A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-04-04 / 14. szám
N. JACZKÓ OLGA (1895—1970) (ARCKÉPEK A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTTI IDŐSZAK CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR IRODALMÁBÓL) A kárpátaljai Tárnán született N (=Nátolyáné) Jaczkó Olga első irodalmi szakaszunk egyik legnépszerűbb írónője volt. Irodalmi jelentkezését többen (Gömöri Jenő, a Tűz szerkesztője. Mécs László, Fábry Zoltán) lelkesen üdvözölték. „Valahol egy rejtett kis faluban, egy görögkatolikus parókián él egy asszony — írta róla 1926-ban Fábry. — Nincsenek nyavalygásai, tulipánkurjantó szívhangjai, de a modernség dekadens halandzsáival sem könnyít a tollán. Lényeget akar adni: a meglátást tisztán, maradéktalanul kinyilatkoztatni." Vérbeli műfaja a novella volt, melyben szuggesztiv képeket rajzolt a környezetéről: a ruszin szegénységről, komoly papokról, léha dzsentrikről és szerelemre sóvárgó kedélybeteg asszonyokról. A húszas évek elején megjelent két novelláskötetének (Csendes mederben, 1925; Virágzó cseresznyék 1928) pozitív kritikai visszhangja arra bátorította, hogy a regénnyel is megpróbálkozzon. Két regényében (Ispilángi rózsa, 1928; Tolvajok a szentélyben, 1936) a sok szép környezetrajz mellett jól megformált alakok is találhatók, de a kompozíció eléggé széteső és a nyelvi erő is gyakran elégtelennek bizonyul: megbicsaklik vagy dagályba, szentimentalizmusba fullad. Az írónő második élettársa, felfedezője és első kritikusa: Gömöri Jenő. Vele a harmincas évek végétől Magyarországon élt és ott egy közösen írt regényük is megjelent ítéletidő címmel. Ez eléggé visszhangtalan maradt és N. Jaczkó Olga ezután fokozatosan elhallgatott. 1945 után keveset hallottunk róla, de a hagyományébresztéseinkben jelentőségéhez mérten értékeltük és szerepeltettük. 1970. november 4-én Nagykovácsiban halt meg. Turczel Lajos HOLDAS ESTE Finoman tagolva, pontosan kezelte minden dolgát, mint a kertész, aki kényes magvakat gyűjt és tisztogat. Az érzés és hangulatanyagok legjavát különös gonddal gyűjtötte estére, amikor hazajön az ura. A hold már felemelkedett az ablak emeletnyi magasságáig, telifényű arca bebukott a zongorafedél tükrébe és aranyragyogású, tavas mélységet csinált belőle. Az asszony lelkét végigtipegte a gyermekkori emlékezés, eszébe jutott a régi dal: „Erdőben kerek tó. Aranykacsát ringató" ... Odakint megcsikordult a kertajtó és ö elindult az ura elé. Nesztelenül lépdelt az úton, melynek oldalán a napraforgók nehéz tányérjai mintha holdsugárláncra fűzve bukdácsoltak volna. Óvatosan vitte az érzéskincseket, lelke gondjával mint üvegharang borításával védte őket. Ezen az estén különösen szépek voltak, ragyogtak, mint az aranyszemek. A férfi botjával a kavicsot paskolva és valami kuplédallamot hümmögve közeledett. Elébe szólott: — Pszt! — No, ugyan miért? Csak nem leselkednek ránk orgyilkosok? Befúrta botját a marsallrózsa lombos bokrába és kutatni kezdett. Riadtan rezdültek a sárga virágharangok, mint egy alvó tündérbirodalom a támadó óriás durva csapására. — Nem azért, Elek. de olyan szép az este, hogy szinte kár egy szóval is megzavarni! , — No, én megmondom, nem is fogom! Azonnal lefekszünk, ugy-e? Az asszony bátortalanul tett ellenvetést. — Én azt gondoltam, hogy még kint maradunk. Eddig nem is néztem szét, hogy majd együtt élvezzük az estét! Leste a férfi mozdulatait. Befordult az orgonabokrok közé, előrehajolva ült le a nyírfapadra, könyökét rátámasztva a térdeire. — Hát élvezzük. Ha előre tudom, szóltam volna Berecnek. Az utolsó üveg aszúval úgy sem bírunk elbánni; itt még elpoharazgattunk volna! Az asszony tiltakozni akart, de félt, hogy még súlyosabb sértést talál kihívni. Az ura szólalt meg újra: — Mondja meg hát, miben kell gyönyörködni! Neki olyan volt a saját lénye, mint egy alkalmatlan sárdarab, nem tudott vele boldogulni. Az asszony megelégedett evvel a csekély érdeklődéssel is, melyben több volt a gúny, mint az őszinteség. Beszélt: — Egy ilyen bőkezűen gyönyörű este mintha beváltana minden régi sejtést. Emlékszik az „aranykacsás" gyermekdalra? A zongora tetején visszatükrözik a telihold, és az éppen olyan, mint ahogy valamikor elképzeltük az aranykacsa fürdését. A férfi felnevetett. Kis tartózkodás gyeplőjén rángatta vissza a gúny viháncolását. — Nem rosszl Aranykacsa a zongorában! De egy kicsit merésznek tartom a fantáziáját. Az udvar felől abban a pillanatban locsogás hallatszott. Arra már felugrott és odafigyelt. Az aszony visszahúzta. — Ne törődjék vele. Elek! Valami kósza kutya iszik vizet a válónál. Én mindenről gondoskodtam, hogy az est élvezete nyugodtan maradjon nekünk. Ne rontsa meg! A férfi lerázta magáról az asszony kezét és a mámorosak ingadozó hetvenkedésével kezdett szónokolni. — Én, mindig én teszek tönkre mindent! Azt hiszi, én nem is tudok felemelkedni? Hol állok most is, ha nem az ideális kötelességteljesítés magaslatán? Maga csak álmodozzék, nekem törődnöm kell a házam biztonságával! Ki tudja, milyen szándékkal jár ott valaki! Kezdett megtörni az est varázsa... az asszonyt elhagyta a nyugalma és elég élesen válaszolt: — Hogy is várhatnék magától megértést ? Maga előtt a szépség tetőfoka egy cinóbervörös Paprikajancsi, a durvaságot pedig csak akkor érzi, hogyha ököllel vágják mellbe! A nagy világvihar kapta fel a Mihail Fedorov kis, kopott családját, mint az ukrán mezők száraz kaszatját és itt csapta az útszélre, hogy elvackolódhassanak újra. Az érettebb gyermekmagok szétszóródtak; ki erre, ki arra. A tizennégyéves Szasa egy tágas, tiszta konyha piros-sárga keramitkockás talajára hullott, ahol reggeltől estig a mosogatómedence mellett állva töltötte be hivatását, egymásután buktatva a cinktóba a különböző edényeket. A kékzománcú lába-Aztán lecsillapodva ment vissza a pádhoz. A férfi végigkergette az udvaron a szűkölö kutyát és ő is visszatért. Fejét a pad támlájára hajtotta és nemsokára rekedt horkolások szálltak fel a száján. Az asszony hagyta, meg se mozdult. Ha nincs kivel megosztani, legalább egyedül élvezze az est szépségeit. Kezét a szívére szorította, mintha a szétszóródástól féltve óvná a hangulat aranyszemeit. A könnyű szél szeszélyesen sodorta a kerti út ezüsttel öntött folyójába a rózsalombok árnyékfoltjait. A közeli utcasarok felöl léptek hangzottak. Fiatal, szívesen fecsegő leánycsoport sétált, most ezek is szótlanul jöttek, megfogta őket az est csöndes varázsa. A férfi még hangosabban horkolt. Az asszony megriadt. — Amazok meg ne hallják! Odalenne a saját illúziójuk is, de a következő sarkon már bizonyára róla kacagnának: — Pál Elekné biztosan versel a holdvilágnál, az ura meg — hallottátok? — zenét szerez hozzá! Hirtelen ráejtette mindkét kezét a férfi karjára, költögetni kezdte. Éles fájdalmat érzett. Mintha elpattant volna a védő üvegbura s a gondosan őrzött aranymagok az ajka szélén halkan gyöngyöző sírásban gurultak szerte. Gály Kati illusztrációja sokat szerette; olyanok voltak, mint a kővé vált óriási nefelejcsek és szorgosan súrolta őket, hogy napsugarasan mosolyogjon hoszszú füzérük a polcon, mikor a ház asszonya szemlét tart fölöttük. Az ezüstevöeszközök tisztogatása valóságos ünnepszámba ment, azoknak mindig tiszta vizet csurgatott a csapból, s a karcsú villák úgy bukfenceztek benne, mint az aranyhalak. Csak a nagy, kormos vasfazekakra haragudott. Azok sokszor le is húzták gyenge karját, s akaratán EGY NARANCSMAG 14
