A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-03-28 / 13. szám
M___ •• ÖRÖKSÉG Arcképek a két világháború közötti időszak csehszlovákiai magyar irodalmából A Vágsellyén (Šaľa nad Váhom) született és ugyanott elhunyt író két háború közti prózánknak sajátos alakja, akit a magyarországi népi írói mozgalom hírneves tagjaihoz. Veres Péterhez és Szabó Pálhoz hasonlóan a falu adott az irodalomnak. Nagy kortársaival ellentétben neki nem adatott meg a kiérlelődés, a konszolidált írói körülmények közé jutás tehetősége. Rövid életében szakadatlanul a föld robotosa volt, a mindennapi paraszti munkától lopott időt az írásra és érdeklődésének egyetlen tárgya a paraszti élet volt. Mint az írással próbálkozók legtöbbje, először ő is verseket írt és húszéves korában Farsangi legény címmel verseskötete jelent meg. További munkássága azután teljesen a prózához kötődött és kedvelt műfaja, a paraszt- és zsellérminiatűr mellett nagyobb lélegzetű elbeszéléseket és kisregényeket is írt írásai többsége a honoráriumot fizetni tudó kormánypárti sajtóban (A Reggel, Magyar Újság, Köztársasági Földművest jelent meg és egyetlen regényét (Elfogyott a föld alóla) a Masaryk Akadémia adta ki 1935-ben. Sellyéi a haladó ifjúság körében érezte jól magát barátkozott a sarlósokkal, akik segítettek neki iskolázatlan írói nyelvezete csiszolásában. A szocialista lapok (Az Út, Új Szó, Magyar Nap, az erdélyi Korunk) is felkarolták és Móricz Zsigmond szerkesztése idején írása jelent meg a Nyugatban. A hagyományos falusi életben felnövő, a népköltészettel együttlélegző Sellyéi ösztönös tehetség volt és szemléletvilágában főleg a népballadák hatását lehet érezni. írásai közt sok a selejtes és töredékes anyag, s ezért életművének elsősorban dokumentumértéke van. Vannak azonban olyan alkotásai is — főképp a Lósorozás Gádoroson c. kitűnő elbeszélés —, amelyek méltán kerültek be a két háború közti prózánkat reprezentáló antológiákba. A 32 éves korában tüdővészben elpusztult parasztiró alkotásait a szélesebb olvasóközönség csak a felszabadulás után ismerhette meg abból az életművi válogatásból, mely Nádas házak címen 1957-ben jelent meg az összeállító Csanda Sándor részletes bevezető tanulmányával. TURCZEL LAJOS Aratók Két hétig arattuk a dőlt, érett gabonát a határ földjén, izzadva és erőlködve kaszáinkkal a meleg nap alatt. Kora hajnalban, éjfélután szedelődzködtünk neki az útnak és késő este, éjfél előtt jöttünk haza a faluba. Némelyik éjjel semmit sem aludtunk, mert kiültünk a ház elé és hallgattuk a szomszéd vén beszédjeit és szédelegtünk a sok elfüstölt dohánytól. Négyen jártunk ki a földekre; én elöl kaszáltam és egy naptól lebarnult lány szedte utánam a markot. Mikor a kaszámat köszörültem, mindig fáradtan ült le a földre és csak ténfergett nyomomban a naptűzésben. Utánam egy messzi hegyi faluból munkára jött részes arató vágta a rendet, izzadott és káromkodott a vízhiányban, szidta az Istent és marokszedő A libapásztorok jöttek haza kósza hírrel a folyótól, amelyiknek partján delelni szoktak a nagy fehér madarak, hogy megvárják a napnyugtás alkonyt, a fülledt melegség lehűlését, amikor újra kihajtódnak a gabonával, nekik élelemmel szórt tarlók felé. A kósza hír az volt, hogy nem jöttek haza mindnyájan: a hat legerősebb ott maradt vigyázni a gágogó seregeket, mert veszély ül a tájon, harcra van kilátás. Apróka eszük rémeket látott. Két betyár bolyong a folyómenti füzesben, mezítelen emberek, sátoruk van. Tüzet raktak a sátor előtt, és félő, hogy nekimennek valamelyik libaseregnek, elfogják a legszebbik gúnárt, megölik, megsütik és megeszik. A hat legmarkosabbik gyerek vigyázza az egész sereget, a többiek hazajöttek ebédre a faluba; de sietve esznek, máris rohannak vissza a folyó partjára, hogy megvédjék a fehértollú libákat. Parasztgyerekek fegyverkeztek föl tulajdonuk megvédésére. Parittya keresődik: két gumimadzag végére kötött bőrdarab és kövecsek a zsebbe. Európában háborús veszély óbégat, és itt, a vágmenti faluban a tulajdon megvédésére fölfegyverkezik húsz parasztgyerek. Békeakciók és leszerelési konferenciák — és pöttömnyi parasztgyerekek kezéből ki nem csúszhatik a biztos falatból egyetlen karajka kenyér sem, még akkor se, ha meg sincs támadva. Kölesföld végében állok; augusztus eleje van, és a köles egy méter magas. A kalászát még nem vetette ki, kései vetés, és az eső nyomán meglazult talaj feleségét, akire ráfogta, hogy eltette a pipáját, márpedig ő nem tud pipa nélkül dolgozni. Éhezett, nagyszájú senki volt, aki mindig dicsekedett vele, hogy hol mennyit végzett és hol mennyit keresett munkájával, — de a felét csinálta meg csak annak, amit én. Nem tudott semmit az osztályharcról és kizsákmányolt életünkről, csak kalandjai voltak, azokat beszélte, beszélte. Néha oda se hallgattam és már messze jártam tőle és csak a szellő sodorta felém foszlányait beszédjének, hogy amikor ő Németországban ... Morvában ... Sárosban ... Franciaországban ... Felesége csak kuncogott mögötte a röhögésben és tűrte, hogy káromkodjon a csupacsont ember, és esténként, amikor az már aludt, kilopódzott a pajtába, hogy azzal a legénnyel találkozzon a sövény alján ... engedékenysége következtében megdőlt a nehéz növény. Egy vénebb paraszt arról beszél nekem, hogy széltelen napok köllenek, hogy fölegyenesítsék. Máskülönben elég bajt jelent: ha föl nem áll a kalászkivetés előtt, ha fekve veti ki a kalászát, akkor már nem kel föl soha; a nehéz kalász nem engedi fölállni. Az pedig baj, ha fekve érik a köles, mert minden szemét kieszi és kicsépeli a veréb meg a kósza galamb. Kis sátor lapul a berekben egy fűzfabokor tövében, mellette vászoncsónak. Két ember hever mezítelen, olvasnak; könyvek a kezükben, és az első pillantásra látom, hogy intellektuális nomádok — ahogyan Szalatnai Rezső barátom mondaná. Most fölvetik a fejüket, néznek. Én is állok és látom, hogy ezek a városi hivatalnokok, amilyennek a kisalföldi parasztot ismerik a rosszul megírt riportokból, azt várják, hogy kalapot emelek alázatosan, megsüvegelve a középosztály két képviselőjét, akik erre a tájékra vetődtek. Nagyot bámultak, amikor alázat helyett sasos lecsapással rontottam rájuk. Megkérdeztem, hogy kicsodák, megtudtam, hogy prágaiak. Szemükre vetettem, hogy megdézsmálták a kukoricásomat. Ahogyan kiderült, bevezetés volt ez nekik a parasztéletbe. Tosztojt olvasta az egyik és Ólja Ehrenburgtól a Moszkvai sikátort a másik. Először tették meg, hogy Szlovenszkón ültek csónakra, Liptóból csónakáztak le a Kisalföldre. Nyaranta bolyongják már négy éve a folyókat. Mostanig Csehországban és Morvában voltak csak. Fal-Intellektuális nomádok Egyik estén megsúgtam Jóska bácsinak a titkot és ő kiállt lesbe az estén a szilvafák takaró árnyékában. Fűzfahusángot szorongatott a kezében és várt, várt hajnalig, és örökre a szememre veti, hogy bolonddá tettem. Nem jutott az eszébe, hogy az öt csalók látták a sötétben csillant pipaizzást és idejében elszeleltek. A meleg napokban szótlanul hangos, zenés volt a határ naponként, és sokszor messze a falutól a földek fájó ölelésében víz nélkül tapadt szájunkban a nyelv. Néha a tanyák rossz, poshadt vizét ittuk vagy a kanális mélyén kiásott verem békanyálas, rencés piszkát. Néha pálinkát ittunk, de hiába volt az is, mert fölkaparta torkunkat és a fölszáradás még több nedvet kívánt. így sínylették a marokszedő nők is céltalan életünk hűvös vergődését a nyáron át. Az egyik napon kidőlt mögülem a vak mellett mennek el. Kikötnek, fekszenek a füzesben és olvasnak. Ők azt mondják, hogy forradalmárok, de soha a falu szociális vergődését nem ismerték, a Živý bič nem ostorozta őket az elvont dogmák és regénykolosszusok mellől az élő valósághoz. Útjaikat előre tervezik, a végállomáson pihennek két napig, aztán vonatra ülnek és hazautaznak. Emlékeik alig maradnak mások, mint a százféle másképpen görbülő fák, egypár messziről látott templomtorony, és ma először tapasztalják az én elbeszélésem nyomán, hogy a gyerekek ismeretlenül és értelmetlenül fölfegyverkeztek ellenük a tulajdon megvédésére, és hogy azzal jöttem, hogy kérdőre vonjam őket egypár kukoricakalászért. A kenyérvédést ma látják először, nem tudták, hogy ilyen is van. El is ítélik, hadaró beszédjükből az világlik ki, hogy ők, a forradalmárok, azt kívánnák a paraszttól, hogy belenyugodjon kárába, amikor olyanok teszik, akik érdekükben dolgoznak. Amikor megkérdeztem tőlük, hogy mit tesznek a paraszt érdekében, hallgattak. Pártnak nem tagjai, de ismerik a Tvorbát, a Davot, ezeket a forradalmi folyóiratokat. Novomeský és Poničan neve sem ismeretlen előttük, sem Kossuthé, de nem tudják, hogy van Sarló, amelyiknek tagjai szociográfiai vándorlásokat tesznek, és tanulni, tanítani akarnak. Nem tudják, hogy vannak-e hasonló egyesületek Csehországban. Trampok ők, de nem tagjai a Trampon nagy és forradalmi szövetségének. Csalódásomnak adok kifejezést. Mintha belátnák az elvonatkozásokat, de nem engednek a negyvennyolcból. Már nyíltan vádolják a szlovenszkói parasztot elégedetlenséggel, lázadással és itt látszik a nacionalizmusuk. A csehországi proletár megelégedettségét nem tudják bizonyí-14
