A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-02-14 / 7. szám
gem, amikor szombat délelőtt túrós galuskát főzött. Ha valaki nem tudná, a galuskát egy galuskaszaggatóról kell késsel közvetlenül a forró vízbe szaggatni. Az írógép előtt ültem s egy poros földgömböt néztem a szekrény tetején, azt várva, hogy megszáll az ihlet, hiszen olyan sok minden történik azon a golyóbison, amelyet ez a glóbusz ábrázol — terrorista akciók különböző repülőtereken, hadak átcsoportosítása, hadiflották összevonása, kísérleti atomrobbantások, naponta sok millió ember születik és hal meg — valami mégiscsak megihlethetne! Éles sikoltás a konyhában s nyomban utána, mint egy kétségbeesett, kötényes mentöangyal megjelenik a feleségem, két kezét maga előtt tartva, s az arca ...! most értem meg, milyen az, amikor az ember egyik szeme sír, a másik meg nevet... — Mi történt? — kérdem ijedten, s félszemem menten könnybelábad. Szemem lehúnyva fülelek, kék dombok, lila rétek várnak, egykor táncos lábamnak mutattak utat, most már a könnyed elmúlásnak. Ahogy sokasodnak lelkemben a tájak, sűrű ködben merülök alá, köröttem földöntúli színek, derengő rózsák meg violák. (Fordította: Dénes György) Ének Selyem kendőjét lengeti a messze, messze utazó — valakit már nem ér itt az éj, elillan a leggyönyörűbb szó. Szétnyílt szárnyakkal suhan a galamb az ég alatt, míg haza nem talál — otthonunkat megleljük mi is, talán remény vagy balszerencse vár. Töröld le könnyed harmatát, szemedből süssön a derű, mindennap születik valami, valami bűvölő, valami nagyszerű (Fordította: Dénes György) — Rámszökött a víz — válaszolja pityergő hangon —, leforrázta a kezem. — Ajaj! — mondon én aggódva. — Könnyű neked itt ajjajázni! Inkább azt mondd meg, mit csináljak! Lehet, hogy a körmöm is leesik? Rohanok a könyvespolchoz s egy negyedóra múlva megtalálom Szendéi Ádám Orvos a családban című könyvét, a feleségem közben a hátam mögött sziszeg és szipog. Buzgón lapozom a könyvet, de nem találok benne semmilyen tanácsot, ami a forrázás gyógyítására vonatkozna. — Tudod mit, tégy rá tojásfehérjét! — mondom, mert úgy rémlik, faluhelyen azzal szokták bekenni a leforrázott testrészeket. — Nincs itthon tojás — mondja ő kétségbeesve. Szaladok a boltba tojásért, közben kételyeim támadnak: vajon tényleg tojásfehérjét kell alkalmazni ilyen esetben? És ha tojássárgáját? És ha egészen rosszul emlékszem és se ez, se az DUŠAN DUŠEK Az asztalos késett. Abban állapodtunk meg, hogy fél négykor találkozunk, ő egyenesen a munkahelyéről jön, s éppen ezért nem is haragudhattam rá, mert nem asztalos, hanem építészmérnök volt, a műhelyt az apja után örökölte és megtanult bánni a fával. Valami biztosan közbejött neki, megtörténik az ilyesmi, mérnökként valójában egészen más ember volt, egészen más időbeosztással. Tétlenül ácsorogtam a járdán és az utcának hol az egyik, hol a másik végét lestem, mivel nem tudtam, melyik irányból bukkan fel. Nem volt mit tennem, vártam. A szekrény a kapu alatt állt. Csupán nemrégiben szereztem, ha nem veszem meg, eltüzelték volna. A mérnök először megtekintette, hogy valóban régiség-e, s hogy milyen állapotban van. Meg lehetett menteni. Egy két helyen ugyan beleesett a szú, s hiányzott az egyik lába is, billegett, de azt ígérte, hogy megjavítja. Tehertaxival hoztam ide, a sofőr segített, a kapu alatt, a műhely bejárata mellett tettük le. A gépkocsin újságokkal raktuk körül, nehogy megkarcolódjon valahol, s most igencsak jól jöttek ezek a lapok, egy letűnt világ régi híreit olvasgattam bennük. Megtörténik, hogy az évszakok is késnek: az ősz képtelen kivárni a telet, a tavasz viszont a nyarat. Áz újságokban egy évvel volt fiatalabb a világ, a szúette szekrény ideje szerint pedig ötven évvel. Bekukkantottam a kapu alá, minden rendben volt: a szekrény mögött az udvarba is benyúló műhely fala húzódott, csend volt mindenütt, én a küszöbön ültem, olvastam és várakoztam. Kis idő múlva lépteket hallottam. Az nem jó a leforrázott kézre? Föl kellene hívni az orvosi mentőszolgálatot. Igen ám, de a baleset mégsem annyira súlyos, hogy szirénázó mentőautókat csődítsek ide. Maradjunk csak a tojásfehérjénél. hiszen a régmúlt dolgokra egészen jól szoktam emlékezni! Mire visszaérek, a feleségem már be is kente a kezét tojásfehérjével (a tojást a szomszédasszonytól kérte kölcsön), s most fehér gyolcsba csomagolt kézzel s duzzogó arccal ül a konyha sarkában. — Ennek is én vagyok az oka — szólok, mert szeretem megelőzni az asszonyi szentenciákat. — Persze, hogy te! — mondja éles hangon — miért nem javítod meg azt a rohadt gázkapcsolót?! Csupa lelkiismeretfurdalással nézem a gáztűzhely letört kapcsolóját. Én törtem le merő szórakozottságból: a régi gáztűzhelyünkön ugyanis jobbra kellett csavarni a kapcsolót, itt meg balra, nos én néhány hónappal ezelőtt olyan erővel csavartam jobbra, hogy a kapcsoló udvar felől egy botjára támaszkodó öregasszony közeledett, fekete kendő, fekete kabát és fekete nemezpapucs volt rajta. — A maga szekrénye? — kérdezte és megállt mellettem. Bólintottam. — Szép. — A mestert várom. Papucsa gombja olyan volt, mint a varjúszem. — Antique — mondta az öregaszszony. Orrán arany keretben szófogadóan ült a szemüvege. Nem volt magasabb egy méter ötven centinél: minden oldalról szemügyre vette a szekrényt, s bólogatott hozzá. — Antique — ismételte meg Saint Malo-i breton kiejtéssel. Elnevettem magam: egyszer találtam egy régi képeslapokkal teli albumot és ez a név ragadt belőle meg az emlékezetemben. Az öregasszony egyik kezéből a másikba tette át a botot; egy kabátja alól kilógó hosszú fehér fonalat húzott maga után. — Ajaj — sóhajtott. — Nekem is volt, s még van is mindenfélém. Öreg szekrényeim, biedermeierek, az ám ... Egészen megelevenedett. Rátámaszkodott a botjára, a fejét ellenkező oldalra hajtotta. — Van egy gyönyörű asztalom is. Szecesszió. Kártyázni, zsolizni meg tarokkozni szoktunk rajta. Tetszett nekem ez az öregasszony. Szemüvege mögött fénylett a szeme. darabokra hullott, s mivel sehol sem kaptam másikat, azóta egy kombinált fogóval „üzemeltetjük" a tűzhelyet. Ez viszont azzal a következménnyel jár, hogy a lángot nem lehet amúgy „finoman" szabályozni, ha nem akarjuk, hogy kialudjon, akkor a maximumon kell tartani. Ez okozta a szökőárt, ezért forrázta le a kiszökő víz a feleségem kezét. Ennek tehát én vagyok az oka. S ha leesik szegénynek a körme, annak is én leszek. Mert „Keresd a nőt!" — mondják a franciák. „Keresd a férjet!" — mondják a feleségek. — Ballon! — kiáltotta Viktória boldogan, amikor megpillantotta a szép, kövér hólyagot nagyanyja kézfején. — Léggömb — javította ki magát bocsánatkérő mosollyal, mert meglátta szigorú és mogorva arcomat. olyan volt, mint egy teljesen feketébe öltözött kislány, nem lehetett magasabb egy méter negyven centinél. — Mindenféle. Barokk meg rokokó, valódi kínai porcelán ... Ajaj... Antique ... — bólogatott. Hirtelen az jutott eszembe, hogy fel kellene állnom, igazán illetlen dolog, hogy ülök. Felálltam hát, de csak megijesztettem. Összeszoritotta a száját. — Megyek már, megyek — mondta. — Szép szekrény. — Várjon még. — Nem, nem. Mennem kell. Noha sántított, a megjelenésében semmi kivetnivaló nem volt, mindig előkelőnek és lenyűgözőnek kellett lennie, mint afféle kicsike ékszernek. — Viszontlátásra — mondta mosolyogva. A fehér fonál elindult utána. Erre én váratlanul ráléptem, a fonál megfeszült és elszakadt, az öregasszony kilépett az utcára. Egészen az utca sarkáig követtem őt a tekintetemmel, aztán eltűnt a szemen elől. Az asztalos késett. Csupán egy újabb óra múlva érkezett meg, addigra én már mindent elolvastam, s meg is öregedtem közben. De az öregasszony még ezt megelőzően visszajött. A kezében mindenféle hulladékkal teli papírzacskót tartott, a tetején egy rothadt naranccsal. Talpra ugrottam, hogy segítsek neki, de úgy tett, mintha nem vett volna észre, s rezzenéstelen arccal eltűnt az udvarban. Nem sántított: botja alsó karjával megegyező ütemben himbálózott, akár egy ingaóra. Az asztalos késett. (Tóth László fordítása) ANTIQUES 15
