, sutaságoktól és magyartalanságoktól sem. Amikor az imént kimódolt alapkonfliktust említettem, természetesen nem arra gondoltam, hogy az Élet — Így nagybetűvel — ne produkált volna már, vagy nem produkálhatna Cúth hangjátékához hasonló helyzetet, csak éppen ez a szituáció irodalmilag. az írásmű logikája szerint marad számunkra a Gladiátorjátékban elhihetetlen, hiteltelen, tehát mesterkélt. Ennek következtében különböző esetlegességek és szerkezeti törések is megterhelik a tehetséges prózairó e munkáját: Zoltán betoppanásával például egy új történet kezdődne, s emiatti bosszankodásunkon a váratlan, és az eredeti kerékvágásba egyetlen mozdulattal visszakanyarodó befejezés sem képes enyhíteni. Ugyanekkor, ha elfogadjuk azt a tételt — mégpedig el kell fogadnunk! —. hogy a nyelv egyúttal jellem is, nem tudom megérteni, miért beszéli Cúth mindhárom szereplője ugyanazt az élettelen, a legrosszabb publicisztikai gyakorlattól fertőzött, esetlenül botorkáló. meglehetősen mesterségesnek tűnő nyelvet. Mi több, a rádiójáték negyedik hangjaként megszólaló tévékommentátor is ugyanazon a nyelven közvetíti a labdarúgómérkőzést, amelyet a tulajdonképpeni szereplők használnak érzelmeik, gondjaik, világképük kifejezésére. S az is érthetetlen számomra, miféle konok következetesség írat Cúth Jánossal minden esetben „dékány"-t dékán helyett, s mi indokolja, hogy a magyarban általánosan használt kollégium vagy diákotthon helyett állandóan „intemátus"-t használjon, noha e ma már régiesen hangzó szó Cúthnál nem eredeti jelentésébe — bennlakásos iskola — szerepel, a szó diákotthon jelentése pedig kiveszőben van nyelvünkből... Tovább is példálózhatnék, ehelyett azonban inkább afölött sajnálkozom. hogy drámairodalmunk ezúttal sem lett gazdagabb, s Cúth hangjátéka csupán kudarcaink számát szaporította. TÓTH LÁSZLÓ 10
