A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-10 / 2. szám
QNTJMT HAII£>TTUK-0nZASTÜK-LAT]7ÜK Ezek a fura építmények az angolai falu megszokott kiegészítői és nem szolgálnak más célt, mint az élelmiszer tárolását. így óvják, rejtik el a táplálékot a négylábú ragadozók elől. Irkutszk ezidén ünnepeli várossá nyilvánításának háromszázadik évfordulóját. Lassan eltűnnek a régi épületek (1. kép) és helyükbe ilyen „szépségek" (2. kép) lépnek. „Állati" farsang ... ^^Botka Ferenc: ^ ÜZENETEK SZIBÉRIÁBÓL „Miért, mióta? Feledésbe ment./ Gubbasztunk, riadt, verebek, a takarónk a csend./ Láttok-e minket idebent, ti régiek, kik visszavártok?/ Levegőnk nem a tiétek, ti nyers-erős viharsirályok,/ S a forrás, amelyhez inni jártok, számunkra berekedt." A teljes kiábrándultság, kilátástalanság jellemzi ezeket a sorokat, a pőrére csupaszitott, jelenétől-jövöjétől megfosztott emberből feltörő keserű panasz ez a vers. Vers? Beszélhetünk-e versről, műalkotásról ott, ahol oly elsődleges formában, oly megmunkálatlanul tör fel az embert szólni késztető, s már-már az elviselhetetlenségig fokozódó élmény, hogy ha akarnánk, sem tudnánk figyelni a szöveg esztétikai minőségeire? Olvasmányainkkal bizonyíthatnánk, hogy magának a „kibeszélésnek" a ténye, spontaneitása milyen sok esetben avat irodalommá egy-egy visszaemlékezést, önéletírást, öntépö töprengést, egeket ostromló gyászéneket, bármit. A fenti idézet sem költőtől származik. Szerzőjének, az orosz fogságba esett Pesti Jánosnak mindössze a nevét tudjuk, amit kilenc soros versével együtt az a tanulmány őrzött meg, mely elsőként foglalkozott az első világháborúban fogságba esett magyar hadifoglyok költészetével. Közülük ma már nem sokan lehetnek életben; a tanúk, az események közvetlen részesei legfeljebb közvetett úton, ránkmaradt írásaikkal szólhatnak hozzánk azokról az emberpróbáló és jellemformáló időkről. A hadifogolytáborok irodalma, színjátszása, újságírása nemcsak a menekülést, a megkapaszkodást segítette, hanem az eszmélkedést, kinek-kinek addigi életével való szembenézést is. Köztudott, hogy a munkásmozgalmi eszmék és a fiatal szovjet állam törekvései milyen visszhangra, termékeny talajra találtak a hadifoglyok körében, akik aztán, szabadulásuk után magukkal vitték azokat hazájukba. Botka Ferenc könyve két részből áll: az elsőben az orosz hadifogolytáborokban kibontakozó irodalom, színjátszás és újságírás feltételeit elemzi és ezek jelesebb alkotóiról rajzol arcképet, majd az ide vonatkozó dokumentumokból nyújt gazdag válogatást, amit jól egészít ki a mintegy hatvan oldalnyi képanyag is. Az olvasó bizonyára ismerősökkel is találkozik ebben a monográfiában, elsősorban talán a hadifogságba került nevesebb magyar írók — Gyóni Géza, Zalka Máté, Bányai Kornél, Karikás Frigyes — révén. Tóth László KALEVIPOEG - ÉSZT HŐSÉNEK Van valami jelképes abban, hogy a finnek hősi éneke, a Kalevala jubileumi évében látott napvilágot az Európa Kiadónál a finnugor népek másik nagy eposza, a Kalevala testvér-párja, a Kalevipoeg. Ráadásul nem is első fordítása ez a hírneves éneknek, hiszen majd hatvan esztendeje megjelent már Bán Aladár fordítása s ennek újabb kiadása jó huszonöt éve. Ám ami igaz, az igaz: a hatvanesztendös fordítás fölött ugyancsak eljárt az idő. Nos az új fordítás. Rab Zsuzsa remekbe sikerült munkája valóban szerencsésen korrigálja az előbbi félreértéseit, s higgyünk a szakembernek, maximális hűséggel igyekszik visszaadni az eredeti páratlan szépségű alliterációit. A „Kalevipoeg", mondottuk, a finnugor népek második nagy eposza, a finn Kalevala párdarabja. Összeállítója, Friedrich Reinhold Kreutzwald, Lönnrot nyomán indult el fölkutatni az észtek népi mondakincsét, s a Kalevala példájára állította össze hősénekét. Csak tűnődhetünk, hogy ez a csodaszámba menő huszárvágás miért nem sikerült (miért nem sikerülhetett) már a XIX. században a magyaroknak, még egy Arany Jánosnak sem (hisz ez, Európa kellős közepén a XIX. században már semmiképpen sem sikerülhetett), de hogyan sikerült a finneknek, s az észteknek, s még száz évvel később is, a XX. század kellős közepén, a mordvinoknak. Mert a finnugor népek harmadik eposza — mi is hírt adtunk róla — a mordvin Szijazsar, ugyancsak megjelent már magyarul, nem is olyan régen, alig két esztendeje. • Ne siránkozzunk persze a visszahozhatatlanon, inkább örüljünk annak, ami megmenekült. Jelen esetben az észtek „Kalevipoegének", illetve Rab Zsuzsa kitűnő fordításának, hisz az ö nagyszerű munkája nyomán, meggyőződésem, a Kalevipoeg ugyanolyan szerves része lesz a magyar irodalomnak is, mint Devecseri Iliásza és Odüsszeiája, Babits Isteni szinjátéka vagy Vikár Béla Kalevalája. —cselényi— & & FIATALOK A MIKROFON ELŐTT Nagyon jó műsort hallhattunk 1985. december 7-én, szombaton délután a Csehszlovák Rádió Magyar Adásában. A Fiatalok a mikrofon előtt című műsorban, amelyet Kamocsai Imre szerkesztett és Boldoghy Kató rendezett a fiatalkorú bűnözőkről volt szó. A fiatalkori bűnözés rendszeres témája a sajtónak, rádiónak, televíziónak. Hiszen a bajt csak akkor gyógyíthatjuk eredményesen, ha feltárjuk az okait, eredőit. A Dunaszerdahelyi (Dun. Streda) Járási Bíróság is ezt tette, amikor a különböző társadalmi szervekkel, iskolákkal, és természetesen a Csehszlovák Rádió Magyar Adásával közösen nyilvános tárgyalást rendezett a fiatalok okulására. A tárgyaláson, ahol három fiatal- és egy felnőttkoré lopási ügyeit tárgyalták, 15 éven felüli középiskolások vettek részt. A szerkesztő fokról-fokra avatott be bennünket a tárgyalás ügymenetébe a vallomástételtől egészen az ítéletig, E műsor folyamán megismerhettük azokat az okokat, amelyek e négy fiatalembert a bűnözés útjára vezették. Bár mindannyian lakói voltak már a nevelőjavító intézetnek, mégis újra és újra a bűn útjára léptek. Hogy mért tették ezt, erről saját maguk is beszéltek, ám igyekeztek kibújni a felelősség alól. Végighallgathattuk a tárgyalás egy részét, a szülők véleményét, a járási családi- és gyermekvédő osztály képviselőjének hozzászólását, dr. Pongrácz László bírósági tanácselnök értékelését, dr. Dömény Géza ügyész hozzászólását, aki egyebek között a fiatalkori bűnözés terjedésének megakadályozásáról is beszélt. A szerkesztő-riporter megszólaltatott néhány, a tárgyaláson résztvevő iskolást is, akik elmondták véleményüket a témáról. Végül a szerkesztő levonta a tárgyalás konzekvenciáját. Kamocsai Imre kiegyensúlyozott hangnemben, de nem minden szenvedély nélkül vezette a műsort, lényeget érintő kérdéseivel jól egybefogta a témát, nem engedte ki kezéből az események fonalát. Ő ma a Csehszlovák Rádió Magyar Adásának egyik legjobb szerkesztő-riportere, érdemes műsoraira odafigyelni. Dicséret illeti a rendezőt, a műsorban szereplő színészeket, rádiósokat is, hiszen rajtuk is múlott a műsor sikere. —dénes— PARSIFAL Wagner Parsifal c. operáját, ezt az életművét lezáró utolsó alkotást kizárólag „saját" színházának, a Bayreut-i Festspielhausnak szánta. Ezt a kívánságát kegyelettel teljes harminc évig szigorúan be is tartották, de a határidő lejárta után — felesége Cosima minden kísérlete ellenére — 1914. január 1 -jén egyszerre két európai operaház is műsorára tűzte a Parsifalt. A két bemutató színtere Párizs és Budapest volt, ahol is az akkori Népopera néven működő együttes — történetesen ugyanabban az épületben, ahol ma az Erkel Színház működik — mutatta be a művet eredeti német szöveggel. Tíz évvel később azonban az Operaház is műsorára tűzte Wagner remekét — természetesen már magyar fordításban —, amely 1944 májusáig a törzsrepertoár nélkülözhetetlen darabja lett. Közel négy évtizedes tetszhalálából 1983. február 13-án a Wagner centenárium ébresztette fel a müvet, melyről Liszt, mikor zongoráján először lejátszotta, lelkesen úgy nyilatkozott, hogy „a Parsifal több mint mestermű, csodálatos műve ez a XIX. századnak". A budapesti centenáriumi felújítás egyértelműen Ferencsik János érdeme és diadala. Nemcsak sürgette a mü színpadra állítását, hanem lelkesen vállalta az igényes és hosszú betanítási folyamat minden terhét és gondját. A bemutatón pedig magától értetődő természetességgel tolmácsolta a mű fenséges méltóságát, meditativ rezignációját, izzó drámaiságát. Szerencsére — mert hiszen Ferencsik már csak néhányszor vezényelhette a müvet — a hangszalag megörökítette a bemutató előadás zenei anyagát, melyet a közelmúltban a Hungaroton lemezen is kiadott. Megilletődve hallgattam most végig ezt a lemezt, mely megidézve az akkori előadás élményét, teljes mértékben igazolja a tolmácsolás nagyszerűségét és a három főszereplő — Molnár András (Parsifal), Polgár László (Gurnemanz), Kasza Katalin (Kundry) — teljesítményének nemzetközi mércével mérhető értékét. Varga József 5^ & 9
