A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-10 / 2. szám
.. koldusok királya s rongya, aki egy árnyék-füying után üget, míg csak a sírba nem bukott” (A szégyentelen; Rónay György fordítása) Nos, Verlaine-et az elismert és jómódban élő költő áhított és megálmodott glóriája helyett a számkivetett lázadók, az éppen általa felfedezett „elátkozott költők" dicsősége várta, amelyet nála jobban talán senki nem jellemzett: „Megvan hát a híres dicsőség; jog a nagy, fekete nyomorra, jog, hogy bennünk lakjon az éhség, jog a férges, tetves piszokra! Ez a híres nagy dicsőség!" (Sajtó és irodalom; Szabó Lőrinc fordítósa) Egyebet nem kapott s nem is kaphatott, ha nem akarta tollát bérbe adni. De Verlaine erre sehogy sem volt hajlandó. Élete végéig vállalta „megbocsáthatatlan bűneit": szereplését a párizsi Kommünben és szenvedélyes, viharos barátságát Rimbaud-val. Azzal, hogy 27 évesen tevékeny résztvevője lett a Kommünnek — s leveréséig kitartott mellette — letért a „polgári tisztesség" ösvényéről, és Rimbaud-hoz fűződő barátsága, elválása feleségétől, börtönbüntetése, csavargásai egyre kevésbé tették lehetővé visszatérését a megalkuvás és álszenteskedés kitaposott útjára, s végül dacos gőggel vállalta az „elátkozott költő" szerepét: „Járjátok, hercegnők s urak, dicsőn a tájnak völgye- s halmát én hadd dagasszam a sarat. Nekem az élet színe skarlát" (A skarlátszínű élet balladája ; Bemáth István fordítása) Hogy a kötet ennek ellenére mégis teljesnek tűnő és átfogó képet nyújt erről az időszakról, az a jól átgondolt szerkesztésnek, szelektálásnak, válogatásnak köszönhető. Vagyis, úgy tűnik, senki sem hiányzik a kötetből, aki valamit is jelentett a cseh irodalomnak ebben az időszakában. Helyet kaptak a könyvben mindazok, akiknek irodalmi munkássága visszanyúlik a hetvenes éveket megelőző időszakra is, majd azok is, akiknek indulása a hetvenes évekre tehető, ám munkásságuk jelentősebben kiteljesedett az évtized során, s több kötetet is maguk mögött tudnak már ebből az időszakból. Fontos szempont volt a válogatásnál az is, hogy minden irodalmi műfaj képviselve legyen a kötetben. Az egykötetes szerzők válogatásánál pedig debütálásuk visszhangja, a sajtóban való szereplésük gyakorisága és természetesen irodalmi ténykedésük súlya, eszmei értéke volt a döntő szempont. Az érdeklődő találkozhat mindazokkal az akkor debütálók közül, akiknek neve ma már ismerősen cseng irodalmi körökben. A kötet szócikkei, vagyis a szócikkekben az egyes irodalmárokat méltató anyagok egységesek, jól áttekinthetőek. Verlaine-et életének külsőségei „regényes" alakká tették: különös barátságok és szerelmek kisérték haláláig, s a Parnasszusra vezető útjának kávéházak, kocsmák, bordélyok, börtönök, kórházak és nyomortanyák voltak az állomásai. Talán csak Villonnak volt hányatottabb sorsa, viszontagságosabb élete. A lényegen azonban a legkirívóbb külső jegyek sem változtatnak: a társadalom perifériáján vergődő és botladozó Verlaine rendkívül gazdag és sokrétű életművet hozott létre. Mesterének, képviselőjének vallotta őt nem egy irányzat és iskola, de a költő mindvégig megőrizte függetlenségét. Kétségkívül ő a szimbolizmus egyik legkiválóbb képviselője, de „besorolható" a formai tökélyre törekvő parnasszisták közé is, s az impresszionista líra remekei mellett megírta a dekadencia nagy hatású költeményeit ... S mindamellett prózája is jelentős: elsősorban önéletrajzi ihletésű, vallomásos, lirizált műveket írt, amelyek kordokumentumként is rendkívül érdekesek. Említést érdemelnek sors- és kortársairól, az „elátkozott költőkről" — Rimbaud-ról, Corbiére-röl, Mallarméról — írott kitűnő portrévázlatai is. Időszerü-e Verlaine? Nevezhetjük-e kortársunknak? Talán túlzás volna egyértelmű igennel válaszolni, de az kétségtelen, s akár statisztikákkal is bizonyítható, hogy müvei ma olvasottabbak, mint valaha. Számadatok persze nem mindig tanúskodnak igazi megértésről, de talán joggal hisszük, hogy egyre többen ismerik meg a legendák nélküli, maradandó értékeket teremtő Verlaine-t, akinek az örökségét a ma embere is magáénak érezheti. Hogy ez szólam és közhely? ítéljen az olvasó. G. KOVÁCS LÁSZLÓ A legfontosabb életrajzi adatok mellett a rövid ismertetés igyekszik meghatározni az adott személyiség helyét a cseh (esetleg világ-) irodalmi kontextusban, s rövid betekintést nyújt művészi, alkotói fejlődésének folyamatában is. Annak ellenére, hogy a lexikon szerkesztői elsősorban a hetvenes évek irodalmának feltérképezésére vállalkoztak, a rövid méltatások felölelik a besorolt alkotók egész, tehát az indulástól befutott alkotói pályájukat. Az életművek ismertetése után egy bibliográfiai felsorolás következik, amely a megjelenés sorrendjében számba veszi a szóbanforgó szerző eddig megjelent összes müvét, s a róluk megjelent jelentősebb irodalmat is. A szótári részt követő oldalakon pedig ugyanez, a kötetben szereplők műveinek teljes bibliográfiája a címek szerinti ábécésorrendben is megtalálható. A kiegészítő részben (mivel a kötet szerkesztése 1981 végén zárult), a besorolt szerzőknek az 1982—83-as években megjelent müveinek jegyzéke is megtalálható. Hasznos része a szótárnak az írói álneveket és szignókat felfedő befejező rész is. NÉMETH GYULA Seregszemle — tanulságokkal------------■ -* (Csanda Sándor: Nemzetiségi irodalmunk és kapcsolatai) Csanda Sándor legújabb tanulmánykötetének címe — Nemzetiségi irodalmunk és kapcsolatai — jelzi a neves csehszlovákiai magyar irodalomtörténész és kritikus érdeklődési körét, kutatásának témáját, de nem fedi teljes mértékben a könyv tartalmát, hiszen néhány dolgozata (mindenekelőjtt a Beniczky Péter magyar és szlovák verses példabeszédeinek változatai és a hatvanoldalas A Matunák Mihály gyűjtötte kuruc dalok és történeti énekek című írására gondolok) túlmutat a csehszlovákiai magyar irodalom keretein. Ennek ellenére mégis helyénvalónak érzem a címet, főképpen azért, mert a könyv legérdekesebb írásai csehszlovákiai magyar vonatkozásúak. Ha majd egyszer megíródik a két világháború közötti időszak csehszlovákiai magyar irodalmának története, A csehszlovákiai magyar irodalom a Korunkban c. terjedelmes tanulmányt akár teljes egészében is bele lehetne építeni. Csanda ebben az írásában részletesen ismerteti a kolozsvári Korunk című folyóirat és a csehszlovákiai magyar írók közötti termékeny együttműködést, amely kivált a harmincas években volt gyümölcsöző. A baloldali beállítottságú irodalmi és társadalompolitikai folyóirat nemcsak a haladó romániai magyar értelmiség, hanem a Magyarországon és a környező országokban élő szocialista és kommunista érzelmű magyar írástudók fóruma is volt, ezért joggal nevezhetjük fontosnak, sőt hézagpótlónak Csanda Sándor tényfeltáró munkáját, amely nyomán árnyaltabban rajzolódik ki a két háború közti kor csehszlovákiai magyar szellemi életének képe is. Ami számomra talán a leginkább meglepő volt: íróink és gondolkodóink nem csupán a csehszlovákiai magyar, illete a csehszlovák irodalmi és szellemi élet kérdéseivel foglalkoztak a lap hasábjain, hanem rendszeresen figyelték az európai szellemi és politikai folyamatokat is, s egyaránt volt mondanivalójuk irodalomról, képzőművészetről, zenéről, filmről, pszichológiáról, filozófiáról. A lapban folyamatosan és sokat publikáló Fábry Zoltán mellett Csanda olyanokat is említ akik még a beavatottak számára sem mindig ismertek, s voltaképpen ennek a tanulmánynak is köszönhető, hogy legalább futólag, egy seregszemle erejéig bepillanthattunk szellemi műhelyükbe. Megkönnyítette volna az eligazodást — erre már Alabán Ferenc is utalt recenziójában —, ha Csanda jegyzetekkel egészítette volna ki tanulmányát és pontosan feltüntette volna az említett cikkek közlésének időpontját és azt a lapszámot is, amelyben a szóbanforgó írások napvilágot láttak. A szlovákiai Magyar írás (1932—37) irodalomszemlélete című dolgozat az egyik legszínvonalasabb két háború közötti csehszlovákiai magyar irodalmi folyóirat mozgalmas, viszontagságoktól sem mentes történetét tárja az olvasó elé. Megtudhatjuk belőle, hogy a viszonylag kis létszámú magyar polgári értelmiségi réteg mennyire megosztott volt abban az időben, de a szerző azt is jól érzékelteti, hogy bizonyos politikai körök hogyan szerették volna a lapot a saját érdekeik szolgálatába állítani. A Barta Lajos Új Szója című írás egy rövid életű csehszlovákiai magyar kommunista folyóiratot mutat be. Ez a lap 1929-ben, majd kétéves hallgatás után 1932—33-ban jelent meg, s elsősorban a szocialista és kommunista érzelmű fiatal csehszlovákiai magyar értelmiségiek, a legradikálisabb sarlósok fóruma volt. Csanda szerint ennek a folyóiratnak a legszegényebb paraszti és munkásrétegek helyzetét őszintén feltáró, a megoldás és a bajok orvoslásának lehetőségét kutató cikkek alkották a gerincét. A könyv következő írása (Az írószövetség magyar szekciója és az Irodalmi Szemle) már a felszabadulás utáni időkbe vezet el bennünket. Eddig még publikálatlan korabeli dokumentumok alapján rajzolja meg az Irodalmi Szemle létrehozásának előtörténetét, s bepillantást enged az ötvenes évek csehszlovákiai magyar irodalmi életébe is. Az ilyen jellegű írások sajnos hiánycikknek számítanak tájainkon; a fontos események tevékeny résztvevői bizonyára érdekes emlékeket es dokumentumokat őriznek a „hőskorról", ezért is lenne hasznos, ha Csandához hasonlóan ök is papírra vetnék élményeiket és mindazokat az adatokat, tényeket, amelyekről csakis ök tudnak, tudhatnak. Épp ezek a személyes élmények teszik igazán érdekessé a Pá/yaképvázlat Sas Andorról című kritikát is, amelyet ebben a formában csak Csanda Sándor írhatott meg, hiszen ö még személyesen ismerhette a jeles csehszlovákiai magyar történészt és irodalomtudóst, s így olyasmit is hiányolhatott a könyvből, amit egy fiatalabb pályatárs aligha tett volna szóvá, mivel fel sem tűnt volna neki. Örvendetes, hogy a szerző ismét jelentkezett néhány irodalomkritikai írással is. Az utóbbi években az idősebb kritikusnemzedék mintha elveszítette volna a kedvét a kritikaírástól; az egykoron szinte minden csehszlovákiai magyar műről író Turczel Lajos mostanság egyáltalán nem közöl kritikákat, s Csanda Sándor is olykor évekre elhallgat. Legújabb kötetében hat kritikai írása olvasható, ezek közül a Rákos Péter tanulmányai és a Nemezdékregény? cimű dolgozat emelkedik ki, bár a többi cikkben is vannak figyelemre méltó észrevételek és megállapítások. A könyv második fele az irodalmi kapcsolatok témáját különböző aspektusokból vizsgáló írásokat gyűjtötte csokorba. Számomra a Matunák Mihály hamisítványait leleplező dolgozat volt a legérdekesebb, bár sok újat megtudtam a Mikszáth életművének szlovák sajátosságai c. tanulmányból is. Csanda Sándor új tanulmánykötete — elsősorban a két világháború közötti korszak csehszlovákiai magyar irodalmával foglalkozó írásai jóvoltából — jelentős mértékben hozzájárulhat irodalomtörténeti tudatunk elmélyüléséhez. LACZA TIHAMÉR 11
