A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-02-21 / 8. szám
ELÉG (TÉLÉN)! Tulajdonképpen szerencse, hogy a meséket nem okvetlenül szükséges újramesélni. Még akkor sem, ha nevezetesen színpadi történetről van szó. így elkerülhetetlen, hogy megismételjem a fiatal, eleddig a szlovák irodalmi körökben is jobbára ismeretlen szerző: Vlado Laco felnőtteknek szánt zenés, bolondos?) meséjének, a Mennyei látogató című csacskaságnak cselekményét. A rendhagyó módon Komáromban (Komárno) látott premier óta az is megfordult fejemben, hogy egyelőre talán várnom, esetleg hallgatnom kellene. Pusztán azért, hogy mondandóm ne tűnjön ünneprontásnak, elvégre aki rendszeresen és szeretettel jár színházba, annak az évad valamennyi bemutatója ünnep. Még akkor is, ha alkalomról alkalomra kritikusként, foglalkozásszerűen ül be a színházi zsöllyékbe. Ezúttal szabadjon azonban megkockáztatnom azt az állítást, miszerint a Magyar Területi Színház kassai (Košice) Thátia Színpadán bemutatott Mennyei látogató nem ünnep, mert nem váltja be az ősbemutatóval jelentkező szerzőhöz, de főképpen a társulathoz és annak fiatal rendezőjéhez fűzött, mind türelmetlenebb várakozássá változó reményeinket. Azt hiszem, mindenekelőtt azért, mert ebben a produkcióban a drámai, vagy ha úgy tetszik, az irodalmi anyag — legalábbis abban az értelemben, ahogyan a színházban megszoktuk — lazának, vázlatosnak hat. A szerző Kevés magyar írónak adatott meg az a dicsőség, hogy első művei megjelenésének dátuma új korszak határköve legyen. Bessenyei György Ágis tragédiája (1772) című drámája a magyar felvilágosodás kezdetét jelentette. Sokszor elképzelték már, ahogy a délceg testőr a bécsi udvari mulatságok után hazatér szállására és imbolygó gyertyafény mellett Voltaire-t olvas és magyar nyelven írogat. Az előkelő társaság döbbentette rá önmaga műveletlenségére és hazája elmaradottságára. „Bécsbe jővén csak eszembe ötlék, hogy tanulni kellene, mert jó holmit tudni, — tanulni kezdek és egyhuzamba tizenegy esztendeig szüntelen ölöm magam" — írja egyik visszaemlékezésében. És szívós akarattal hozzáfog a francia felvilágosodás íróinak tanulmányozásához. Közben az angol és a német írók munkáit is olvasgatja. Míg a francia felvilágosodás célja az egész emberiség felemelése, Bessenyei csak hazájára gondol, annak boldogulása, kulturális felemelkedése foglalkoztatja. Műveit olvasva arra a megállapításra jutunk, hogy több bennük a gondolati, filozófiai elem, mint a költői gyönyörködtetés. Inkább gondolkodó, filozofikus alkat volt, mint költő. Gyakorlatias, szervező típus, aki kulturális mintha csupán különböző fajsúlyú és jelentőségű ötleteket, tippeket adott volna a rendezőnek a színpadi megvalósításhoz. Igen ám, csakhogy ami elegendő egy negyedórányi kabarétréfa sziporkáihoz, az nem lehet elegendő egy kétrészes színdarabhoz. Különösképpen, ha annak tartalmát s színpadi eszközeit a színház napjaink társadalmi problémáit pellengérre állító és a munkaerkölcs lazaságai, a munkabiztonsági előírások felrúgása, a munkahelyi irányítás hiányosságai ellen harcoló szatíraként kezeli. Őszintén szólva nincs is kedvem utána nyomozni, hogyan vész el, pontosabban miként veszett el az előadást rendező Horváth Lajos kezén e sajátos műfaji megközelítést igénylő színdarab lényege. Mindaz, amiről a műsorfüzetben — a rendezői elképzeléseit taglaló dolgozatban — oly biztatóan részletező vallomást tesz. Olcsó dolog lenne, ha most azon élcelődnék: mi mindent lehetett volna kihozni mindabból, amiről eme jegyzetében az elképzelések szintjén beszámol. A valóság ellenben az, hogy jónéhány szóviccet és színpadi ziccerhelyzetet leszámítva — sajnos — ebből az előadásból nemigen kerekedik ki bármiféle velős mondanivaló, valami közlés, valami értelem. E produkciót figyelve az embernek akaratlanul is olyan érzése támad, mintha a szerző és a rendező csupán a kabaré ízű szcenikai ötlet egyszer harsány, másszor ennél is vaskosabb, helyenként programot, közművelődési terveket terjesztett társai elé. Egyik fő feladatának a magyar nyelv és az irodalom kiművelését tekintette. Szerb Antal találóan csiszolatlan gyémántnak nevezi, aki megpróbál maga lenni az egész magyar irodalom. Mindent ír, aminek lennie kell egy jól szervezett, felvilágosodott irodalomban : szabályos tragédiákat, szalonképes vígjátékokat, levélregényt, utópisztikus utazási regényt, tanulságos ismeretterjesztő történeteket, filozófiai tankölteményeket, röpiratokat a nyelvről, a művelődés szükségességéről. Elsőnek kísérelte meg létrehozni a Hazafiúi Magyar Társaságot, a mai Akadémia ősét, és nem rajta múlott, hogy ez csak „jámbor szándék" maradt. Mindig előre tekintett: „A régi módhoz ne ragaszkodjunk, mert ahhoz ragaszkodni annyit tészen, mint tudatlanságot sóhajtani. Csak nékünk is jobb lész hát a nagy világ után menni..." A világhoz, a korszerű művelődéshez mérte önmagát és azt akarta, hogy hazája is ezt az utat kövesse. Bessenyei a Filozófus^(1777) című vígjátékában teremti meg az elmaradottság szimbólumát. Ez Pontyi, a műveletlen, hangoskodó nemes úr, aki faluja határán kívül még sose járt, minden egészen a trágárságig merészkedő (közben a halovány mondanivalót is háttérbe szorító) öncélú látszathumor megvalósításával foglalkozott volna; a beígért szatíra pedig — amely azért mégis az előadás lényege lenne — egyszerűen nem érdekelné igazán őket. Gondolom, ebben a kétfelvonásos színdarabbá duzzasztott kabarétréfában ez az a valami, ami számon kérhető. Ha már adva van egy ilyen közönségcsábítónak vélt semmiség, egy ilyen hámozott léggömb, akkor legalább úgy szállongjon a semmi benne, hogy a szatírának becézett cselekmény port kavarjon ostobaságot elhisz, modortalan, mindenhová ajtóstól ront be, akárcsak az elefánt a porcelánboltba. Mindenkinek segíteni akar, de mindenütt csak boszszúságot okoz, zavart csinál. Büszke vagyonára és pöreire. E „hős" túléli Bessenyeit és hatása Csokonaitól, Kisfaludy vígjátékain át egész Gárdonyiig érezhető a magyar irodalomban. Különböző neveken él tovább, mint regényhős. Bessenyeinek ez az egyetlen vígjátéka, amely még életében színpadra kerül és gyakran játszották. A vallást és a feudalists társadalmi rendet bírálja a Tarimenes utazása című utópisztikus regényében. Egy tipikus voltaire-i figura, a vadember szemével nézi a világot, és ezzel mondatja el társadalmi bírálatát. A Magyarság című névtelenül megjelent röpiratában így ír a magyar nyelv védelmében: „Jegyezd meg e nagy igazságot, hogy soha a földnek golyóbisán egy nemzet sem tehette addig magáévá a bölcsességet, mélységet, valameddig a tudományokat a maga anyanyelvébe bé nem húzta. Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós..Mintha csak Comenius eszméit hallanánk újra vissza. Bessenyei György Bécsben nem volt egyedül. A testőrökből tekintélyes írógárda szerveződött, irodalompártolók lelkes csoportja vette körül, akik később neve alatt társaságot is alapítottak. Meg kell említenünk Báróczi Sándor, maga körül. Csacska darabnak csakis a játék adhatja meg a létjogát. A súlytalan történetkéket úgy lehet — és úgy érdemes — föltálalni, hogy fűszerek ízétől fogyasztható legyen. A nézőt, aki a kikapcsolódás, a szórakozás igényével megy a színházba, meg lehet lepni a valóságos műélvezetet szolgáló eszközök felszolgálásával. Sőt! A befogadás szokatlan zamataira is ró lehet öt venni. Persze, ez alighanem még nehezebb feladat, mint egy örökérvényű drámai remeket elfogadhatóan színpadra állítani. Rengeteg ötletet, igazi elmélyülést, hézagtalan, csillogóra csiszolt kon-Barcsay Ábrahám, Orczy Lőrincz költőt és Naláczy József nevét. Alig egy év múlva, hogy Ágis tragédiája és egyéb jelentős művei megjelentek, Bessenyei megvált a testőrségtöl. A hazai protestánsok bécsi ügyvivője lett, de összekülönbözött Telekivel és konzervatív hitfeleivel. Bosszúból és elkeseredésében áttért a katolikus vallásra és a császári könyvtárban kapott állást és évdíjat. Mikor II. József megvonta tőle évdíját, hazaköltözött birtokára Bakonyszegre és itt gazdálkodott, írogatott bihari magányában. „Minden néven nevezhető okos emberi társalkodástól megfosztva, semmiféle halandókkal nem levelezve, senkitől nem látogatva létezik egy író egy pusztában, a holt könyveivel, gondolataival és a néma természettel tölti idejét: élvén csak azért, mert még meg nem halhatott ..." — így jellemzi keserűen önmagát egyik öregkori írásában Bessenyei, aki 175 éve halt meg. Kívánsága szerint jobbágyai pap nélkül temették el kertjében egyik kedves almafájának árnyékában, jeltelen sírban. Sírját csak az Ágis tragédiájának megjelenése 100. évfordulóján kezdték kutatni és 1883-ban díszes emlékművet állítottak föléje. Bessenyei György szenvedélyes gondolkodó, mindig újat akaró egyénisége volt a magyar irodalomnak. Neki a filozófia nem csupán stílusgyakorlat, de létkérdés is volt. Műveinek gondolati A FILOZÓFUS TESTŐR 10
