A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-10 / 2. szám

u I a valaki egyszer százesztendős lesz, azt rendszerint az újságok is meg^ írják — arról tudósítván, milyen benső­séges volt az ünnepi esemény, mily nagy tisztelettel adózott az ünnepelt előtt a család, a rokonok, s nem utolsó­sorban a társadalom. A százesztendős embereket olykor díszpolgárrá is avatja szűkebb pátriájuk. • • • Özvegy Mikulecz Györgynét fényké­pezem egy szegényes, öreg falusi há­zacska udvarán. A néni a lencse előtt állva, megszeppenve kérdezi: csak nem akar beletenni egy ilyen öregasszonyt az újságba? De igen. A néni az újságba kerül, pedig még nincs is százesztendős. Most tapossa a kilencvennegyediket. Tisztes, ritka kor. Felteszem, hogy egy dolgos, nehéz élet áll mögötte. Még­sem ennek apropóján vagyok itt, hanem azért, mert a néni levelet írt szerkesztő­ségünknek. Néhány — tényekre szorít­kozó, tárgyilagos mondat, megejtő, reszketeg betűk ... Panaszlevél. A pa­nasz tárgya ... De idézem inkább a levél teljes szövegét. „Én egy 93 éves özvegyasszony va­gyok. 1984. október 5-én vásároltam egy villanykályhát. Örültem neki, mert tiszta volt, se füst, se korom, de csalat­Szolgáltatunk? Szolgáltatunk? koztam benne. Három hétig működött, azóta itt van a szervizben, már el is múlt egy éve. Ha kérdezzük, mi van vele, egyenes a válasz: nincs alkatrész. Hát kérdem én, hogy lehet úgy eladni. Most se 1060.— korona, se kályha. Itt a tél!" Lakhelyén, Sókszelőcén (Selice) meglátogattam az idős asszonyt. Egye­dül él a házban. Sok éve már, hogy megözvegyült, és négy gyermekét is eltemette. Kettőt fiatalon, a másik ket­tőt már felnőtt korában vitte el a halál. Egyetlen támasza a szomszédos ház­ban lakó Kun István, a veje, meg néhány Magyarországon élő rokon. A kályhát is ők, közösen vették a néninek... A falu közepén áll az új szolgáltatási ház, ahol az elektromos berendezések javítóműhelyének vezetőjét, Fülöp An­dort keresem. Tud az esetről, hiszen az elmúlt esztendő során naponta mega­kadhatott a szeme az ominózus villany­kályhán, mely nem egyedül áll itt meg­­javítatlanul. Meséli, többszöri nekiru­gaszkodással próbált már alkatrészt szerezni, de sajnos hasztalan. Tudomá­sa szerint a helyzet hátterében az áll, hogy a kereskedelemben van olyan gyakorlat, mely szerint egyes üzletek közvetlen árucsere-forgalmat bonyolí­tanak le más, az ország távoli pontján működő üzletekkel. Teszik ezt azért, hogy bővítsék a kínálatot. Mindez na­gyon szép, mindez nagyon jó, csak éppen az a szépséghibája, hogy az alkatrész-ellátásról már nem gondos­kodnak. Márpedig az ilyen termékek nemcsak hogy meghibásodnak, hanem a hibát éves jótállási időn belül köteles is a gyártó elhárítani, pontosabban: az arra rendszeresített javítóműhelyek a gyártó vállalat terhére végzik el a javítá­sokat. Persze, csak végeznék, ha lenne al­katrész. Fülöp Andor állítása szerint ők többször is megrendelték a gyártól azt a bizonyos három korona negyvenöt filléres alkatrészt, de a gyár eddig min­dig mást küldött. Időközben a néni kitelelt — úgy, hogy a ház egyetlen fűtött helyiségéből, a konyhából próbálta átengedni a kony­hai tűzhely melegét a szobába, ahol alszik. Aztán ez a tél is eljött és semmi sem változott. Leült tehát, hogy levelet írjon egy lapnak, melynek rendszeres olvasója — merthogy olvasni világéleté­ben mindig szeretett. A javítóműhely vezetője beszélgeté­sünk során felvetette, nem lenne-e va­jon jobb, ha a néni inkább visszakérné a pénzét az üzlettől, ahol a villanykályhát vette, és az árán pedig szenet venne. Erre ugyanis joga, lehetősége lenne az adott körülmények között — nem is beszélve arról, hogy az energetikai vál­lalattól nincs a néninek fogyasztói ked­vezménye, ami azt jelenti, hogy a vil­lanykályha egy huszonnégy órás üze­meltetése hatvan koronába kerülne, amit az ezerszáz koronás nyugdíjból aligha tudna kifizetni. Tolmácsoltam a néninek a javaslatot. Azt mondta, neki így valóban jobban megfelelne. Ötödnap tehát megkerestem annak az üzletnek a vezetőjét, ahol a villany­kályhát eladták. Nem tudtam vele be­szélni, mert nem volt ott. Hetednap, hogy ne induljak hiába, felhívtam ismét Fülöp Andort. Ő pedig közölte: a néni villanykályhája kész, ki lehet váltani. — Ez meg hogy sikerült? — kérdez­tem. — Elutaztam Lévára alkatrészért. • • • Őszintén nem tudom, fűzzek-e kom­mentárt a történtekhez. Mert minek? Mindenesetre zavarban vagyok, mert a néninek azt ígértem, hogy a villanykály­hát visszavetetem a bolttal. Csakhogy a javítóműhely hirtelen annyira ügyes és annyira szolgálatkész lett, hogy most azt sem tudom ... KE SZELI FERENC A szerző felvétele I j Gyakorlott építőmunkások nemzet­közi (Szovjetunió, Csehszlovákia, Bulgária) csoportja építi a Novoki­­rovszk sugárúton Moszkvában az új irodaházakat. Itt lesz a Szovjetunió külkereskedelmi bankja, a nemzet­közi beruházási bank és a gazdasági együttműködési bank székhelye. A világon különféle formában és intenzitással végigvonuló nosz­talgiahullám nem kerülte el a szórakoztató elektronika termékeit sem. Nem egy gyár kezdte el újra rég elfelejtett, múltat idéző készü­lékeinek sorozatgyártását. A külső­re azonos modellek már a mostani követelményeket elégítik ki. így az RB 635 jelzésű nosztalgiarádió kö­zép-, hosszú- és ultrarövid-hullá­mon sugárzó adók műsorát veheti, hátulsó lapján külön hangszórópár­­bemeneteleket, magnó- és lemez­játszó csatlakoztatókat találunk. Fölhúzókarja csak dísz, de tölcséré­nek mélyén különleges hangszóró van, tehát a korszerű készülékkel szemben is állja a versenyt. 8

Next

/
Thumbnails
Contents