A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1986-02-28 / 9. szám

Köbölkúti József

VESSZŐFUTÁS

Valami leírhatatlan feszültség volt bennük. Remegett a kezük, mikor a ruhatár pultjára helyezték a kabátokat.

— Nem gyújtunk rá? — kérdezte a férfi, s megigazította diszzsebkendöjét.

— Azt hiszem, nincs is mit szívnunk — mondta szenvtelenül az asszony, s türelmetlenül a táncterem felé pillantott.

— Tessék választani a cigaretták közül. Én nem számítok rá százalékot — hajolt előre cinkos mosollyal a ruhatáros, de egyikük sem vette tudomásul.

Az asszony apró fehér rózsáját igazgatta a mellén, többször is oda-odakapott, majd a falitükörbe nézett, s lesimitotta egyik makrancos hajtincsét.

A férfi izgatottan fordult feléje.

— Nos, mehetünk?

A nö kissé gúnyosan mérte végig.

— Ne legyen már olyan türelmetlen, fiatalember — szólalt meg mögötte a ruhatáros.

— A hölgynek vonzónak és ízlésesnek kell lennie ... Maga meg mindig molesztálja ...

— Vén kecske! Törődjön a maga dolgával... Most már nyersebben kérdezte: — Tehát mehetünk?

A teremben bíborszin lampionok bágyadt fénye világította meg az emberi sziluetteket. Bizonytalanul, a hangzavartól kissé elkábulva léptek be.

A középső sorban, a táncparketthoz legközelebb eső székeken foglaltak helyet. Váratlanul nevetés csattant.

A férfi megfordult, s a viháncolók felé küldött egy erőtlen kézmozdulatot. Azok vették az intést, csettintettek, s poharukat magasra emelve „éljen"-t kiáltottak.

— Micsoda primitív viselkedés! — botránkozott meg az asszony, s fejét durcásan a csillogó táncparkett felé fordította.

— Rá se ránts! Elvégre ez a mi ünnepünk

— szólt a férfi, miközben bólintással üdvözölte a zenészeket is.

A nő még mogorvább lett.

— A népművelők napját vidáman kell köszönteni. Ki figyel ilyenkor az illedelmes viselkedésre — bizonygatta a férfi.

A hátuk mögött ismét nagy nevetés támadt. Valaki zöld szilváéit löttyintett a nadrágjára.

— Na, Szurdok Jankó, készítheted a babakelengyét! — rikkantotta egy törpére valló, borral smirglizett egérhang.

Váratlanul megszólalt a villanyzongora. Az asztaloknál élénk mozgolódás támadt, székek csikorgása-tologatása vegyült a mindinkább elhaló kacajokba, s méltóságteljes pózban párok keltek az asztalok mellől.

Termésék is színlelt jókedvvel pislogtak a táncolok felé.

Termés Tamás két éve lett a járási népművelési központ médszertanosa. Hét kemény

esztendő után otthagyta a tanári pályát. A gimnáziumot, ahol tanított, átszervezték, s a nősülés vágya is hazacsalogatta.

Aztán hamarosan szertefoszlottak az ábrándok. Múltak az évek, s egyre erősödtek benne a senkihez sem tartozás bolondosán szeszélyes-titokzatos hangulatai.

„Siess, siess, mert elkésel! Barátaid már mind révbe értek ... Meddig lovagol még a hátadon az ördög? Számold fel a múltat, dobd máglyára, s végre tekints előre!..."

E szenvedélyes belső hang fenékig felkavarta a lelkét. Éjszakáit megkurtította, nappalain meg szélvészként száguldozott. Tablettákkal tömte magát, de már undorodott tőlük.

Aztán megismerkedett Antal Erzsivel. Nehezen alakult a kapcsolatuk, a lány egyre csak haladékot kért; gondoljuk meg jól, minek ez a nagy sietség.

Végül június végén, egy borongós szombaton megesküdtek. Addigra már mindketten belefáradtak: Tamás a várakozásba, Erzsi az ostromlásba. Rögvest szürkébb lett körülöttük a világ; még az ágytakaró élénk színe is fakóbbá vált.

Sokszor üldögéltek egymással szemben ölhetett kézzel. Szemmelláthatólag nem volt mondanivalójuk. Erzsi a hímzett asztalterítőt morzsolgatta és csendesen megszólalt:

— Tamás! Nem bánjuk meg, hogy elhamarkodtuk?

— Harmincévesen nincs mit elhamarkodni.

— Idővel csak összeszokunk ... Képesek leszünk egymáshoz alkalmazkodni? Biztos vagy benne, hogy jó feleséged leszek? Tudsz-e megbocsátani? — Csupa kétkedés, bizonytalanság volt a hangjában; a férfi nem győzte nyugtatni.

Mind jobban elbátortalanodtak, egyre rosszabb viszonyban éltek. Ostoba és igaztalan vádakat vágtak egymás fejéhez, szennyes szavakkal mérgezték a közös szobát, míg végül elidegenedtek a világtól is. De megvolt bennük a szép újrakezdés vágya. Elhatározták, hogy a népművelők bálján megpróbálják a lehetetlent: rendezni kettejük kapcsolatát.

Imponálóan játszott a zenekar. A keringők és a polkák felpezsdítették a vérüket. Termést megigézte a szivárványszínű lampionok sejtelmes fénye. Hátrább tolta székét, az asszony felé hajolt, mintha mondani akart volna valamit, de aztán meggondolta. Úgy érezte, a körülötte ülők kinevetik határozatlanságáért.

— Talán el is mehetnénk táncolni — jegyezte meg halkan a férfi.

Az asszony a párok szemlélésébe merült. Elbűvölte a rengeteg szebbnél szebb ruha.

meg a hosszúra nőtt imbolygó árnyékok rajza a falon. Nem is hallotta a férfi kívánságát.

Váratlanul megrázkódott, s teli szájjal kacagni kezdett. Néha-néha el-elfúlt, de továbbra sem vette le a szemét egy fura párról, akik húzták-vonták egymást anélkül, hogy érezték volna a zene ütemét. A kopasz és köpcös férfi, s a terebélyes asszonyság mozgó húshegye komikus látvány volt. Kacsamódra totyogtak, s közben húsos karjukkal hadonásztak, minduntalan beleütődve a táncoló párokba.

— Hisz ez Szurdok Jankó! — kiáltott fel meglepetten a férfi.

Az asszony nevetése lassan alábbhagyott, s fokozatosan ingerült komorság vett rajta erőt. Felmérte a bárpult előtti helyzetet: milyen jó lenne cinzanót inni. rágyújtani egy remek cigarettára, mondjuk Chesterfieldre vagy Marlboróra, utána presszókávét szürcsölni, aztán a féligszítt cigarettát elegánsan a hamutálcába helyezni, majd kicsit táncolni, bűnbánó arccal, észrevétlenül kacsintásokat provokálni. . .

Már Szurdokék sem voltak érdekesek. Az asszony beletúrt a hajába, elfojtott egy sóhajjal teli ásítást, s tovább nézelődött.

— Bocsánat, uram! Megengedi, hogy táncoljak a feleségével? — Pöttyös csokornyakkendős férfi hajolt mélyen az asztal fölé.

Ők ketten egymásra néztek. Az asszony kiméra-pillantással, valamiféle rejtett nőstény-bosszúval. a férfi megadóan és zavartan.

— Bizonyosan a féljem is szeretné ... — mondta Erzsi ellentmondást nem tűrő hangon.

— Természetesen ... természetesen ...

— dadogta Tamás, miközben az asszony királynői pózban elvonult a férfival.

Termés Tamás rákönyökölt az asztalra, s hosszan-mereven nézett Erzsi után. Ók pedig röpke pillanat alatt belevesztek a tömegbe. Tamás nyugtalankodni kezdett, s fokozatosan úrrá lett rajta a féltékenység. Úgy érezte magát, mint a fába szorult féreg.

Talán azért olyan kiállhatatlan az asszony

— gondolta —, mert ígérete mind ez ideig nem teljesült? Mindenáron gyereket akart, de vajon ki szánná rá magát heves viták és veszekedések közepette erre a meggondolatlan lépésre? Mégis: hitt a javulás bizonyosságában, az idő gyógyító erejében . ..

A hangulat egyre emelkedett. Szurdok Jankó kurjongatott, eszelősként rángatta a fejét, s néha-néha rácsapott a lábára.

— Bort ide, angyalom! — S a pókhasú asszony tipegő tánclépésben hozta a zöld szilvánit.

Az asztalnál csak Ferus maradt. Nagyon lógatta a fejét. Mérges volt az egész világra.

Még ilyen pimaszságot! — duruzsolta a férfi fülébe. — Elhozom a menyasszonyomat, és mindenféle ficsúrok ugráltatják ... Kétszer-háromszor megigazította Tamás vállán a fejét, s elaludt.

Hirtelen félbeszakadt a zene.

A gitáros a mikrofonhoz lépett, és elordította a Szurdok Jankóné által sugalmazott mondatot:

— Következik a seprütánc!

Szurdok Jankóné azonnal megragadta a sarokban álló elnyűtt seprűt, s a kör közepére perdült.

— Kérjük az asztalnál ülőket, szintén kapcsolódjanak be a játékba ...

Antal Erzsi odalibegett Tamáshoz, s kedveskedve suttogott a fülébe. A férfi mereven bámult maga elé.

— Gyere már, no! Ennyi ember előtt hozol rám szégyent? Meglásd jót kacagunk majd!

— Nem akarok én zavarni... — mozdult meg a férfi.

— Úgy beszélsz, mintha én egy cafat, egy ringyó lennék! Nem is ismerem a férfit. Végtére te is beleegyeztél a táncba ...

A férfi igyekezett felidézni az előzményeket, az agya zúgott, mint a méhkaptár, nehezen tudott volna számot adni bármiről is.

Ferus szelíden horkolt a férfi vállán. Harcot vívott a kijózanodásért: lassacskán ébredt öntudatra.

— Hahó, vén lókötő! — kurjantotta és sürgősen koccintott a szomszéd félig telt poharával.

— Ferus, kérem, beszélje rá a férjemet a táncra! Ki látott már ilyet: partner nélkül a táncparketton...

— Ha akarsz, mész, ha nem akarsz, maradsz! — morogta Ferus, s markába fogta a poharat. — Isten éltesse. Erzsébet asszony!

— Ne komédiázzon, Ferus! A legkomolyabban beszélek. — Erzsi idegesen pislogott az álldogálók felé.

— Ne tégy csúffá, Tamás! Nem tudnám elviselni a kikosarazást... —■ fogta könyörgöre Erzsi. Kézen fogta a férfit, s az, akár a hipnózisba esett, vakon követte az asszonyt.

— Még egy pillanat, és indul a seprütánc-körhinta. Kérem, beszállni a szédületbe! Nem bánja meg, aki ráadja a fejét! A szédülés első állomása egy Strauss-keringő!

Az első taktusok vérpezsdítő hulláma amőbaformává változtatta a táncoló tömeget. miközben Szurdok Jankóné közömbösen támaszkodott a seprűjére.

Aztán hirtelen abbamaradt a zene, és visítások meg hahota közepette a szétrebbent párok új alkalmi párossá álltak össze, s a hopponmaradt szégyenszemre foghatta az árválkodó seprűt. Merthogy akkorra már Szurdok Jankóné is ugyancsak iparkodott férje karjai közé.

A tétovázó Tamás talán három körre is kibérelte a seprűt. Meg sem mozdult, amikor félbeszakadt a zene, csak bambán figyelte az egymásba ütköző alakokat. Mintha földbe gyökerezett volna a lába.

— Mit gyámoltalankodsz azzal a seprűvel! — száguldott el mellette Erzsi.

Mire megfordult, a felesége már beleveszett a sötét imbolygó masszába.

Tamás egyre kegyetlenebb fejfájást érzett. Elnehezült a teste, csak leülni, leülni, de messze van az asztal. „Összeesni a parketton ... ezt az örömet nem szerzem meg

14