A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1986-02-28 / 9. szám

Köbölkúti József VESSZŐFUTÁS Valami leírhatatlan feszültség volt bennük. Remegett a kezük, mikor a ruhatár pultjára helyezték a kabátokat. — Nem gyújtunk rá? — kérdezte a férfi, s megigazította diszzsebkendöjét. — Azt hiszem, nincs is mit szívnunk — mondta szenvtelenül az asszony, s türelmet­lenül a táncterem felé pillantott. — Tessék választani a cigaretták közül. Én nem számítok rá százalékot — hajolt előre cinkos mosollyal a ruhatáros, de egyikük sem vette tudomásul. Az asszony apró fehér rózsáját igazgatta a mellén, többször is oda-odakapott, majd a falitükörbe nézett, s lesimitotta egyik mak­rancos hajtincsét. A férfi izgatottan fordult feléje. — Nos, mehetünk? A nö kissé gúnyosan mérte végig. — Ne legyen már olyan türelmetlen, fiatal­ember — szólalt meg mögötte a ruhatáros. — A hölgynek vonzónak és ízlésesnek kell lennie ... Maga meg mindig molesztálja ... — Vén kecske! Törődjön a maga dolgá­val... Most már nyersebben kérdezte: — Tehát mehetünk? A teremben bíborszin lampionok bágyadt fénye világította meg az emberi sziluetteket. Bizonytalanul, a hangzavartól kissé elkábulva léptek be. A középső sorban, a táncparketthoz leg­közelebb eső székeken foglaltak helyet. Vá­ratlanul nevetés csattant. A férfi megfordult, s a viháncolók felé küldött egy erőtlen kézmozdulatot. Azok vet­ték az intést, csettintettek, s poharukat ma­gasra emelve „éljen"-t kiáltottak. — Micsoda primitív viselkedés! — botrán­­kozott meg az asszony, s fejét durcásan a csillogó táncparkett felé fordította. — Rá se ránts! Elvégre ez a mi ünnepünk — szólt a férfi, miközben bólintással üdvö­zölte a zenészeket is. A nő még mogorvább lett. — A népművelők napját vidáman kell kö­szönteni. Ki figyel ilyenkor az illedelmes viselkedésre — bizonygatta a férfi. A hátuk mögött ismét nagy nevetés támadt. Valaki zöld szilváéit löttyintett a nadrágjára. — Na, Szurdok Jankó, készítheted a ba­bakelengyét! — rikkantotta egy törpére valló, borral smirglizett egérhang. Váratlanul megszólalt a villanyzongora. Az asztaloknál élénk mozgolódás támadt, szé­kek csikorgása-tologatása vegyült a mindin­kább elhaló kacajokba, s méltóságteljes póz­ban párok keltek az asztalok mellől. Termésék is színlelt jókedvvel pislogtak a táncolok felé. Termés Tamás két éve lett a járási népmű­velési központ médszertanosa. Hét kemény esztendő után otthagyta a tanári pályát. A gimnáziumot, ahol tanított, átszervezték, s a nősülés vágya is hazacsalogatta. Aztán hamarosan szertefoszlottak az áb­rándok. Múltak az évek, s egyre erősödtek benne a senkihez sem tartozás bolondosán szeszélyes-titokzatos hangulatai. „Siess, siess, mert elkésel! Barátaid már mind révbe értek ... Meddig lovagol még a hátadon az ördög? Számold fel a múltat, dobd máglyára, s végre tekints előre!..." E szenvedélyes belső hang fenékig felka­varta a lelkét. Éjszakáit megkurtította, nap­palain meg szélvészként száguldozott. Tab­lettákkal tömte magát, de már undorodott tőlük. Aztán megismerkedett Antal Erzsivel. Ne­hezen alakult a kapcsolatuk, a lány egyre csak haladékot kért; gondoljuk meg jól, mi­nek ez a nagy sietség. Végül június végén, egy borongós szom­baton megesküdtek. Addigra már mindket­ten belefáradtak: Tamás a várakozásba, Er­zsi az ostromlásba. Rögvest szürkébb lett körülöttük a világ; még az ágytakaró élénk színe is fakóbbá vált. Sokszor üldögéltek egymással szemben ölhetett kézzel. Szemmelláthatólag nem volt mondanivalójuk. Erzsi a hímzett asztalterítőt morzsolgatta és csendesen megszólalt: — Tamás! Nem bánjuk meg, hogy elha­­markodtuk? — Harmincévesen nincs mit elhamarkod­ni. — Idővel csak összeszokunk ... Képesek leszünk egymáshoz alkalmazkodni? Biztos vagy benne, hogy jó feleséged leszek? Tudsz-e megbocsátani? — Csupa kétkedés, bizonytalanság volt a hangjában; a férfi nem győzte nyugtatni. Mind jobban elbátortalanodtak, egyre rosszabb viszonyban éltek. Ostoba és igazta­lan vádakat vágtak egymás fejéhez, szennyes szavakkal mérgezték a közös szobát, míg végül elidegenedtek a világtól is. De megvolt bennük a szép újrakezdés vágya. Elhatároz­ták, hogy a népművelők bálján megpróbálják a lehetetlent: rendezni kettejük kapcsolatát. Imponálóan játszott a zenekar. A keringők és a polkák felpezsdítették a vérüket. Ter­mést megigézte a szivárványszínű lampionok sejtelmes fénye. Hátrább tolta székét, az asszony felé hajolt, mintha mondani akart volna valamit, de aztán meggondolta. Úgy érezte, a körülötte ülők kinevetik határozat­lanságáért. — Talán el is mehetnénk táncolni — je­gyezte meg halkan a férfi. Az asszony a párok szemlélésébe merült. Elbűvölte a rengeteg szebbnél szebb ruha. meg a hosszúra nőtt imbolygó árnyékok rajza a falon. Nem is hallotta a férfi kívánsá­gát. Váratlanul megrázkódott, s teli szájjal ka­cagni kezdett. Néha-néha el-elfúlt, de to­vábbra sem vette le a szemét egy fura párról, akik húzták-vonták egymást anélkül, hogy érezték volna a zene ütemét. A kopasz és köpcös férfi, s a terebélyes asszonyság moz­gó húshegye komikus látvány volt. Kacsa­­módra totyogtak, s közben húsos karjukkal hadonásztak, minduntalan beleütődve a tán­coló párokba. — Hisz ez Szurdok Jankó! — kiáltott fel meglepetten a férfi. Az asszony nevetése lassan alábbhagyott, s fokozatosan ingerült komorság vett rajta erőt. Felmérte a bárpult előtti helyzetet: milyen jó lenne cinzanót inni. rágyújtani egy remek cigarettára, mondjuk Chesterfieldre vagy Marlboróra, utána presszókávét szür­­csölni, aztán a féligszítt cigarettát elegánsan a hamutálcába helyezni, majd kicsit táncolni, bűnbánó arccal, észrevétlenül kacsintásokat provokálni. . . Már Szurdokék sem voltak érdekesek. Az asszony beletúrt a hajába, elfojtott egy só­hajjal teli ásítást, s tovább nézelődött. — Bocsánat, uram! Megengedi, hogy tán­coljak a feleségével? — Pöttyös csokornyak­kendős férfi hajolt mélyen az asztal fölé. Ők ketten egymásra néztek. Az asszony kiméra-pillantással, valamiféle rejtett nős­tény-bosszúval. a férfi megadóan és zavar­tan. — Bizonyosan a féljem is szeretné ... — mondta Erzsi ellentmondást nem tűrő han­gon. — Természetesen ... természetesen ... — dadogta Tamás, miközben az asszony királynői pózban elvonult a férfival. Termés Tamás rákönyökölt az asztalra, s hosszan-mereven nézett Erzsi után. Ók pe­dig röpke pillanat alatt belevesztek a tömeg­be. Tamás nyugtalankodni kezdett, s fokoza­tosan úrrá lett rajta a féltékenység. Úgy érezte magát, mint a fába szorult féreg. Talán azért olyan kiállhatatlan az asszony — gondolta —, mert ígérete mind ez ideig nem teljesült? Mindenáron gyereket akart, de vajon ki szánná rá magát heves viták és veszekedések közepette erre a meggondo­latlan lépésre? Mégis: hitt a javulás bizo­nyosságában, az idő gyógyító erejében . .. A hangulat egyre emelkedett. Szurdok Jankó kurjongatott, eszelősként rángatta a fejét, s néha-néha rácsapott a lábára. — Bort ide, angyalom! — S a pókhasú asszony tipegő tánclépésben hozta a zöld szilvánit. Az asztalnál csak Ferus maradt. Nagyon lógatta a fejét. Mérges volt az egész világra. Még ilyen pimaszságot! — duruzsolta a férfi fülébe. — Elhozom a menyasszonyomat, és mindenféle ficsúrok ugráltatják ... Két­­szer-háromszor megigazította Tamás vállán a fejét, s elaludt. Hirtelen félbeszakadt a zene. A gitáros a mikrofonhoz lépett, és elordí­totta a Szurdok Jankóné által sugalmazott mondatot: — Következik a seprütánc! Szurdok Jankóné azonnal megragadta a sarokban álló elnyűtt seprűt, s a kör közepé­re perdült. — Kérjük az asztalnál ülőket, szintén kap­csolódjanak be a játékba ... Antal Erzsi odalibegett Tamáshoz, s ked­veskedve suttogott a fülébe. A férfi mereven bámult maga elé. — Gyere már, no! Ennyi ember előtt hozol rám szégyent? Meglásd jót kacagunk majd! — Nem akarok én zavarni... — mozdult meg a férfi. — Úgy beszélsz, mintha én egy cafat, egy ringyó lennék! Nem is ismerem a férfit. Végtére te is beleegyeztél a táncba ... A férfi igyekezett felidézni az előzménye­ket, az agya zúgott, mint a méhkaptár, nehe­zen tudott volna számot adni bármiről is. Ferus szelíden horkolt a férfi vállán. Har­cot vívott a kijózanodásért: lassacskán éb­redt öntudatra. — Hahó, vén lókötő! — kurjantotta és sürgősen koccintott a szomszéd félig telt poharával. — Ferus, kérem, beszélje rá a férjemet a táncra! Ki látott már ilyet: partner nélkül a táncparketton... — Ha akarsz, mész, ha nem akarsz, ma­radsz! — morogta Ferus, s markába fogta a poharat. — Isten éltesse. Erzsébet asszony! — Ne komédiázzon, Ferus! A legkomo­lyabban beszélek. — Erzsi idegesen pislogott az álldogálók felé. — Ne tégy csúffá, Tamás! Nem tudnám elviselni a kikosarazást... —■ fogta könyör­­göre Erzsi. Kézen fogta a férfit, s az, akár a hipnózisba esett, vakon követte az asszonyt. — Még egy pillanat, és indul a seprü­­tánc-körhinta. Kérem, beszállni a szédület­be! Nem bánja meg, aki ráadja a fejét! A szédülés első állomása egy Strauss-keringő! Az első taktusok vérpezsdítő hulláma amőbaformává változtatta a táncoló töme­get. miközben Szurdok Jankóné közömbö­sen támaszkodott a seprűjére. Aztán hirtelen abbamaradt a zene, és visítások meg hahota közepette a szétreb­bent párok új alkalmi párossá álltak össze, s a hopponmaradt szégyenszemre foghatta az árválkodó seprűt. Merthogy akkorra már Szurdok Jankóné is ugyancsak iparkodott férje karjai közé. A tétovázó Tamás talán három körre is kibérelte a seprűt. Meg sem mozdult, amikor félbeszakadt a zene, csak bambán figyelte az egymásba ütköző alakokat. Mintha földbe gyökerezett volna a lába. — Mit gyámoltalankodsz azzal a seprűvel! — száguldott el mellette Erzsi. Mire megfordult, a felesége már beleve­szett a sötét imbolygó masszába. Tamás egyre kegyetlenebb fejfájást érzett. Elnehezült a teste, csak leülni, leülni, de messze van az asztal. „Összeesni a parket­ton ... ezt az örömet nem szerzem meg 14

Next

/
Thumbnails
Contents