A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1986-03-14 / 11. szám

JOZEF KOT

••• Újra a vonaton ült, mely feltartóztathatatlanul vitte a messzeségbe, Arendarčik felé, az Arendarčik-féle példás üzem, a székek és konyhaszekrények, az Aranylámpás, a hétvégi ház meg a kacsalábon forgó vízimalom világába, s a vonat zakatolása időről időre eszébe juttatta a tekepálya bódéját, amelyet ő ez ideig még belülről nem látott, de amelyben szakasztott úgy, mint a nagy fekete golyó, a dobódeszkán kétségkívül ott gurult, mint kísértet, az ő neve is. Kicsoda, micsoda, miféle szerzet az a Ján Moriak, aki össze meri rúgni a patkót Arendarčíkkal, a mi Arendarčíkunkkal ? Az ablak mellett, büszke tartással, mint egy páva, egy középkorú. őszes férfi ült, és mereven nézett maga elé. Mulatságosan hosszú pofaszakállt viselt, fahéjszínü kordbársony öltöny volt rajta és rikító nyakkendő. Arannyal átszőtt, olcsó, bolyhos vállkendőbe burkolózó kövér felesége szerelmesen simult hozzá. Húsz év elteltével először látogattak haza, hogy megnézzék a férfi szülőfaluját. A többi utas csodálattal hallgatta a pofaszakállas dicsekvéseit, a felesége is sűrűn bólogatott neki.

— A vámosok nem okvetetienkedtek?

— kérdezte egy fekete kalapos öregember.

— Nem — felelte a férfi. — Mit mondhattak?! Hiszen németek vagyunk. Nézze!

— lóbálta meg nyugatnémet útlevelét.

— Hol laknak?

— Hamburgban — felelte a férfi. — Kocsmánk van ott. Az egyetlen kocsma, ahol juhtúrós galuskát lehet kapni.

— Hol szerzik be a juhtúrót? — kérdezte egy fiatal nő, aki Ján Moriak mellett ült. Kézitáskájából tükröt meg rúzst vett elő. és csinositgatta magát a fülke félhomályában.

— Hogy hol szerezzük be a juhtúrót? — fogta vissza a lélegzetét a pofaszakállas férfi. — Hát a Kaufhausban.

— Ott van minden — tette hozzá a felesége. — Hétféle papírzsebkendö. Illatosított!

— Hát még az ottani vonatok! — mondta a férfi. — Nem ilyenek, mint ez. Ott zene szól a hangszóróból, és a pincér szünet nélkül hordja a sört.

— És a tisztaság! — mondta a kövér asszony. — Enni lehetne a padlóról. Nem kér rágógumit? — fordult oda egy hosszú hajú fiatalemberhez.

— Nem — mondta elutasítóan a fiatalember. — Nálunk is lehet kapni rágógumit.

— Hallod, Franz! Hogy náluk is kapni rágógumit!

— Fütyülök a rágógumijukra — mondta a fiatalember. — Miért mentek el? Bántotta magukat valaki?

— Mondd meg neki, Franz — szólalt meg a kövér asszony. — Miért hallgattál el?

— Nyugaton töltöttük a szabadságunkat — mondta a pofaszakállas férfi. — Nászúton voltunk. S elhatároztuk, hogy megpróbáljuk kint.

— Nemcsak azért, Franz. Mondj el mindent.

— Minek? — vetett egyet a fején a férfi.

Beszélt hát helyette a kövér asszony.

— Mikor befejezte az egyetemet, nem tudott állást szerezni a fővárosban. Nem azért kínlódott öt éven át a joggal, hogy elmenjen valami isten háta mögötti lyukba. Pedig kapott rengeteg ajánlatot.

— Maga jogász? — szólalt meg Ján Moriak az ablak mellett ülő férfihoz fordulva.

— Nem. Kocsmáros vagyok — felelte a pofaszakállas.

— Hála istennek, hogy kocsmáros — mondta a felesége. — Nincs igazam, Franz?

— Sokat keres? — kérdezte a fekete kalapos öregember.

— Minek keresnék sokat? — felelte a pofaszakállas. — Úgyis háború lesz. Nem marad belőlünk több, mint egy zsírfolt. Minek keresnék sokat? Minek nekem a pénz? Lecsap a bomba, és mindennek vége. Itt is lecsap, maguknál. Azért is jöttünk. Hogy megnézzem még egyszer a szülőházamat. Az öcsémet. S aztán ... aztán várunk.

— Mindnyájan látogatóban vagyunk a földön, Franz — mondta a kövér asszony.

— Igen, és türelemmel várjuk, mit határoz a Mindenható.

— Maga. gondolom, azelőtt apáca volt

— jegyezte meg csúfondárosan a fiatalember.

— Minden vasárnap elmegyek a templomba — mondta a kövér asszony. — Ott nincsenek olyan istentelenek, mint itt maguknál. Nincs igazam, Franz?

— Ami pénzt félrerakunk, azon atombiztos óvóhelyet építtettünk magunknak

— mondta az ablak mellett ülő férfi. — Maguknál építenek óvóhelyeket?

— Én kőműves vagyok — mondta az öregember. — De óvóhelyet nem építenék. Az ember nem ürge, hogy befúrja magát a föld alá.

A kövér asszony fészkelödött egy kicsit a pádon, és még szorosabban hozzátapadt a férjéhez.

— Franz, ezek irigykednek ránk — mondta.

— Ki irigykedik magukra, asszonyság?

— szólalt meg a fiatalember.

— Az ember a keze munkájával összekapar egy kis pénzt, és amikor végre sikerült megtalálnia a helyét, itthon sem lel megértésre.

— Hiszen maguk németek — mondta a fiatalember. — Nyugatnémet útlevelük van, nem igaz?

— Kell, hogy az embernek legyen valamilyen útlevele — mondta a pofaszakállas, és ásított. — Csak legalább sört árulnának.

— Én soha el nem fogadnék olyan útlevelet — mondta az öregember. — Épp hogy csak le nem fagytak az ujjaim az erdőben, mikor a németek elöl bújkáltam.

— Akkor háború volt — mondta az ablak mellett ülő férfi. — Az én bátyámat is megölték. De ez már így szokott lenni.

— Hagyd őket, Franz, ne vitatkozz velük

— mondta a kövér asszony. — Kímélned kell magadat.

— Ki viseli most gondját a kocsmájuknak, doktor úr? — kérdezte a fiatalember.

— Nem vagyok doktor. Csak végzett jogász vagyok.

— Franz, mondd meg nekik, hogy nem vagyunk egyedül a világban — biztatta férjét a kövér asszony. — Felnőtt gyerekeink vannak. Fiunk meg lányunk, és azok semmilyen munkától nem riadnak vissza.

— Én sem húzódozom a munkától — mondta az öregember. — De nekem a maguk kocsmája akkor se kellene, ha ingyen adnák.

— Nem kínálja senki — mondta a kövér asszony. — De ha egyszer netán ellátogatnak Hamburgba, ingyen ehetnek nálunk juhtúrós galuskát. Valamennyien.

— Én nem — mondta Ján Moriak.

— Miért? — nézett rá csodálkozva az ablak mellett ülő férfi.

— Mert nem szeretem a juhtúrós galuskát — felelte Ján Moriak.

A fülkében mindenki elnevette magát. Az ablak mellett ülő férfi lehorgasztotta a fejét.

— Látod, Franz — szólalt meg a kövér asszony. — Mondtam neked, hogy ne jöjjünk ide. Mi értelme annak, hogy az ember megnézi a szülőházát? Én úgy eljöttem Pozsony mellett, hogy egy pillantást sem vetettem rá. Minek? Mentem

14