A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-31 / 5. szám
egyenruhájukat, figyelemmel kísérhette egy-egy útjukat is, amikor vadászni indultak. Nem adta fel gyermekkori ábrándjából az erdőt. Érettségi után erdőmérnöki főiskolára jelentkezett, s 1972-től mérnökként a gyakorlatban tanulta meg az erdőművelést. Azóta volt már technikus az ipolysági erdőgazdaságban, vadászati felügyelő a lévai erdőgazdaságban, majd megint technikus a bohunicei erdőgazdaságban, ahol a fakitermelés munkáját irányította. — Ismeri-e az erdőmérnök a rábízott erdő minden zegét-zugát? — érdeklődöm Farkas Jánostól az erdőben, mintha nem találnánk jobb helyet a beszélgetésre. — Ha minden zegét-zugát nem is, az erdőt egészében véve igen — mondja, és úgy néz körül a rengetegen, mintha a fák bólintására várna. — Tudom, mi történik az ötezer hektáros erdőnkben. Nem lennék vezető, ha nem tudnám. Az egyik kitaposott erdei úton bandukolva hallgatom az erdőmérnök szavait arról, mi minden történik egy olyan erdőben, mint ez a csifári, ahol a fától nem látom az erdőt, ágaitól a madarakat, cserjésétől, bokraitól a vadakat és tisztásán az embert, aki az erdő éltetője és kényszerű pusztítója. A feladat itt nehéz és a végrehajtása hosszadalmas. A gyengébb minőségű erdőt kell jobb minőségűre változtatni. E cél érdekében a csifári erdőgazdaság dolgozói évente tizenötezer köbméter fát termelnek ki, miközben ötven-hatvan hektáros területen erdősítenek, facsemetét ültetnek, hatvan-hetven százalékban tölgyfát és tűlevelű fát. A facsemeték kiültetése persze csupán az első lépés, azután következik a gondozásuk. Ezt a munkát negyven-ötven asszony végzi. A facsemetéket három faiskolájukban nevelik. Évente egymillió-kétszázezret. Más üzemeknek is jócskán eladnak belőlük. Az erdő madarak hangjától háborított csendje a megszokott, én azonban motorzúgást is hallok. Fülelek földbe gyökerezett lábbal. — Traktor vontat takarmánnyal megrakott pótkocsit a vadállomány etetőihez — igazít el a dolgokban Farkas János. — De eredhet mástól is a zúgás! Az erdei munkák harminc százalékát géppel végezzük. Újra nekivágunk az útnak, amely ki tudja, merre kanyarog? Az erdőmémök mellett azonban biztonságban érezhetem magam. Akármerre bolyonganánk is el, fegyver van nála. Szemerkél az eső. Nem törődöm vele. Farkas Jánosra figyelek, akinek a szavaiból összeáll az erdei munka képe. Az évenkénti tizenötezer köbméter fát két szocialista brigád termeli ki és még két kisebb munkacsoport. Az egyik brigádnak Marko József, a másiknak Ján Eleik a vezetője. Traktoruk van, Avia nevű szállítókocsijuk, amely a munkahelyére viszi a dolgozót. A meleg étel lehetőségét sem zárja ki az erdő. A verebélyi (Vráble) Tesla üzemi konyhájából naponta huszonöt-harminc ebédet hordanak a munkásoknak. A csifári erdőgazdaságban kilencvenöt-száz munkás, nyolc erdész és hat technikus dolgozik. A munka nehéz és soha nincs szünetje. A feladatot esőben, sárban, hőségben és a fagyos téli hónapokban is teljesíteni kell. A két nagyobb csoport tagjainak lakókocsija van, ahová szükség esetén behúzódhatnak és ahol étkezhetnek is. A fakitermelés szocialista versenyében Ján Élőik brigádja az ezüst-, Marko Józsefé a bronzfokozatot nyerte el. Az erdőnevelést három olyan szocialista brigád végzi, amelyek az ezüstfokozat birtokosai. Közülük is Helena Skačanová brigádja éri el a legjobb eredményeket. A csifári erdőgazdaság már többször végzett első helyen a Nyugat-szlovákiai Erdészeti Vállalat versenyében. Egy állami kitüntetés és számos elismerő oklevél dicséri a munkáját. Az erdőnevelés gondját vállaló asszonyok havonta 1 800—2 000, a fakitermelők 3 500—4 500 korona körül keresnek. Vad csörtetés hallatszik egészen közelről. A csend felvert hullámai csapkodják a fülem. Farkas János mérnök megáll, hallgatózik. A fegyverén is igazít, hogy azonnal lőhessen. Egyszerre vége szakad a csörtetésnek. Az állat bizonyára megérezte az emberszagot és most minden idegszálával figyel. — Vaddisznó — mondja „megnyugtatásképpen" az erdőmérnök. — Vadászterületünknek elég jó vaddisznóállománya van. Aztán Farkas János a kétezer hektáros, saját gondozású vadászterületükről beszél. Félvad fácántenyésztéssel is foglalkoznak. Ezt úgy kell elképzelni, hogy kotlóstyúkok vezetik a természetbe a fácáncsibéket. Évenként ezer-ezerötszáz fácán kerül így a vadászterületre. Kitűnően repülnek, igazi nagy vadászélményt nyújtanak. Jönnek is a „szívtelen" vadászok, és kilövik őket. Többnyire külföldről, a Német Szövetségi Köztársaságból. Minden esztendőben ötszáz-hatszáz fácánt. Vaddisznóból is sokat. Vadászterületük évről évre hatvan-hetvenezer devizakorona hasznot hajt. A vadakat nemcsak lövik, védik is. Ha beköszönt a kemény tél, bőségesen etetik őket. Etetésük már októberben elkezdődik. Szálas- és szemestakarmány az eleség. Borús az ég, homályban állnak a fák, előttünk azonban mintha világosodna, ritkulna az erdő. Jó minőségű erdei útra érünk. Alig néhány kilométerre van tőlünk légvonalban Mohi (Mochovce), amely épülő atomerőmüve révén vált lakatlanná. Jó erdei utak épülnek, ahogy látom, s lakóházak is a dolgozóknak. Egy kétemeletes épületbe hat családot már beköltöztettek. A közeljövőben még egy ilyen lakóházat létesítenek. — Igaz is, a jövőről még semmit nem hallottam — mondom a szálfa termetű erdőmérnöknek. — Szeretnénk nagyobb mértékben gépesíteni. Szükségét érezzük a korszerűbb fakitermelési technológia bevezetésének. Arra törekszünk, hogy fokozatosan megszűnjön a favágók kopácsolása. Persze, tudom, fejszére szükség lesz, míg erdő lesz! Honnan, honnan nem, megjelenik mellettünk az erdőgazdaság terepjáró kocsija és bevisz bennünket a faluba, amelynek a csifári öregember szavai szerint emberemlékezet óta van erdésze, így erdője is. MÁCS JÓZSEF Fotó: Prandl Sándor 5
