A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1986-02-14 / 7. szám

Zs. NAGY LAJOS RENDETLEN NAPLÓ TŰNŐDÉS TOLLÁIM FÖLÖTT A múlt év végén rengeteg írószer­számra tettem szert, helyesebben aján­dékba kaptam őket ilyen-olyan alka­lomból: ceruzákat, kínai és hazai go-y lyóstollakat, súlyos, ezüstszínű meg ég­színkék, pihekönnyű töltőtollakat, ame­lyeket meg sem kell tölteni, annyira modemek; így van ez rendjén, íróem­bernek ajándékba írószerszám dukál, esetleg notesz, irka, jegyzetfüzet, „kap­csoskönyv", ne panaszkodhasson, hogy nem tud mibe és mivel imi, ha homlo­kon csókolja őt a múzsa; úgy látom életem végéig el vagyok látva íróeszkö­zökkel, tehát ebből a szempontból ezerszer jobb a helyzetem, mint a haj­danvolt íróké, akik magukfaragta lúdtol­lal írtak s még tintáról is gondoskodtok kellett, ha csak nem akartak a saját vérükkel írni. (A tinta néha ki is. folyt a nadrágzsebben — lásd vándorszínész korában Megyerit!) Legjobban egy ólomnehéz, acélszür­ke kínai golyóstoll tetszik: olyan, mint egy páncélököl (faustpatron) vagy brit torpedó, de talán legjobban interkonti­nentális rakétára emlékeztet, ezzel, úgy vélem, a legsúlyosabb gondolatokat is papírra vethetem (épp ideje, kritikusaim már nagyon hiányolják!), sőt talán még külpolitikai kommentárokat is irhatok vele; homályos fénnyel dereng egy ke­cses, koporsó formájú tokban. Holnap használatba veszem. Verseimet ezzel az azúrkéken író, karcsú töltőtollal jegyzem le, amely áhí­­tatos odaadással simul az ujjaim közé, s melynek bögyéböl folydogálnak majd az égszínkék költemények. Hát ez nagyszerű: minden műfajhoz külön írószerszámmal rendelkezem. Novellákat egy eldobható, műanyag go­lyóstollat fogok írni, amikor kifogy belő­le a tinta, akkor fejezem be a novellát; ezt a három vaskos golyóstollat regény­írásra használom majd, ezzel a csillo­gó, ezüstgyürüs tollal aforizmákat, emevvel a bunkószerű, hatalmas töltő­toll-csodával irodalmi kritikákat írok. A legünnepélyesebb, Centropen nevet vi­selő tollal autogramot fogok osztani, szerelmes levelet ezentúl csakis ezzel a lángpiros betűket vető filctollal írok. Sajnos senki sem ajándékozott meg vésővel és kalapáccsal, így örökérvényű gondolataimat nem tudom kőbe vésni, sőt attól tartok, a szerszámok híján is lesznek örökérvényű gondolataim, lám, ezt a tolláim fölötti tűnődést is egy harmincéves, poros, csikorgó, el-elaka­­dó Zeta-írógépen pötyögtetem. írószerszámaim olyan szépek, előke­lőek, elegánsak, hogy félek őket kézbe venni. HÁZI SZÖKŐÁR Házi asszonyokat, házi sárkányokat, házi nyulakat, házi áldást eddig is is­mertem, házi szökőárral azonban most találkoztam először, pontosabban nem is én találkoztam vele, hanem a felesé-Jaroslav Seifert is elment Az első Csehszlovák Köztársaság megalakulása után a cseh irodalom és művészet is igyekezett levetni régi ru­háját, s a nyugati és szovjet minta nyomán új kifejezési formákat keresett. Az új keretek kitöltéséhez új szemléletű művészek is kellettek, de ilyenek akad­tak bőven, ifjú tehetségekből nem volt hiány. 1920-ban megalakult a Kilencek Művészeti Szövetsége (Umelecký Svaz Devétsil), amely hivatva volt az avant­garde irányzatok széleskörű terjeszté­sére és támogatására. A szövetségbe radikális nézetű emberek tömörültek az írók, kritikusok, építészek, képzőművé­szek és színházi szakemberek soraiból, mások mellett idetartozott Nezval, Wolker, Teige, Halas, Vančura, Bun­an és természetesen Seifert is. A prá­gai születésű Seifert, Wolker és Nezval barátja, szélesen hömpölygő szürrealis­ta versekkel kezdte pályafutását. Ennek a költészetnek nem volt közönségsike­re, írói körökben azonban bizonyos megbecsülésnek örvendett. Maga Sal­da is rejtvényeknek nevezi Seifert ver­seit, amelyeket át kellene ültetni a min­dennapok nyelvére, hogy értelmet nyer­jenek, viszont elismeri, hogy Seifert nem tetszelgési vágyból ír így, hanem őszinte meggyőződésből, s ez az őszin­te hang majd felvértezi a költőt. Fel is vértezte, mert Wolker és Nezval után ö is kinőtte a szertelenségek gyermekru­háját. Az új hangütésre és szemléletvál­tásra egy szovjetunióbeli útja után ke­rült sor, amikor megjelent a Csalogány nem jól énekel (Slávik spívá špatné) című kötete 1926-ban. Barátja, Nezval (Életemből című önéletrajzában) írja ezekről az időkről: „Abban az időben bizalmasabb barátságba kerültem Ja­roslav Seiferttel, megszerettem őt. Sei­fert stílusa is megváltozott akkor. Ab­bahagyta azt a fajta versírást, amit a Mésto v slzách (Könnyes város) című kötete mutat, új verseiben elfordul attól a kérgeskemény hangtól, mely valaha Neumann lírájához kötötte. Seifert ver­sei a külváros népi ízlésében születtek újjá, s eredetiek voltak, mint min­dig ..." Nezval tehát nem fukarkodott az elismeréssel. És ez sokat jelentett Seifert számára. Méginkább váltást je­lent Seifert költészetében az 1933-ban megjelent Alma az öledből (Jablko z klina) című kötet, amelyben a szülőföld, az ifjúság meghitt hangulatait idézi el­bájoló stílusban, intim líra ez a javából, a gyermekkor újraálmodása. Három év­vel később, 1936-ban lát napvilágot következő könyve, a Vénusz keze (Ruce Venušiny), amelyben a szerelem­nek állít emléket. A legszebb és legtar­tósabb érzések ragyognak ezekben a gondosan megformált versekben, és angyali szárnyak érintését érezzük. Az­tán a gyermekkor, a szerelem illúzióját elfújja a fasiszta megszállás. A cseh költők java részét elhallgattatják, Seifert azonban tovább ír, igaz nem úgy, aho­gyan szeretne, de még így is nagy szolgálatokat tesz népének, az ellenál­lásnak a hazafias érzelem szitásával. Prágáról ír, szülővárosáról, a történelmi kövekről, a szülőföld megtartó erejéről, amely nem engedi a cseh népet elvesz­ni. Ezekben az években jelennek meg a Fénnyel övezett (Svétlem odéná, 1940), a Kőhíd (Kamenný most, 1944) kötetei. Ugyancsak 1940-ben lát nap­világot Božena Némcová legyezője (Véjiŕ Boženy Némcové) című könyve, amelyben Némcová példájából merít erőt, s az írónő hazaszeretetével vértezi és övezi a rabságba zuhant népet. A felszabadulás után több kötete je­lenik meg. Felkavaró élményt nyújt az 1954-ben kiadott Maminka (Édesa­nyám) című könyvével. Seifert hangja visszafogott, intim, közvetlen, a világ kis dolgait emeli be költészetébe, de a kis dolgok, apró események Seifert költé­szetének varázsában jelentősekké lesz­nek. A szocialista társadalom elismeri Seifert művészi nagyságát, 1965-ben nemzeti művész lesz és kétszer is kitün­tetik a Klement Gottwald-dijjal. Feltű­nést keltett 1979-ben megjelenő Eser­nyők a Piccadilyn című kötete s az 1983-ban napvilágot látott önéletrajza. Seifert akkor már a modem cseh költé­szet élő klasszikusa, utolsó tanúja és képviselője a húszas évek cseh avant­­gardizmusának. Még egy nagy kitünte­tésben részesül: 1984-ben megtiszte­lik az irodalmi Nobel-dijjal, a legmaga­sabb nemzetközi elismeréssel. A költő ez év januárjának elején halt meg, 84 éves korában. Művei immár szerves részét képezik a szocialista cseh iroda­lomnak, egyik legszebb fejezetét a mo­dern cseh lírának. DÉNES GYÖRGY Ha egykor majd ... Ha egykor majd hajad hófehér tesz — bocsásd meg nékem, hogy ezt említet­tem, de így van már, az idő nem kegyes — ha egykor majd könyvvel öreg kezedben a gyerekeknek verset olvasol, melynek szerzője tán már nem is él, akit ismertél, s szívedben valahol tán volt is helye, kit tán szerettél, gondolj reám! Az volt a leghőbb vágyam, hogy olyan mélyen vésődjem agyadba, oly mélyen, forrón, erűvel, mégis lágyan, hogy el ne tűnjek, megmaradjak abban. Olyan szilárdan, hogy az emlékezet barázdát vonjon nemes homlokodra, és ama percben megremegjen kezed, s könyvedet elejtsd könnyezve, zokogva. (Fordította Fügedi Elek) Hunyt szemmel Mi hír most messze és közel? Riadt a föld, a bokrok dideregnek, kopár mezőkön tél hava szunnyad, a szélben elmúlt életek zizegnek. Szivemben emlékek iszapjával nem menekülhetek, távoli harang szavára kelek én is útra éjembe is besurran a hang. 14

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents