A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-04-04 / 14. szám
A NAGY KEK FÜZET TITKAIBÓL 1. PÁRBESZÉDEK Klasszikus orosz író regényének filmváltozatát nézem. Kissé stilizált képek és díszletek. Akaratlanul is visszacseppenek a 19. századba. Abba a korba, amely taposómalomként nyűtte-nyűtte a romantikát. Mintha megfeledkeztek volna a kor fiai, hogy a romantikának funkciója is volt. Igen. Funkciója ... Valamiféle félig tudatos lázadás az „elgépesítés" ellen. E stilizált, művi díszletek közt váratlanul valósághű párbeszéd üti meg a fűlemet ... S hogy méginkább elérzékenyüljek, egy nagymonológ következik. Arra gondolok, hát igen. Lehet átkosan mindent túlzásba vinni. De íme párhuzamosan két ellenpélda. A torzított romantika jegye és a tisztán kicsengő — regényből ide mentett sorok. Számomra ez a film itt, az első percben véget ért. Azon tűnődtem: mennyit elrontottunk már mi földi halandók-gondolkodók a tiszta művészet ürügyén, elhazudva a valóságot... Azt mondtuk: le a realizmus átkával. Le az ilyen és amolyan kalodákkal. Aztán megteremtettünk valamiféle melegházi irodalmat ... De ez az irodalom egyszercsak szűkösen üresnek tűnik. Mert az író csakis az élet nagy mondatait hajlandó lejegyezni. A nagy pillanatokat... — Mily csendeskén, finoman esik az eső ... — mondja valaki a valós életben. Az fró legyint. — No, és aztán... Megfeledkezik róla e látszatra üres mondat is éppen a mindennapi életből szakad ide, és azt a mindennapos, agyonbabusgatott életet támasztja alá ... Csak mernénk újra és újra leírni azt, amit nagyritkán még kimondunk, ha ösztönösen is ... Egy félmondatot. Ügyetlen és ostoba kinyilatkozást: amely mégis az én. a te, az ő életét igenelve jönne a világra. Hosszú-hosszú párbeszédről álmodom már egy évtizede. Egy párbeszédről, amely a semmiről szólna, de mégis elvezetne valahová. Talán a titkok kapuja mögé ... 2. AZ ÍRÓ Legyen ő akárki: furcsán néznek rá. Nagy távolságból érkezik. Úgy jön, mintha egyebet sem tehetne. Érkezik és ostoroz. Magát ösztökéli, ajzza, de éppúgy a korának mindenese ő, mintha valamiféle ős-istenség parancsolta volna neki: dolgozz, tevékenykedj, vizsgálódj mások helyett is. Az író ilyen ... Nem szabott neki senki munkát. Pályáját-föladatát ö választotta. ír. Szüntelenül gondolkodik. A jóért töri magát. De akad közöttünk is, ki restell! sok-sok megnyilvánulását. Közöttünk él. de ő a képzeletekkel küszködik. A korral. Az emberiséggel. Tán életében a nyilvánosság elé sem lép. De halála után kézirathegyek maradnak. A munkája így is nemzedékeket ösztökél. Igen. Minden kornak vannak néma prófétái. Gondoljunk csak Emily Dickinsonra, Petröczi Kata Szidóniára, Franz Kafkára, Tomasodi Lampedusára ... író ... Ha kimondom e fogalmat, vagy hallom: mindig az „Elveszett illúziók" Lucienjére gondolok. Az utak és távolságok emberére. Mert: mik lennénk mi, ha nem volnának utak, messzeségek és perspektívák. Mik lennénk? Valamiféle vadhajtások az örök-társadalmakban. 3. A KOR ZENÉJE Mi kell ahhoz, hogy elérjem a körülöttem lévő kort ? Hogy meglássam a világomat? A területeimet, ahol portyáznom megadatott. A válasz: — Akadt farmer a tanyán: ô tudta, hogy mi kell ehhez. — És akadt az eldugott prágai utcácskában egy magányos bankhivatalnok, ő is tudta, mit kell tennie... S valahol a közép-afrikai rengetegekben. a pampákon, a kicsi közép-európai zugolyokban, ázsiai fennsíkokon: igen ... valaki megérkezik. Egy mészáros fia tán, és „megüt" egy hangot és ez a hang egyezik a kor hangjával. Költeményt ír, esszét; s az olvasó csodálkozik, mert úgy érzi: a szerző vele azonosult. Pedig csak a kor zenéje ez, mely éppúgy tünékeny, semmibe foszlik, mint minden ... Faulkner, Dosztojevszkij és Petőfi Sándor hangja nem teljesen egy adott kor hangja, sem Ady Endréé és Tolsztojé ... Ezek az alkotók valahogy a nagy időtlenség kísérőzenéjét is a kor zenéjébe vegyítették. Ezért annyira maiak és holnapiak ... Ezért megingathatatlanok ... 4. KÉRDÉSEK ÉS VÁLASZOK Régóta a nyelvemen van. S magam sem tudom, hogy képes vagyok-e már a megfogalmazására. Hos$zú önfigyelés segített abban, hogy megértsem: a ma feltett kérdésére, meglehet, csupán holnap tudunk válaszolni, vagy évtizedek múlva. Viszont az is előfordulhat, hogy a megnyilvánulásainkra csupán évszázadok múlva felelnek. Mégis többről van itt szó: ezt a többletet én történelemnek nevezném. Mert egyfajta „történelem". Valahogy úgy, amint az Időben sem a monumentális, és mozdulatlan semmit látom, amely körüllebegi a dolgokat. Ahogy megannyi lénynek-tárgynakalkalmatosságnak, minden létezésnek önközpontú időzónája van, éppúgy van saját, máséhoz nem mérhető történelme. (A valóság lenyűgözi az embert, s hadd mondjam : a pillanatnak élő bhutáni, szudáni és csádi írástudatlan mit sem sejt a tudományos-technikai forradalom vívmányairól, arról, hogy valahol valakik talán éppen az ő létéről határoznak. Önmaga történelmének „gyűrűzései" nem érintik e század eme évtizedének hullámveréseit, mint ahogyan a felettünk elszálló kanalasgémé, gólyáé, sirályé sem. És mégis nemcsak önmagunk történelmében, hanem az egyetemes történelemben is mindannyian benne vagyunk. A maláriát terjesztő szúnyog éppúgy, mint a pusztulásra ítélt elefánt. a Homo erectusok itt-ott a Világban, pl. Jáva szigetén. Kelet-lndiában; s a négymilliárd hétszázmillió homo sapiens a Világ sok-sok mozzanatában.) Tehát minden „egyfajta" történelem. Ötéves sem vagyok: kérdést teszek fel apámnak. De nem válaszol. Tizenegy évesen ugyanezt a kérdést immár kibővítve, méginkább megalapozva ismételten felteszem. Anyám válaszol rá: újabb kilenc év elteltével. Látom: valaki szerszámot készít. Készíti, de nem dolgozik majd vele, s el sem adja. De a szerszámnak talán így is lesz rendeltetése. Valahogy ekként vagyunk az életünkben is. Létezem nap mint nap: új és új fejezeteket nyitok sorsomban, hol tudatosan, hol majd öntudatlanul és nem tudom, hogy halálom gong-hangja mit hagy örök-lezáratlanul, és mire mondhatják: bevégeztetett. A ma kérdéseire majd a holnap válaszol. Ha most indulok: létem már a jövőben visszhangzik. (Szeretem az életet mert drága és egyszeri. Szeretem, mert utánoz hatatlanul egy és másolhatatlan, szeretem, mert felelősségeimre figyelmeztet Fegyelemre ösztökél. Szeretem az életet: mert ára van.) Az életem: egyfajta egyetlen személyre érvényes magántörténelem. Ha meghalok: e történelem valóban bevégeztetik. S 10
