A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-02-07 / 6. szám
Rudolf Fabry és a szürrealizmus A szürrealizmus térhódítása a Prágában tanuló fiatal diák, a Vítézslav Nezval és Karel Teige bűvkörébe került Rudolf Fabry révén a harmincas évek közepén érte el Szlovákiát. A szürrealizmus hire egyébként elég frissen, közvetlenül Breton Kiáltványának megjelenése után, még 1925-ben eljutott Szlovákiába, de anélkül, hogy nagyobb visszhangra talált volna. Aminek magyarázata, hogy a szlovák irodalomból, kulturális életből egyelőre a feltételek hiányoztak a szürrealizmus befogadásához: a szlovák költészet ekkoriban még meglehetősen zárt alakzat volt, és sokkal inkább egy romantikus-népies líraeszményhez való ragaszkodás, mintsem a kor követelményeihez és mondanivalóihoz igazodó törekvés határozta meg. Voltaképpen Ivan Krasko jó egy évtizeddel korábbi, s az idő múlásával a szlovák verselés konvencióit fellazító és az egész szlovák lírát forradalmasító versei is csak később kezdték éreztetni igazán a hatásukat. A harmincas évek elejére azonban már kellőképpen differenciálódott a szlovák költészet: a hagyományőrzők mellett mind nagyobb szerephez jutottak a kornak megfelelő életérzéseket megszólaltató, verselésükben a kitaposottól eltérő utakat választó fiatalok (elsősorban Štefan Krčméry. Ján Smrek, Emil Boleslav Lukáč és Valentin Beniak), jelentkezik a hagyományos szlovák lírát a cseh poetizmus felől megújító Laco Novomeský. s mind nagyobb teret harcol ki magának — elsősorban Ján Poniöan és társai révén — a munkáslíra is. Ebben a mind rétegezettebb és sokszínűbb, s a kezdeti megkésettsége után Európával mindinkább együtt lélegző állapotában találta másodszorra a szlovák Krát a szürrealizmus: a vihar akkor tört ki, amikor 1934 tavaszán a poetizmus élenjáró képviselői Nezval és Teige vezérletével megalakították az első cseh szürrealista csoportot. A szlovák sajtóban erre gúnyos hangú pamfletek és nyilatkozatok jelentek meg, amelyek — Ludo Ondrejov kifejezésével — a „nevetséges kis dolgocskák" közé utasították a szürrealizmust, és arról igyekeztek biztosítani a szlovák közvéleményt, hogy „nem, hozzánk nem jut el" ez az irányzat. (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy ez a prófécia éppen annak a Ján Poničannak a szájából hangzott el, aki bratislavai lakásában néhány év múlva a fiatal szürrealistáknak. Michal Považannak és barátainak otthont adott.) De hiába volt minden jóslat, minden elutasítás, az alig húszesztendős Rudolf Fabry (1915—1982) Uťaté ruky (Lemetszett kezek) cimű első kötetével már a rákövetkező évben, 1935-ben megérkezett Szlovákiába a szürrealizmus. Fabry föllépésével teoretikusai is támadnak a szlovák szürrealizmusnak, mindenekelőtt Mikuláš Bakoš és az előbb már említett Michal Považan személyében. Később egyre több fiatal kerül a szürrealizmus bűvkörébe, s azzal, hogy Július Lenko (1914), Pavel Bundák (1915), Ján Rak (1915-1969). Ján Brezina (1917), Štefan Žáry (1918) és a szlovák szürrealisták héttagú csoportja. Fabryék később „nadrealizmus"-nak keresztelték el irányzatukat, s nadrealistáknak nevezték magukat is. (A nad- szlovák előképző jelentése: fölött; tehát a szó ugyanúgy a valóságfölöttiséget jelöli, mint a szürrealizmus.) Az elnevezés használatát a magyar irodalomtudomány is elfogadta, amint azt Szalatnai Rezső monográfiája. A szlovák irodalom története, vagy Bajomi Lázár Endre alapvető jelentőségű tanulmánya, A szürrealizmus története is bizonyítja, így hát nekünk sincs okunk ennek elvetésére. Méghozzá annál inkább sem, mivel Fabryék a francia vagy a cseh szürrealizmussal szembeni különbözőségüket akarták jelölni ezzel az elnevezéssel. Maga Považan egy alkalommal úgy magyarázta az eltérést a nadrealizmus és a francia, illetve a cseh szürrealizmus között, hogy a nadrealisták elutasítják a szürrealisták által programszerűen hirdetett költészeten kívüli szempontokat, továbbá idegen marad számukra a pszichoanalízis, kerülik az ún. automatikus szövegeket, s a szlovák költői hagyományokból indulnak ki még akkor is. ha kiáltványaikban el is vetették azokat. A nadrealisták Janko Krá ft tekintették közvetlen elődjüknek, s bővizű éltető fonásra találtak a szlovák népköltészetben. A valóságban azonban — s azt is mondhatnánk, szerencsére — a szlovák nadrealizmus sem tudta elkerülni mindazt, amitől elhatárolta magát. így például, ami a legfontosabb, a költészeten kívüli szempontokat mellőző líra programját sem sikerült, mert — nem lévén ilyesmi — nem is sikerülhetett megvalósítania, a nadrealista költők verseinek a közelgő, majd a tomboló második világháború adta meg a történelmi-társadalmi hátteret, s a fasizmussal való éles szembenállásuk az ideológiai töltetet. Az emberiség pusztulásának, végromlásának apokaliptikus látomásai — különösen a Ja je niekto iný-t (Az én az valaki más) író Rudolf Fabrynál — konkrét történelmi-társadalmi élményből fakadtak. A nadrealistáknak a háborút megelőző és a háborús években megjelenő antológiái — Áno a nie (Igen és nem, 1938), a Sen a skutočnosť (Álom és valóság, 1940), a Vo dne a v noci (Nappal és éjjel, 1941) és a Pozdrav (Üdvözlet, 1942) — a nyílt antifasizmus mellett tesznek hitet: „Ellenezzük a kulturális reakciót, a fasizmust, amely megbéklyózza a szellemet — ez a mi határozott »nemünk« oka —, és támogatjuk a haladást, s pozitívan viszonyulunk mindahhoz, ami haladó szlovák hagyománynak tekinthető — ez a mi »igenünk« magyarázata." A nadrealizmus virágkora alig több mint egy évtizedig — 1935-től 1947-ig — tartott. Ám ennyi idő elég volt ahhoz, hogy forradalmi gesztussal avatkozzon be az állandó alakulása mellett is nyugodt, kiegyensúlyozott, lassú tempóban fejlődő szlovák költészetbe, s gyökeresen új lehetőségeket nyisson meg előtte. Jelentőségét, történelmi szerepét mi sem bizonyítja jobban, hogy a sematizmus útvesztőiből kilábaló felszabadulás utáni szlovák költészet valamennyi kezdeményezésének, törekvésének és jelenségének vizsgálatakor is szembetaláljuk magunkat a nadrealisták hatásával, poétikájuk hozadékának a kérdésével. (Még annak a fiatat szlovák költőnek a megnyilatkozásában is. aki a hatvanas évek második felének egyik kerek - asztal-beszélgetésén a legszívesebben kitalicskázta volna a szlovák irodalomból a nadrealisták költészetét.) Á szlovák nadrealizmus legfontosabb poétikai hozadékát két dologban kell látnunk. Egyrészt, noha, különösen a harmincas években jócskán fellazultak már a szlovák verset (is) gúzsbakötő s uniformizáló esztétikai kánonok, ezekkel épp Fabryék szakítottak radikálisan, szabadabb lélegzethez juttatva és az idejétmúlt konvenciók megbomlásához, valamint a költői kifejezés artisztikumának feladásához vezetve a szlovák költészetet. Másrészt viszont a szlovák vers metaforikáját újították meg; a dolgok és jelenségek külső hasonlóságán vagy belső összefüggésein alapuló hagyományos metafora helyébe az egymástól távoli, vagy egymásnak éppenséggel ellentmondó dolgokat és jelenségeket egyberántó metaforát állították. Szabadabbá, a szlovák verstől addig távoleső világok érzékeltetésére alkalmassá válik a vers ritmikája, képlékenyebbé a vers anyaga, a költői kép az ellentétes minőségek — élő és holt, konkrét és elvont. Dudor István: Árokpart (pasztell) statikus és dinamikus —- felmutatásának szándékával születik. (Tanulságos következtetésekre lehetne jutni, ha megvizsgálnánk, hogy a szürrealizmus miért érintette ennél jóval kisebb mértékben a magyar költészetet, noha annak elemei nemcsak Déry Tiboréknál. hanem József Attila költészetében is kimutathatók, s hogy miért kapott oly nagy szerepet egy olyan kis nép második világháború alatti lírájában, mint amilyen a szlovák.) Van azonban egy másik tanulságos mozzanata is a szlovák nadrealizmusnak. Méghozzá az, hogy a második világháború után, a szocialista társadalomépítés első szakaszában térhóditó sematizmus éppen a nadrealistákat érintette meg leginkább. 1949-ben ugyan megjelent Miloš Tomčík máig érvényes monográfiája a szlovák nadrealista költészetről, de ekkorra már teljesen másfajta szemléletet kezdenek tükrözni Michal Považan Írásai, vagy akár Fabryék versei is. E jelenség értékelése közben a néhány ezelőtt elhunyt kitűnő irodalomkritikus, Viktor Kochol hívta fel a figyelmet arra, hogy Fabryéknak a verset a mindennapi élet valóságától féltő törekvése a szlovák nadrealizmus virágkorának egy évtizede alatt végül is ugyancsak sémává merevült: „Még hosszabb ideig és még merevebben ragaszkodik Fabry és Reisel — s ebben nincsenek egyedül — e séma ellentétéhez: másról sem írnak verset, csak arról, ami konkrétan létezik, ami valóságos, ami szemmel látható, ami úgyszólván kézzel fogható." Szlovákiában a szürrealizmus a hatvanas évek táján rövid időre újból feltámadt hamvaiból — ekkorra tehető néhány nadrealista verseskönyv újbóli kiadása, valamint Bohuš Kováč monográfiájának (Alchýmia zázračného -*= A csodálatos alkímiája), valamint a Slovenské pohľady szürrealista különszámának a megjelenése is —, de mindez csak tiszavirág életű fellángolásnak bizonyult. Az egykori nadrealisták egyikének-másikának jelent meg már verseskötete magyarul. Vladimír Reiselnek még az ötvenes években, Štefan Žárynak a hatvanas évek közepén, Pavel Bunčáknak egy évtizeddel ezelőtt. Július válogatott versei pedig a napokban kerültek a könyvesboltokba. És készül már a szlovák szürrealizmus „atyjának" Rudolf Fabry verseinek magyar kiadása is: megjelentetését az idén tervezi a Madách Kiadó. Fabry, aki tavaly lett volna hetvenéves, indulása idején a polgárpukkasztás szándékával, valamint a megcsontosodott költői formák s a megcsontosodott ízlés elleni lázadás gesztusával lépett színre. Az 1935- ben Uťaté ruky (Lemetszett kezek) címmek megjelent első kötetében az újfajta költői eszközök birtokbavételének igyekezetét érezzük a legerősebbnek. Fabry élesen szembefordul a zömében még mindig a szimbolista hagyományokra épülő szlovák költői gyakorlattal, hogy aztán második kötetében, amely Vodné hodiny hodiny piesočné (Vízióra homokóra) címmel 1938-ban látott napvilágot, már egyértelműen és teljes egészében a tudatalattit felszabadító és az asszociációk féktelen csapongását kiaknázó iátomásos szürrealista költészetnek biztosítson szabad folyást. Ezt a kötetet mindenekelőtt a parttalanul hömpölygő, s mindent elárasztó képek határozzák meg: a szlovák lírában soha ezt megelőzően nem jutott olyan nagy szerep a metaforának, a költői képnek, mint Fabry eme kötetében. Rudolf Fabry hatalmas nyelvi energiái, eredeti látásmódja, költői érzékenysége együttesen eredményezték aztán 1946-ban a Ja je niekto iný (Az én az valaki más) című hatalmas kompozícióját, amely nemcsak költői pályáján belül számít csúcsteljesítménynek, hanem egyúttal a modem szlovák költészet egyik legnagyobb teljesítménye is. A vers lírai hőse. Féneo tulajdonképpen a költő képmása, alteregója, aki a pusztuló és végromlás felé tartó világon kalauzolja végig az olvasót. Fabrynak a későbbiekben már nem sikerült megismételnie az itt nyújtott teljesítményét, noha ezt még nyolc további verseskönyve követte. Költészetének középponti motívuma egyre inkább az idő és az elmúlás élménye lett, s mintegy szembeállítva ezzel — az időtlenség jelképeként — megjelent benne az élettelen és az élő. tehát az örök természet is. De Fabry lassan-lassan kikerült a szlovák líra fő sodrásirányából, s rendkívül kiterjedt munkássága ellenére sem tudott többé meghatározót alkotni: riportjai, útikönyvei, elbeszélései, képzőművészeti írásai, rádiójátékai, filmforgatókönyvei, librettói, grafikái és kollázsai alig többek egy nyugtalan szellem érdekes, de kiérlelt eredményeként aligha elkönyvelhető villódzásainál. Ám ez utóbb mondottak sem csökkentik a jelentőségét: a szlovák líra története — egy meghatározott szakaszában, a harmincas évek közepétől a negyvenes évek közepéig — elválaszthatatlanul egybefonódott Rudolf Fabry költészetével. TÓTH LÁSZLÓ 11
