A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1986-03-14 / 11. szám

volna megnézni a bérházat, ahol felnőt­tem? Vagy a szülőházamat? — Nem, nem — mondta az ablak mel­lett ülő férfi. — Te ezt nem érted. Te engem sose értettél meg. — Ha én nem vagyok, a kocsmához se jutottunk volna hozzá, Franz — mondta ellenvetést nem tűrő hangon a kövér asz­­szony. — Sőt, az útlevélhez sem. Meg egyáltalán ... — Hol vásárolják a juhtúrót? — kérdez­te váratlanul a fiatal nő, mintha álomból riadt volna fel. — A boltban? — Mondd meg hát nekik. Franz, a tiszta igazságot — mondta a kövér asszony. — Hogy nincs juhtúrós galuska. Azt csak úgy kitaláltuk. Tudják, mi az az eintopf? Igen, mi eintopfot szolgálunk fel. Aztán sört meg rumot és whiskyt. Mit kívánhat vala­ki egy kikötői kocsmától? Melyik matróz­nak jutna eszébe, hogy juhtúrós galuskát kérjen?! Hazudtunk. — Ne — rezzent össze az ablak mellett ülő férfi — Uralkodj magadon. — Azért is elmondok most már nekik mindent, Franz. Adod a hőst, a gazdag amerikai nagybácsit. Holott még a kocs­ma se a mienk. Csak béreljük. — De a mienk lesz — mondta az ablak mellett ülő férfi. — Mienk lesz, mihelyt kifizetjük az árát. No persze, ha addig nem csap le a bomba. — Hagyják már abba azt a bombát! — szólalt meg a fiatal nő. — Rossz hallgatni. Vagy meg akarnak bennünket ríkatni? — Senkit se akarunk megríkatni — mondta a kövér asszony. — Megyünk a férjem öccséhez, ennyi az egész. Lehet, hogy a sógor bezárja előttünk az ajtót. Hisz nem válaszolt a férjem egyetlen leve­lére se. — Én se engedném meg a bátyámnak, hogy átlépje a küszöbömet, ha azt tette volna, amit a maga férje — mondta a fiatalember. — Csakhogy, szerencsére, nekem semmiféle bátyám nincs. Csak hú­gom van, az meg egy ostoba liba. — Mi rossz fát tett a tűzre ? — kérdezte az öregember, és megigazította fején a fekete kalapot. — Énekesnő akar lenni — mondta a fiatalember. — Csakhogy se hangja hozzá, se formája. Nyamvadt vagy, mondtam neki. Menj férjhez, és kész! De csak idét­­lenkedik, és szüntelenül azt fújja, hogy művésznő lesz belőle. No és tudják, kinek az együttesében énekel? A Gorilláéban. Ismerik azt az együttest? — Nem — mondta a fiatal nő. — Soha a nevét se hallottam ilyen együttesnek. — Hát nem ostoba liba a húgom? Ján Móriakon kezdett erőt venni a fá­radtság. Néhányszor ásított. A vonat hidra ért. Az acélszerkezet megváltoztatta a kerekek zajának ritmusát, hallani lehetett, hogyan dübörögnek a csupasz talpfák és zúg a kavargó levegő. Noha az ablakot takarta a szürke függöny, és a megvilágí­tott vonat egesz környéke szeltében­­hosszában vak sötétségbe merült, Ján Moriak elképzelte a zavaros vizű folyót, mely valahol odalent a mélyben hömpö­lyög, és sodorja magával az engedékeny­ség és habozás maradványait. A vonat az árral szemben robog, és a mozgása megál­líthatatlan. Ján Moriak lélekben a torkát köszörülte, beszédre készült. Nagy lélek­­zetet vesz majd, és megragadja a pofasza­kállas férfit a kordbársony zakó hajtókájá­nál fogva: Ide hallgasson, maga hülye, tolvajként settenkedik be a hátsó ajtón, és elvárja, hogy mindenki csodálattal le­boruljon maga előtt. Nincs véletlenül ka­nyarója? A vonat nem tehet arról, hogy betegeket és miazmákat szállít. De ben­nünket maguk már nem tudnak megfer­tőzni. Már immunisak vagyunk a maguk rágógumijával szemben. A rágógumi ráta­pad a fogra, és kihúzza belőle a tömést. Ami pedig a piszkos vonatot illeti, hát egyszer majd kitakarítjuk a magunk jó­szántából. Ki kellett volna takarítanunk már rég. De hát, ha ilyenek vagyunk. Várunk. Töprengünk. Abban reményke­dünk. hogy kitakarítja helyettünk valaki más. Körbejárunk, és úgy teszünk, mintha nem látnánk. Vannak fontosabb dolgok is, mint az, hogy tiszta-e a vonat vagy pisz­kos. Rengeteg sokkalta fontosabb dolog van: de a legfontosabb az, hogy tiszta legyen a lelkiismeretünk, szemünket a messzeségre szegezzük, nem pedig a föld­re, és higgyünk az életben. Kotródjon az elterebélyesedett oldalbordájával együtt! Senki nem hívta ide magukat, senki nem fog sírni utánuk. A legközelebbi állomáson szánjanak le, és tüstént térjenek vissza a kocsmájukba. Vagy az atombiztos óvóhe­lyükre. Annyit talán csak sikerült össze­­kuporgatniuk, amibe az kerül. A többiek biztosan megtapsolják. Jól megmondta nekik, mondja majd az öregember. Dobjuk ki őket a vonatból, indítványozza a le­gény. Erjesztett sörsajtos galuskát szol­gáltak fel! — csipogja majd a fiatal nő. Büdös sörsajtos galuskát szolgáltak fel! Franz! — kiáltja el magát a kövér asszony, és kibontakozik a vállkendőből. A vállken­dő a földre hull. Törülköző a szorítóban, törülköző a szorítóban, kiabál a fiatalem­ber. Én tudom, mit jelent ez. Bunyóztam a Spartak színeiben, és tudom, hogy az el­lenfélnek vége, az ellenfelet kiütötték. És akkor megjelenik az újságban, hogy lelép­tetéssel kapott ki. Leléptetéssel! A vonat rándult egyet, és hirtelen lassított, mintha valaki meghúzta volna a vészféket. De az ö fülkéjükben a vészféken érintetlen az ólomzár. A vonat szemafor előtt állt meg. — Franz, ne aludj — hallani a kövér asszony hangját. — Miért állunk? Nálunk nem álldogálnak a vonatok! Nálunk senki nem engedheti meg magának azt a tréfát, hogy holmi ostoba szemafor miatt megál­lítsa a szerelvényt. Nálunk minden más­képp van. — Elég — szólal meg végre Ján Moriak, és körülhordja szemét útitársain. — Egy szót se többet. Aludni akarunk. A vonat újra mozgásba jön. és a fülké­ben eluralkodik a csend. Üdvöz légy, ál­dott csend, mely a viharokat követed. Konok leszek, tökéli el magában Ján Mo­riak. Konok leszek és megvesztegethetet­len, száguldók majd, mint a vihar, mely letépi a beteg lombot, de az ép ágakat nem bántja. Nem bántom? Nem, merőn néz Michal Arendarčík mély tüzű szemé­be. Michal, nem akarlak én téged bántani. Nem akarlak tönkretenni. De nem hallgat­hatom el a tényeket. Nem engedhetem meg, hogy a széles vállad kölcsönözte biztonságtudatban mindenkit az orránál fogva vezess. Nem kívánom én tőled, hogy valamit is elhallgass, mondja majd Michal Arendarčík. Csupán arra kérlek, hogy gondolkozz el a dolgokon, és végy fontolóra mindent. Hány esztendeje nem láttuk egymást! Te élted a magad életét, én is éltem a magamét. Háromszázhúsz kilométer választott el bennünket egy­mástól, és nem kereszteztük egymás út­ját. Nemcsak rólunk, kettőnkről van szó, mondja majd Ján Moriak. Tudom, süti le mély tüzű szemét Michal Arendarčík. Mindent rendbe teszek. Ján Móriaknak olyan érzése támad, mintha vackorba ha­rapott volna. Hallgatja útitársai szabályos lélegzését, és úgy eltölti valami felemelő érzés, hogy nem tud elaludni. (Részlet) (Hubik István fordítása) JAN NERUDA 1848 tavaszának románca Fölment a függöny: más Jett életünk, jobbra fordult immár napunk. Boldog tavaszra nyílt tekintetünk, friss szél sodrában állhatunk. Suhogó szárnyú legenda támadt, — erdő, mező égre áradt, új mese kélt: daloltak a lombok, a földgolyóbis huj rá zva forgott: „Szabadok lettünk, szabadok!" Szemünkben öröm, kezünk kedvvel int, arcunk kék párán át ragyog, jó izmainkban sűrű vér kering: megszépült az ember nagyon! Éj a napba, nap az éjbe áradt, feltámadtak álmok, fények, vágyak, szívünk mérte a finom remegést, föl-fölujjongtunk, nem sejtve miért: ó, boldog első szerelem! Miként nászában férfi és a nő, kézenfogva indulunk tovább, dalolt a csapat, feszült az erő, bár ágyúk fújtak harsonát. Kalapon toll, kezünk a fegyveren, zsarnok itt többé soha nem terem! Elpusztul, aki ellenünk szegül, mind föláldozzuk drága életünk a szabadságért, hazánkért! lángolt a világ, vidám lett a szavam, új napunkra ünnep köszönt, patyolat ingét átszövi arany, miként szívünket az öröm. Mint bálteremben: szikrázik a fény, dal zúg a föld ölén s a föld színén, még az isten is velünk ropja most — mint a nap, oly nyájasan mosolyog: „Emberek lettünk végre már!" (Fordította: Dénes György) Borzi László felvétele 15

Next

/
Thumbnails
Contents