A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1986-02-28 / 9. szám

HŰSÉG Egy vágás a nagykéssel... még egy... a harmadik ... a negyedik. Glenda halott! Töb­bé nem szorítja a nyakamon a nehéz lánco­kat. A halvány holdfényben eszelősen me­redtem a nagykésre. Vért nem láttam rajta. Mért nem véres? Mi történt? Valami megint nincs rendben ? Lázas idegességgel lerántot­tam a takarót az ágyról. Három párna és Glenda parókája. Leírhatatlan félelem vett erőt rajtam, de ugyanakkor majdnem meg­fulladtam a dühtől. Hol van Glenda? A nappali szobában bukkantam rá. A ka­rosszékemben ült és olvasott. A Csöndes rémület című kötetet tartotta a kezében. — Glenda! Miért nem vagy az ágyban? — Halkabban, Victor. Mindig ilyen. Nullának nézett. — Nem vagyok az ágyban, mert nem aka­rom, hogy összeszurkálj a nagykéssel — mondta halkan és eltette a könyvet. — Miről beszélsz, az istenért? — Mit dugdosol a hátad mögött? Talán nem kést ? Hát persze, azt amelyet az előbb a konyhában magadhoz vettél. — Nem, nem — tiltakoztam hevesen, de a gyilkos szerszámot ügyetlenül a padlóra ej­tettem. — Glenda... a pohár betelt. Ez így nem mehet tovább. — Miért? — kérdezte nyugodtan és ilyen­kor a kígyóra emlékeztetett. — Én tökélete­sen boldog vagyok melletted. — Én nem. — Pillanatnyi válságban vagy. Victor. Min­den férfit egyszer hatalmába keriti a nyava­lya. Te most azt gondolod, hogy nem sze­retsz többé, de ez az érzés idővel elmúlik. — Sohasem! Megmondhatom, hogy a „pillanatnyi válság" nálam évek óta tart. — Ha akarod, akkor kilábalhatsz belőle. Nem, nem. Eszem ágában sincs átengedni téged egy másik nőnek. Erről szó sem lehet. Mindössze tizennyolc esztendős voltam, amikor megismerkedtünk, és akkor elhatá­roztam, hogy csak az enyém leszel. — Glenda ... — Álmos vagyok, Victor. Igazítsd meg az ágyamat, nagyon szépen kérlek. Biztosan nagy rendetlenséget csináltál azzal a vacak késsel. Sokáig szótlanul méregettük egymást. Vé­gül én fordítottam el a tekintetemet. Meg­igazítottam az ágyat, majd az utcára rohan­tam. Kathleen, a szépséges Kathleen a villa előtt várt a kocsijában. — Hol a holttest, szerelmem? — kérdezte türelmetlenül. — A karosszékben. Krimit olvas. — Azt akarod mondani, hogy nem sikerült a dolog. Mindent elmeséltem neki részletesen. — Glenda tud a kettőnk kapcsolatáról — dadogtam és majdnem elsírtam mágamat. — Ne törődj vele. Majd adódik még alka­lom és akkor végérvényesen megszabadul­hatunk tőle. — Búcsúzóul megcsókoltuk egymást, majd visszasíettem a házba. Glenda már nem ült a karosszékemben. — Lefeküdtem, Victor — hallottam a hangját a hálószobából. — Gyere be ... Glenda ezúttal is győzelmet aratott. A következő pénteken a vállalatomban partit rendeztek. Az alkalmazottak feleségeit is meghívták. Glenda ragyogott a boldogság­tól. Imádta az ilyen és hasonló összejövetele­ket. Nagy nehezen behúztam az egyik homá­lyos sarokba. — Glenda! Beszélni akarok veled! — Éppen most, Victor? Hagyj békén, én nagyszerűen érzem magam. — Valami fontosat akarok neked monda­ni. — Hadd halljam ... — Nem beszélhetek itt. Nem akarom, hogy valaki meghallja .. Felráncigáltam a tizenegyedik emeletre. Bevezettem az egyik irodába és nem enged­tem meg neki, hogy meggyújtsa a villanyt. A nyitott ablak mellé sodortam. — Milyen gyönyörű éjszaka! — Glenda lenézett a fényben fürdő városra. — Emlék­szel, amikor mi ketten ... A mondat másik felét nem hallottam, mert teljes erőből átlöktem Glendát az ablakpár­kányon, de mielőtt magamhoz tértem volna, csak azt éreztem, hogy a mélység felett lógok. Egy kétségbeesett mozdulattal meg­kapaszkodtam a párkányban. — Ez milyen trükk? — kérdeztem rémül­ten és az alattam tátongó mélység felé néztem. — Nem tudtam, hogy dzsudózol is... — Sok mindent nem tudsz te rólam, drá­gám. Miről is akartál beszélgetni velem ? — Húzz fel innen! Lezuhanok! — Nem azt akartad mondani netán, hogy szeretsz? Nélkülem elképzelhetetlen az éle­ted. Nem így van, drágám ? — Szeretlek, csak húzz már fel! — Glenda egy gyors mozdulattal besegí­tett. Együtt mentünk a liftig. A folyosón találkoztunk Kathleennel. — Glenda kedve­sen mosolygott és megfogta a halálrasápadt leány karját. — Egy örökkévalóság múlt el és én nem láttalak. Hogy vagy ? Victor ma aztán alaposan a pohár fenekére nézett... most hazacipelem ... te nem ismered a férfiakat. Olyan gyámoltalanok ... Hétfőn találkoztam ismét Kathleennel. — Nem vagy semmire se képes — mond­ta tárgyilagosan, de vád nélkül Kathleen. — A segítségedre leszek. Valami eszembe ju­tott. Glenda még mindig a parton festeget? — Igen. Miért kérdezed? — Az út a partig meglehetősen keskeny és veszélyes nem? Sokat sejtve bólintottam. Ismét felcsillant a remény. Kathleen tíz órakor hagyta el az irodát. Aznap hatalmas energiával dolgoztam. Min­denkihez feltűnően szívélyes voltam. Vicce­ket meséltem. Megfigyeltem, hogy a munka­társaim meglepetten néztek rám. Jókedvem nem hagyott el hazafelé menet sem. Glenda ismét a karosszékemben foglalt helyet. Ugyanazt a könyvet olvasta, amit múltkor. A derűs hangulatot egy pillanat leforgása alatt elfújták. — Glenda ... te ma a parton voltál, ugye? — Természetesen. Imádok festeni. Mosolygott. Egy tigris mosolya volt ez. — Victor — szólított meg rövid szünet után —, Kathleennek sportkocsija van ? — Igen. Miért kérded? — Csak úgy. Még aznap este meghallottam a hirt a rádióból. Kathleen kocsija lezuhant az útról a szakadékba. — Szerencsém volt — mondta Glenda. — Velem is valami hasonló történhetett volna, de a bátyám megtanított néhány trükkre. Ettől a naptól Glenda meg én meglehető­sen jó viszonyban élünk egymás mellett. Gyakran együtt mutatkozunk. Glenda azt bizonygatja, hogy a pillanatnyi válság végér­vényesen elmúlt. Az ebédlőasztalnál azon­ban az első falatot mindig Bullynak adom, a hatalmas szetternek. Bully él. Merem remél­ni. hogy én is hosszú életű leszek... HÁNY ÉVES PINOCCHIO? Bizony öregecske. Nemrég ünnepelte századik születésnapját a toscanai Pistoiában. ahol me­sebeli apja. Gepetto mester fából kifaragta. Világrajötte azonban egy másik emberrel tett igazán jót. egy bizonyos Carlo LorenzJvel (1826—1890). aki Toscana színházi felügye­lője volt és Carlo Collodi álnéven írogatott már egyet-mást: néhány sikertelen komédiát két szintén nem túl kapós gyermekkönyvet jó pár cikket és egy humoros útiriportot (A Collodi írói álnév Lorenzi anyja szülőfalujának a neve). Lorenzi ekkor ötvenöt éves volt aggle­gény és meglehetősen ingatag jellem. Ivott, kártyázott, alaposan eladósodott s hogy zilált pénzügyeit valahogy rendezze, jövedelmezőbb munka után kellett néznie. Ekkor kezdett folytatásos regényt imi a fából faragott kötyök­­ről a Giornale di Bambini című firenzei gyer­meklapba, amelyet barátja. Ferdinande Marti­ni szerkesztett. Mire a tizenötödik folytatáshoz ért. az író anyagilag egyenesbe jött s mivel tartozásait már kifizette, semmi nem ösztö­nözte a további munkára. Ezért hirtelen befe­jezte a regényt azzal, hogy Pinocchiót néhány útonálló felakasztotta egy tölgyfára. A lap kis olvasói azonban érthetően tiltakoztak, igy Lo­­renzinek akarata ellenére fel kellett támaszta­nia hősét Ezt a kék hajú tündér segítségével meg is tette, és újabb huszonegy folytatást írt róla. 1883-ban — Enrico Mazzanti illusztrá­cióival — a történetet könyv alakban is kiad­ták Firenzében. Azóta közel kilencven nyelvre fordították le, több képregény és film készült belőle (például Walt Disney-é, 1940-ben), sőt néhány tévéjáték is. Ezek egyikében Gina LoHobrigida volt a partnere a fából faragott kis kópénak, akinek különös, eredeti lelkivilága még a freudista pszichológia művelőit is fog­lalkoztatta néhány tanulmány erejéig. Ezt azonban Cal/odi már nem érte meg. Kicsapon­gó életmódja üldözési mániával párosult és nem egészen tíz évvel műve megírása után meghalt. HÁNY ÉVES A LUFTBALLON? A kedvelt lufit a színes léggömböt már több mint száz éve ismerjük. A gumi alapanyagát, a kaucsukot a francia de le Contamine mutat­ta be először a francia akadémián, amikor 1739-ben hazatért Ecuadorból. Ezután még több mint száz évnek kellett eltelnie, míg 1848-ban az amerikai Goodyear feltalálta a vulkanizálást Ezzel a gumi elindult világhódító útjára. Bár ipari felhasználásának se szeri, se száma, játékos kedvű emberek arra is rájöttek, hogy a gumi más célt is szolgálhat A felfújha­tó gumi ötletét minden bizonnyal az üvegfú­vóktól vették kölcsön. Az már szinte kézenfek­vő volt. hogy ha az apró. színes léggömböt a levegőnél könnyebb gázzal — például hidro­génnel — töltik meg, akkor az könnyen a levegőbe emelkedik. Élelmes üzletemberek azonnal ráéreztek az ötletben rejlő üzleti lehe­tőségre, és milliószámra dobták a piacra szer­te a világon a gyerekek azóta is közkedvelt játékát 23

Next

/
Thumbnails
Contents