A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-10 / 2. szám
Nehezen csoszogó, idős léptek. Tétován remegő kezek. Nem tudnak már krumplit hámozni, gyújtóst vágni. Ki hoz orvosságot a patikából, ki telefonál orvosért, ha rosszul érzi magát az egyedül élő, magatehetetlen öreg? A mindennapok feladatai komoly megterhelést jelentenek az idős, gyakran anyagilag is szerény körülmények között élő embernek, ha gyönge, beteges és nincsen senkije, aki segítségére legyen. Ilyenkor a társadalomnak kell pótolnia a gondoskodó hozzátartozókat. 1. 2. Több mint egy évtizede jelent meg a házi szociális gondozás feladatait körvonalazó jogszabály. Vajon mit jelent hát a gyakorlatban ez a gondozási forma? Elsősorban meleg ebédet, tiszta környezetet, rendszeres odafigyelést, törődést. Magában foglalja a rászorultak ügyesbajos dolgainak intézését, a napi bevásárlást, a piszkos ágynemű lecserélését. A gondozónők elhozzák a mosodából a tisztát, kiváltják a patikában a gyógyszert, elkísérnek valakit a fodrászhoz, vagy otthon mossák meg a haját. E fizikai segítségen túl a lelki „plusz" sem lebecsülendő: az idős, egyedül élő embernek a nap fő eseménye a gondozónő látogatása. Szlovákia három kerületének valamennyi járásában a jogszabály a nemzeti bizottságokat teszi a házi szociális gondozás gazdájává. Ebben a témában tett vizsgálódásaim eredményeképpen nyugodt lelkiismerettet kijelenthetem: tapasztalataim alapján mind a járási, mind a városi nemzeti bizottságok többségén szívesen, előzékeny jóindulattal vállalják ezt a feladatkört. Igaz, az anyagi lehetőségek ebben az irányban sem korlátlanok, ám így is több tízmillió korona volt tavaly az a tétel, amit az idős emberekre való állami gondoskodásra fordítottak. Ugyanakkor problémaként tűnik fel, hogy a hálózat egészét tekintve kevés a gondozónő, így a szükségesnél lényegesen kevesebb személynél tudják vállalni a mindennapi látogatást. A nemzeti bizottságok szociálpolitikai szakosztályvezetőinek véleménye szerint a városi tömbházak lakóbizottságai, a vöröskereszt önkéntes aktivistái, de különösen az ifjúsági szervezetek bizony még sokat tehetnének az ügy érdekében. Aligha tűnhet meddő frázisnak ha papírra vetem: az idős emberekről való gondoskodás értelmes és gyakorlatias feladat lehetne a közelben lakó, másokért is tenni akaró közösségek számára. Például a SZISZ üzemi és falusi szervezetei, illetve járási bizottságai igazán nemes szerepet vállalhatnának ebben. A jelenlegi gyakorlat szerint a gondozónői szolgálat egy-egy tagjára általában tíz, vagy ennél több idős ember jut. Ez csupán nagyon korlátozott mértékben teszi lehetővé — a gondozás gyakorlati teendőin túl — az érintett személyének szóló egyéni törődést, érdeklődést. Valami olyasmit, hogy a gondozónő, munkája végeztével, le is ülhessen egy kicsit, s az idős ember végre társaloghasson valakivel. Mert az emberi szó — talán a meleg ételnél is fontosabb. Kucsora Józsefné, a szlovák főváros nagy gyakorlattal bíró vezető gondozónőinek egyike így számol be ezen a területen szerzett tapasztalatairól: — Viszonylag sokan keresnek gondozót a nyugdíjas korosztályból. A köznapi tapasztalat szintén azt mutatja: számos családnak volna szüksége arra, hogy egyik beteg tagját gondozza valaki, hiszen a kereső foglalkozások mellett a házi ápolás szinte megoldhatatlan. Ennek legegyszerűbb példája a kórházból kibocsátott, ellátatlan idős ember. A fiatalabbak közül sokan talán megmosolyogják azt is, ha valaki „csupán" társalgó partner iránt érdeklődik, a gyöngénlátónak viszont a napi egy-két órai felolvasás jelentene különleges örömet. Persze, sorolhatnám még a további példákat is. Általános tapasztalat, hogy minden öreg speciális bánásmódot igényel. Már csak azért is, mert kinek-kinek más az egészségi állapota. A gondozónak tudnia kell, hogy mi az, amire X vagy Y önerőből már képtelen; illetve mi az, amit még meg tud csinálni. Ez utóbbit ugyanis nem szabad helyette elvégeznünk, hiszen a cselekvés maga is gyógyító, regeneráló hatású. Ha viszont azt vesszük észre, hogy valamelyik gondozottunk állapota rosszabbodik, akkor azt nekünk kell jelezni az egészségügyieknek. A jelenlegi hálózati rendszerben egymás mellett dolgozik a körzeti orvos, a hivatásos gondozó, továbbá a vöröskeresztes vagy a nőszövetségi aktivista. Szerencsés esetben jó munkakapcsolat alakul ki közöttük. Véleményem szerint, a körorvosi hálózat mintájára, mindenütt egy kulcsemberre lenne szükség. Olyasvalakire, aki a rábízott területen nemcsak a kintről érkező bejelentések, hanem egyéni terepismeret és adatgyűjtés alapján a mainál is nagyobb áttekintéssel, rugalmasabban irányíthatná az idős emberek egészségügyi ellátását, illetve a szociális gondozók munkáját. 3. Ha hazaszaladok édesanyámhoz, domboldalba ágyazott, földszintes ház előtt visz el utam. Kertre néző ablaka ilyenkor, télen, már négy óra körül világos: magányos, öreg nő ül az asztalnál és olvas a gyér villanyfényben. Valahányszor arra járok, mindig ugyanaz a kép fogad ... Olykor már-már hajlamos vagyok azt hinni, hogy az öreg nő mindig ugyanazt a könyvet olvassa. Egy este bekopogtattam hozzá. Betessékelt. Abba a magányos szobába, ahol — szerintem — naponta ugyanazt a könyvet olvassa. Lassú mozdulattal végigsimította homlokát, ősz haját. Szinte kérdezés nélkül áradt belőle a szó. Pontosabban: a panasz. — Amikor a kisunokám megbetegedett, akkor nekem jó volt, nagyon jó volt. A lányomék eleinte itt laktak ebben az öregecske házban, amit még boldogult férjemmel építettünk. Postás volt, ha jól emlékszem, harmincban került a postához. Nagy dolog volt az akkor, nyugdíjas állás! Volt egy kegyes jóakarónk, az segítette be. Amikor a lányom férjhez ment, én már özvegy voltam, így hát ideköltöztek hozzám. De azután lakást kaptak, s azóta alig látom őket. Nem jönnek ide, megértem, sok a dolguk, meg messze is van az a lakótelep. Én is ritkán megyek hozzájuk, mindig félek, hogy rosszkor érkezem. Fáradtak, esetleg vendégük van. Volt már olyan esztendő, hogy a karácsonyt is egyedül töltöttem ... De amikor a kisunokám megbetegedett, az jó volt, nekem nagyon jó volt. Mondta a lányom: mama, nem vihetem óvodába a gyereket, eljönnél-e arra az időre? Persze, hogy mentem. Esteiig ott voltam, s reggel megint mentem. Aztán meggyógyult, s vihették újra az óvodába. Pedig hogy megszeretett azalatt! Még egy ideig beszélgetünk. Időjárásról, árakról, nyugdíjról, magányról. És karácsonykor egy szál virágot vittem neki. 12
