A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-04-04 / 14. szám
kívül, mint lusta varangyok, loccsantak a medence pereméről a vízbe. De most részéről pihent minden, mert Szasa beteg volt, ruhástól kuporgott az ágyon ... Tavaszi vígsággal: kis csipkés gallérkával indult zubbonya alatt borzongott a háta. Jó, hogy az ujjak nagykendö-maradékból rátoldott zsákokba fulltak, mert most beléjük húzhatta kezefejét és megmelengette. Szomjas is volt, nagyon vágyott olyan piros, erdőillatú nedvekre, amelyek maradékait ujjával szokta kinyalogatni a mosásba adott poharak fenekéről. De nem szólt semmit, mert tudta, hogy úgyis a káposztáshordó fanyar tevéhez utasítják, ha frissítőt kíván. Kicsire gubbaszkodott és bámult. A háziúr most jött a városból, a szolga a konyhaasztalra rakta le a kocsiról behozott csomagokat. Úgy csoportosultak egymás mellé, mint apró épületek össze-visszasága, zeg-zúg utcásodása. Az egyik zacskó tömött teste gömbölydeden kupolásodott. A háziasszony lebontotta zsinegjét és belenyúlt. — Nini, narancs! Ez aztán kellemes meglepetés! Kihozta a kis háncskosarat és belegurította a narancsokat. A Szasa lázas szeme mohón nyargalt rajtuk. Úgy virítottak a szürke csomagvárosban, mint otthon, az ő hazájában a templomok pirosra festett, gömbvégződésű tornyai. Most bejött a háziúr is, hogy elvigyen valamit. Csodálkozva nézett a gyümölcsre. Aztán megmagyarázta. — Ahá! Ez nem a miénk. Péter is velem volt. ő vásárolta és a szolga tévedésből hozta be a mi csomagjainkkal. A háziasszony kicsit csalódottan csúsztatta vissza a kívánatos csemegét, lezsinegelte és betette az ablakközébe. — Legyen itt, míg érte jönnek! Felszedte a többi csomagokat és bement velük. Szását azok már nem is érdekelték többé, csak a kis kupolás zacskót kereste a szeme. A szomja is mohóbb kívánással lépett fel, mert ráemlékezett annak a kitűnő, hűsítő lének az ízére, amely abban a finom gyümölcsben csordogál. Egyszer, mikor még iskolába járt otthon, a méltóságos asszony karácsonyfaünnepélyt rendezett nekik. Akkor kapott ő is egy narancsot és onnét ismeri. A tornyaikra való emlékeztetéssel a szülőhazája iránti vágyát is fölébresztette a gyümölcs látása. Csak megsimogathatná legalább, mint a húsvéti pirostojást! Mikor az asszony bevitte a teát és gondolta, hogy nem fog már kijönni a konyhába, nem bírt magával tovább. Egy hirtelen, lázas feszüléssel kiugrott az ágyból, a tartózkodás lebomlott róla, mint a papírkötelék, és ö gyorsan-gyorsan markolt ki egy narancsot, a többit visszacsomagolta s a drága zsákmánnyal visszabújt az ágyba. Csendesen feküdt vele, míg lecsillapodott feszültsége. Aztán elkezdte simogatni, végighúzta forró arcán és mint valamikor anyja az ünnepi kalácsra, keresztet rajzolt a narancs héjára. A körme belevájult! Már most nem lehet visszatenni, rájönnének, hogy bántotta! Mit tegyen? Nincs visszatérés! Lehántotta és szaporán hajigálta magába a gerezdeket. A magok megkarcolták dagadt torkát, de nem merte kiköpni, mert elárulhatták volna. Már csak a héja volt hátra. Uram Isten, avval mit kell tenni? Van-e más hátra, mint azt is megenni? Mikor beleharapott az első keserű szeletbe, kétségbeesett könnyekkel telt meg a szeme és az üres sötétségben keresett valami irgalmas arcot, hogy kikönyörögje tőle a menekvést. De nem volt senki, aki megváltsa, csak a félelme és rossz lelkiismerete állt őrt, mint egy szigorú orvos, aki az utolsó cseppig lenyeleti betegével a keserű gyógyszert. Mikor nagynehezen végzett vele, fejére rántotta a dunnát, hogy mint valami vigaszt, magára fojtsa vele a narancs fűszeresen megmaradt illatát. Ideje is volt, mert az asszony váratlanul visszatért a konyhába. Utána jött a Péter úr szolgája, bizonyára az eltévedt csomagért. Az asszony nem vett észre rajta semmi változást, de mikor visszacsukta az ablakot, rábotlott a tekintete az ablakdeszka sarkában egy narancsmagra. Odavilágított a lámpával, ahol a Szasa feje kibúbozta a dunna oldalát. — Szasa, te elloptál egy narancsot! — Nem! Ennél az egy szónál többet nem bírt kinyögni a betegség és a rémület fojtogatása miatt. — Ne tagadd, itt a magja! — Az még a múltkor eshetett oda, mikor a nagysága narancslevet facsart a cukrosvizbe, — hazudta gyorsan. Pedig jól tudta, hogy a mostani narancsból való a mag; ahogy szívta a gerezd levét, megbokrosodott a fogán és elugrott. Eleget tapogatott utána a sötétben, de nem tudta megtalálni. Szerencsére az asszony egyelőre megelégedett evvel a mentséggel. — Majd meglátjuk! Te Pista, kérdezd meg az uradat, megvannak-e az összes narancsai, aztán rögtön gyere megmondani! — Azzal bement. Szását egy pillanatnyi elh'ülés után kettőzve verte ki a láz. Belátta mentségének hiábavalóságát. Hiszen a bizonyság hamar megérkezik a Péter úr válaszában, ha tíz narancsot vett, biztosan nincs most csak kilenc. — Megettem .. . megettem,... mintha súlyos kalapács döngette volna fejébe ezt a tudatot, mint éles vasszöget. Vad kopácsolással, zúgással üldözte ennek a szónak kegyetlen hangja, egészen lenyomta az ágyról. Reszketve állott a konyha közepén. Az üldöző hang most hirtelen megváltozott és kaján sziszegéssel jótanácsot adott, mint valami kerítőnö. — Megszökni! Szasa egyedüli mentségnek tartotta ezt a tanácsot. Összekapkodta a sötétben kis cók-mókját és óvatosan kilépett az udvar nagy. sík havába. Megborzongott. Pedig vézna kis teste szinte gözölgött a havon, mint a hideg márványra pergett forró vízcsepp. Vacogva lábalt ki a kert mögé, végig-végig a hosszú szántókon. Rettenetesen félt, hogy meg fog fagyni, de a visszatérésre nem is gondolt. Már messze is járt, ni, itt a domb teteje, és jobb is volt ott, melegedni kezdett. Már nem félt a megfagyástól, és a büntetéstől sem rémüldözött. Szinte elfelejtette, hogy mi üldözte ki a havas éjszakába. Hallotta beszélni, hogy a dombok mögött nem meszsze az ő hazájának a határa és az az elmúlt gyerekkor emlékeinek minden varázsával húzta előre, csalogatta. A szájában már nem érezte a narancshéj keserűségét, mint húsvéti pirostojás-halmaz, ragyogott előtte a gyümölcsök emléke... aztán tűzgolyós lánccá fonódva, körülölelték a karjait és vonták maguk után. Egyikük most hirtelen megnagyobbodott, kivált a láncból és ott kupolásodott előtte a havon, mint az ő falujuknak piros gömbtomya. A füle zúgott, de a zúgás tiszta, csengő hangokká szakadozva ... igen, a toronyból jött, bizonyára hajnalt harangoztak. Néhány lépés és otthon lesz újra, az igazi, egyetlen otthonban! Kinyújtotta a karjait, egyet lépett — és belehullott egy meder mély havába, mint valami drága, forrón csorranó nedvű gyümölcs árván elvetödött magja. TÖRÖK ELEMÉR Hazajöttem Járok hó foltos mezőben s nyárra gondolok erősen zsendülő füvön őznyomok tavaszi égen tél zokog Felhők úsznak habfehérek vágtató tajtékzó mének tekintetem körbehordom s megpihen a Mojvadombon hazajöttem szülői táj keringj kiálts fehér sirály ti égbe nyúló jegenyék nyugodalmam itt lesz-e még szórd szét tavasz szép díszeid tüntesd el a tél jeleit ébredjetek mindig örömre szívemet gond ne gyötörje lengjen körül tiszta derű dalt zengjen arany hegedű ragyogják be arcom örök szivárványszínű fénykörök MIHÁLYI MOLNÁR LÁSZLÓ Prométheusz a sziklán halotti gyász és halotti ének kisírta magát újra az ég színekhez láncolva ha meghallanátok felordítanék a mozdulatlan sziklák csak látvány alóla kifut a patak s ahová a hang már el se jut névtelen kenek virítanak és találkoznak a távoli vizek mint vert hadak és dicső győztesek a víz és a part ár-apály között apró halacskák gyenge fűcsomók pusztulása ez a senki-föld mert nincs se gát vagy mert átszakadt nem volt itt kék se zöld csak tépett gyökerek korhadó fatönk hordalék iszap távolból a táj csendes és nyugodt az ágakra fagyott jégcsapok vigyázó katonák szíriekhez láncolva ha meghallanátok felordftanék TÓTH LÁSZLÓ A szavak, a szavaim ... idegenül s egyre idegenebbül lődörgők már mondataim univerzumában fáradtan leülök s megpihenek verseim valamely szögletében minél otthonosabban mozoghatnék bennük annál inkább nem lelem helyemet igék bolygói főnevek napjai jelzők kötőszavak meteorjai írásjelek kusza miriádjai rajzanak körülöttem láthatatlan pályájukhoz titokzatos törvényeikhez igazodva és én nem értem s egyre inkább nem értem mit akarnak mit akarhatnak tőlem a szavak a szavaim
