A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-02-21 / 8. szám
cepciót, kihagyás nélküli rendezői figyelmet tételez föl — de nem lehetetlen. Félreértés ne essék: nem a prüdéria beszél belőlem, hiszen egyáltalán nem tartom bűnnek és nem szorul a közművelődési szakemberek gyomlálására, ha sokan a pikáns bemondásokon, női idomokon és férfihencegésen, esetleg homoszexuális „beütéseken" tudnak őszintén szórakozni. Azt viszont meggyőződéssel állítom, hogy a fentiek tálalásán múlik, vajon humor avagy idétlenkedés lesz-e az eredmény. Esetünkben inkább az utóbbi. Való igaz, hogy nyilván az alapszöveg és Kmeczkó Mihály erre épülő fordítása is malac a javából, de hangsúlyokon, gesztusokon a rendező sugallta jelmezeken múlik: mennyire marad csak az. A közreműködőkkel ezúttal név szerint nem foglalkozom. Csak sajnálni tudom, hogy kitűnő képzőművészünk: Nagy János ilyen sok szidással elegy számonkérést érdemlő előadásban jutott szóhoz, pontosabban színpadhoz díszlet- és jelmeztervezőként, de például Dudás Péter (Kelemen, a kisfőnök örDÖG) szintén megérdemelné, hogy külön is méltányoljam tehetségét. Ha most mégsem folytatom a sort, akkor talán ezzel jelzem a legjobban a maroknyi színészcsapat kiszolgáltatott helyzetét a Thália Színpadon, ahol a Menynyei látogató bizony borotvaélen táncol ahhoz, hogy elkerülje a bukást. Persze, könnyű neki, hiszen a felnőtteknek szánt mese szerint angyalszárnyakon röppent játékszínünk színpadára. MIKLÓSI PÉTER Bodnár Gábor felvétele gazdagsága ugyan nem mindig áll arányban stílusával, nem olyan könnyed, elegáns, mint később Kazinczy volt, de a magyar filozófia nyelvét ő újította meg. Kortársai a cenzúra „jóvoltából" éppen legjobb filozófiai és szépprózai műveit nem ismerhették meg. Ezek csak később jelentek meg. Mégis a magyar felvilágosodás korszakának meghatározó, ragyogó jelensége. Batsányi, Kazinczy még életében nagyra becsülte. Csokonai az ő példájából merített erőt és vigaszt a mi horizontunk elsetétedését úgy nézi mint a földünk golyóbisa alá fordult, de azért teremteni meg nem szűnő nap." A stílus, az írás demokratizmusának máig érvényes követelését, igazát így fogalmazta meg: „Okosok, írjatok úgy, hogy szeressenek, értsenek benneteket és mosolyogva, könnyezve csodálkozzanak rajtatok!" OZSVALD ÁRPÁD KINCSÜNK A NYELV Bevezetőül hadd idézzem Kulcsár Ferenc fiatal csehszlovákiai magyar költő lenyűgözően szép verséből azt a részt, amelyből Írásom címét vettem: Kétszer születtem itt: véletlenül, vérben egy őszi délután, s másodszor, mikor beszélni tanított meg anyám... Didergő, pucér állat-testemnek áldozta melegét, rám terítette anyanyelvem ékes köntösét. A szavak csodálatos rajzása, sokarcúsága, egymásba olvadása, ölelkezése, ellentétei, lágysága és keménysége, fordulatai, rejtélyei, mélységei és csúcsai, visszhangjai vonulatai, lombhullása és kivirágzása és még sok-sok egyéb jelensége olyan, mint az embert körülvevő természet. Az ember nemcsak a természetben él, hanem szavaiban is. És ha meghal, szavaiba temetkezik. Olyan ez, mint a föld, amely éltet és eltakar. Mint ahogy a természet is vidékenként más és más arcát mutatja, az egyes vidékek nyelvhasználatában is eltéréseket figyelhetünk meg. A nyelvnek egy-egy vidékre jellemző változata a nyelvjárás. A nyelvjárásra nem tekinthetünk úgy, mint a köznyelv romlott változatára. Hiszen a köznyelv is a nyelvjárásokból alakult ki, és még napjainkban is nem csekély mértékben lesz általuk gazdagabb. A tájnyelvek azok az erek, csermelyek, patakok és folyók, amelyek puha kacsóikkal, majd férfias hullámkarjaikkal a szókavicsokat magukkal viszik és addig-addig simogatják, csiszolják, finomítják, míg egy részüket drágakőként a tengerbe — a köznyelvbe — nem juttatják. A nyelvjárás az anyanyelv köntösének leginkább melegítő része. írásomban a Galánta környéki falvak (a dunántúli s részben a nyugati palóc nyelvjárás) szavaiból szeretnék bemutatni egy kisebb csokorra valót. TALLÓSON (Tomášikovo) a mezőgazdasági henger neve hömbölgő Az égévé nyék a sík szántóföldeken kiemelkedő homokhátak, homokhordalékok, melyek viszonylag gyorsan kiszáradnak s bennük a vetés kisül. A csomóba kötött kukoricacsövek leszaggatása után viszszamaradó levélköteg, kukoricahéj a dzsanga, a belőle font szatyor pedig a dzsangaszatyor. A kukoricacsutka még véletlenül sem csutka, hanem komp vagy tuskó. A gyermekláncfűnek vagy pitypangnak a nyelvjárásban sokkal hangulatosabb neve van: pimpimpáré. A csúszka a jégen vagy a havon csuszkora. A cserebogár a csérebó vagy csérébú, a veréb pedig általában csiripp. A kecske tréfás neve: gyorstüzellő. A háztető helyett gyakran halljuk, hogy szárba. A kocsmáros által épített ház, amelynek építési költségeihez a tulaj-AZ ANYANYELV ÉKES KÖNTÖSE ALATT Nyelvi barangolás a Galánta környéki faNakban donos oly módon jutott, hogy a sört a megengedettnél több habbal árusította, a habház. Ugyanilyen módon a kocsmárosok habautóra is szert tehetnek. Az összetákol helyett gyakori a sokkal érzékletesebb összetákomákáll. Az ételmaradék múzék, múza/ék vagy murvalék, a penész pilisz (Vágán piliszentf, a híg szilvalekvár pedig keszőce. Aki az edényt beszennyezi, az rékáll, a beszennyezett edény pedig a rékas. Aj. alacsony, kistermetű emberre azt mondják, hogy töszlök, a magasra, a hórihorgasra pedig azt, hogy lógatyú. A fejletlen, satnya jelzők helyett gyakori a csünött vagy a nyőtelen. A betegség az gébula, aki betegeskedik, az gébuláskodik, akinek pedig kipállott a szája, az gundzsás. Edeboda alatt limlomot értenek. A vidám beszélgetés, szórakozás, mulatozás az derebura. A nem komoly szerelem, szerelmeskedés az etyepetye vagy béce-béce. A trécselés, tereferélés: étyétyé-petyétye, ha pedig valaki túlzottan kedveskedve beszél, az etyetyetyetyetyetyéz, vagy etyetyetyepetyetyéz. A beszédes, bőbeszédű nőre vagy kisgyermekre azt mondják, hogy nyépiritty. Aki hetet-havat összehord, az hetlekotláll, vagy hebrettyűl, aki pedig zavarában nem tudja, hogy mit mondjon, az hápog. (Vagyis a hát határozószó nyelvjárási há alakját ismételgeti.) A munkáját gyorsan és felületesen végző ember a hamaricska. A férfi és a nő ügyeskedve történő összeházasítását, összeboronálását az összeszereszuráll igével fejezik ki. Az élettörténetét elmesélő ember elmondja éttyit-vóttyát A község Kertalla nevű részében lakó nagymamák neve — ugye, milyen kedves szó? — kertike. A csúnyán, rendetlenül öltözött ember az ruhagyuri vagy lébésjózsi, s ha még madárijesztöre is emlékeztet, akkor jujjujjankó. A bolondos, hebehurgya nő az kelekótyanáni, a kényeskedő, finnyáskodó, kellemetlenkedő nő pedig kínnyerozál. VEZEKÉNYEN (Vozokany) aki zajongva rohangál, futkározik, az panglatérozik. Egy tele kanál cukor, amit például a kávéba tesznek, az egy tetész kanálló. Ha valaki elrontott valamit, például a szabó elmérte az anyagot, akkor a nyelvhasználat szerint esinkuváto. Ha a ruha elkopik, tönkremegy, vagy ha a kertben például a palánta elsatnyul, akkor az ésaslódik. Ha valaki valamilyen kötelességét, tennivalóját ügyeskedve valamely ürüggyel elhalasztja, elodázza, azt mondják, hogy éfallájo. Tréfás szóláshasonlatban is előfordul: Éfallájo, min kecske a bagzást. ALSÓ SZÉLIBEN (Dolné Saliby) a sövénykerítés neve cinadór. Ha a disznó a lábával az ól vagy a kifutó padlóját kaparja, azt mondják, hogy korhol. A régi beépített tűzhelyek sütője feletti részt, mely a fűszerek tárolási helyéül szolgált, pociknak nevezik. FELSŐSZELIBEN (Horné Saliby) a társaságot nem kedvelő, magának való ember az bujbuj ember. A rőzsének az alja, törmeléke zsemetnye. Ha szirénával felszerelt autót látnak, a kisgyermeknek így hívják fel rá a figyelmét: Níd a, nínás autó! A buta, gyüge emberre a következő szavakat használják: jápinkó, makuka, mátyoli, mityityák, süttülülű, tötymötty. A nehézkes mozgású, lassú ember az nyámoli vagy tapitnya, az ugrabugra pedig katrabóc. A túlságosan sovány (általában lány) a sapitnya vagy pécérke, az alacsony termetű, pocakos, gyakran kacsázva járó ember pedig dündürütty. Aki hanyagul öltözik, az putnya. A haragos természetű, hörtyönförty nőre azt mondják, hogy durbincs, a durcás természetűre pedig, hogy dörgincs. A kerge, kelekótya az ge/egula, a kényeskedő, majomkodó (általában nő) az kókénya, a zagyvaságokat beszélő pedig letyepetye. NÁDSZEGEN (Trstice) azt, hogy magától, önként, úgy mondják, hogy magaönkí vagy magaönkín. A ragadós föld az cipákás, a csúnya pedig — például a ruhával kapcsolatban — ordená/é. A kotlani készülő vagy már a fészkén ülő tyúk, ha véletlenül felborzolja a tolláit, és jellegzetes hangot hallat: nyírét. GÁGYOR JÓZSEF (Befejezés a következő számban) 11
