A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1986-03-14 / 11. szám

volna megnézni a bérházat, ahol felnőttem? Vagy a szülőházamat?

— Nem, nem — mondta az ablak mellett ülő férfi. — Te ezt nem érted. Te engem sose értettél meg.

— Ha én nem vagyok, a kocsmához se jutottunk volna hozzá, Franz — mondta ellenvetést nem tűrő hangon a kövér aszszony. — Sőt, az útlevélhez sem. Meg egyáltalán ...

— Hol vásárolják a juhtúrót? — kérdezte váratlanul a fiatal nő, mintha álomból riadt volna fel. — A boltban?

— Mondd meg hát nekik. Franz, a tiszta igazságot — mondta a kövér asszony. — Hogy nincs juhtúrós galuska. Azt csak úgy kitaláltuk. Tudják, mi az az eintopf? Igen, mi eintopfot szolgálunk fel. Aztán sört meg rumot és whiskyt. Mit kívánhat valaki egy kikötői kocsmától? Melyik matróznak jutna eszébe, hogy juhtúrós galuskát kérjen?! Hazudtunk.

— Ne — rezzent össze az ablak mellett ülő férfi — Uralkodj magadon.

— Azért is elmondok most már nekik mindent, Franz. Adod a hőst, a gazdag amerikai nagybácsit. Holott még a kocsma se a mienk. Csak béreljük.

— De a mienk lesz — mondta az ablak mellett ülő férfi. — Mienk lesz, mihelyt kifizetjük az árát. No persze, ha addig nem csap le a bomba.

— Hagyják már abba azt a bombát! — szólalt meg a fiatal nő. — Rossz hallgatni. Vagy meg akarnak bennünket ríkatni?

— Senkit se akarunk megríkatni — mondta a kövér asszony. — Megyünk a férjem öccséhez, ennyi az egész. Lehet, hogy a sógor bezárja előttünk az ajtót. Hisz nem válaszolt a férjem egyetlen levelére se.

— Én se engedném meg a bátyámnak, hogy átlépje a küszöbömet, ha azt tette volna, amit a maga férje — mondta a fiatalember. — Csakhogy, szerencsére, nekem semmiféle bátyám nincs. Csak húgom van, az meg egy ostoba liba.

— Mi rossz fát tett a tűzre ? — kérdezte az öregember, és megigazította fején a fekete kalapot.

— Énekesnő akar lenni — mondta a fiatalember. — Csakhogy se hangja hozzá, se formája. Nyamvadt vagy, mondtam neki. Menj férjhez, és kész! De csak idétlenkedik, és szüntelenül azt fújja, hogy művésznő lesz belőle. No és tudják, kinek az együttesében énekel? A Gorilláéban. Ismerik azt az együttest?

— Nem — mondta a fiatal nő. — Soha a nevét se hallottam ilyen együttesnek.

— Hát nem ostoba liba a húgom?

Ján Móriakon kezdett erőt venni a fáradtság. Néhányszor ásított. A vonat hidra ért. Az acélszerkezet megváltoztatta a kerekek zajának ritmusát, hallani lehetett, hogyan dübörögnek a csupasz talpfák és zúg a kavargó levegő. Noha az ablakot takarta a szürke függöny, és a megvilágított vonat egesz környéke szeltébenhosszában vak sötétségbe merült, Ján Moriak elképzelte a zavaros vizű folyót, mely valahol odalent a mélyben hömpölyög, és sodorja magával az engedékenység és habozás maradványait. A vonat az árral szemben robog, és a mozgása megállíthatatlan. Ján Moriak lélekben a torkát köszörülte, beszédre készült. Nagy lélekzetet vesz majd, és megragadja a pofaszakállas férfit a kordbársony zakó hajtókájánál fogva: Ide hallgasson, maga hülye, tolvajként settenkedik be a hátsó ajtón, és elvárja, hogy mindenki csodálattal leboruljon maga előtt. Nincs véletlenül kanyarója? A vonat nem tehet arról, hogy betegeket és miazmákat szállít. De bennünket maguk már nem tudnak megfertőzni. Már immunisak vagyunk a maguk rágógumijával szemben. A rágógumi rátapad a fogra, és kihúzza belőle a tömést. Ami pedig a piszkos vonatot illeti, hát egyszer majd kitakarítjuk a magunk jószántából. Ki kellett volna takarítanunk már rég. De hát, ha ilyenek vagyunk. Várunk. Töprengünk. Abban reménykedünk. hogy kitakarítja helyettünk valaki más. Körbejárunk, és úgy teszünk, mintha nem látnánk. Vannak fontosabb dolgok is, mint az, hogy tiszta-e a vonat vagy piszkos. Rengeteg sokkalta fontosabb dolog van: de a legfontosabb az, hogy tiszta legyen a lelkiismeretünk, szemünket a messzeségre szegezzük, nem pedig a földre, és higgyünk az életben. Kotródjon az elterebélyesedett oldalbordájával együtt! Senki nem hívta ide magukat, senki nem fog sírni utánuk. A legközelebbi állomáson szánjanak le, és tüstént térjenek vissza a kocsmájukba. Vagy az atombiztos óvóhelyükre. Annyit talán csak sikerült összekuporgatniuk, amibe az kerül. A többiek biztosan megtapsolják. Jól megmondta nekik, mondja majd az öregember. Dobjuk ki őket a vonatból, indítványozza a legény. Erjesztett sörsajtos galuskát szolgáltak fel! — csipogja majd a fiatal nő. Büdös sörsajtos galuskát szolgáltak fel! Franz! — kiáltja el magát a kövér asszony, és kibontakozik a vállkendőből. A vállkendő a földre hull. Törülköző a szorítóban, törülköző a szorítóban, kiabál a fiatalember. Én tudom, mit jelent ez. Bunyóztam a Spartak színeiben, és tudom, hogy az ellenfélnek vége, az ellenfelet kiütötték. És akkor megjelenik az újságban, hogy leléptetéssel kapott ki. Leléptetéssel! A vonat rándult egyet, és hirtelen lassított, mintha valaki meghúzta volna a vészféket. De az ö fülkéjükben a vészféken érintetlen az ólomzár. A vonat szemafor előtt állt meg.

— Franz, ne aludj — hallani a kövér asszony hangját. — Miért állunk? Nálunk nem álldogálnak a vonatok! Nálunk senki nem engedheti meg magának azt a tréfát, hogy holmi ostoba szemafor miatt megállítsa a szerelvényt. Nálunk minden másképp van.

— Elég — szólal meg végre Ján Moriak, és körülhordja szemét útitársain. — Egy szót se többet. Aludni akarunk.

A vonat újra mozgásba jön. és a fülkében eluralkodik a csend. Üdvöz légy, áldott csend, mely a viharokat követed. Konok leszek, tökéli el magában Ján Moriak. Konok leszek és megvesztegethetetlen, száguldók majd, mint a vihar, mely letépi a beteg lombot, de az ép ágakat nem bántja. Nem bántom? Nem, merőn néz Michal Arendarčík mély tüzű szemébe. Michal, nem akarlak én téged bántani. Nem akarlak tönkretenni. De nem hallgathatom el a tényeket. Nem engedhetem meg, hogy a széles vállad kölcsönözte biztonságtudatban mindenkit az orránál fogva vezess. Nem kívánom én tőled, hogy valamit is elhallgass, mondja majd Michal Arendarčík. Csupán arra kérlek, hogy gondolkozz el a dolgokon, és végy fontolóra mindent. Hány esztendeje nem láttuk egymást! Te élted a magad életét, én is éltem a magamét. Háromszázhúsz kilométer választott el bennünket egymástól, és nem kereszteztük egymás útját. Nemcsak rólunk, kettőnkről van szó, mondja majd Ján Moriak. Tudom, süti le mély tüzű szemét Michal Arendarčík. Mindent rendbe teszek. Ján Móriaknak olyan érzése támad, mintha vackorba harapott volna. Hallgatja útitársai szabályos lélegzését, és úgy eltölti valami felemelő érzés, hogy nem tud elaludni.

(Részlet)

(Hubik István fordítása)

JAN NERUDA

1848 tavaszának románca

Fölment a függöny: más Jett életünk, jobbra fordult immár napunk.

Boldog tavaszra nyílt tekintetünk, friss szél sodrában állhatunk.

Suhogó szárnyú legenda támadt, — erdő, mező égre áradt, új mese kélt: daloltak a lombok, a földgolyóbis huj rá zva forgott:

„Szabadok lettünk, szabadok!"

Szemünkben öröm, kezünk kedvvel int, arcunk kék párán át ragyog, jó izmainkban sűrű vér kering: megszépült az ember nagyon!

Éj a napba, nap az éjbe áradt, feltámadtak álmok, fények, vágyak, szívünk mérte a finom remegést, föl-fölujjongtunk, nem sejtve miért: ó, boldog első szerelem!

Miként nászában férfi és a nő, kézenfogva indulunk tovább, dalolt a csapat, feszült az erő, bár ágyúk fújtak harsonát.

Kalapon toll, kezünk a fegyveren, zsarnok itt többé soha nem terem!

Elpusztul, aki ellenünk szegül, mind föláldozzuk drága életünk a szabadságért, hazánkért! lángolt a világ, vidám lett a szavam, új napunkra ünnep köszönt, patyolat ingét átszövi arany, miként szívünket az öröm.

Mint bálteremben: szikrázik a fény, dal zúg a föld ölén s a föld színén, még az isten is velünk ropja most — mint a nap, oly nyájasan mosolyog:

„Emberek lettünk végre már!"

(Fordította: Dénes György)

Borzi László felvétele

15