A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-12-20 / 51. szám
25. Ildikó tagadóan rázta a fejét: — Eszem ágában sincs! Nem akarom magam a nyakadba varrni, lekötelezni egy életre, de el tudom képzelni, s nekem is megfelelne az együttélés ... Itt nyugodtan, zavartalanul dolgozhatnál, és tudod, Gábor, az ember mégis csak tartozna valakihez. Ha szolgálati útra mennél, akkor is tudnám, hogy ide térsz meg, volna kire gondolnom, kit várnom. A munkámmal együtt így talán teljesebb lenne az életem. Gondold meg, Gábor... Úgy vélem, nem sokat fogok rajta gondolkozni — felelte Gábor, s magához szorította Ildikót. A következő héten összepakolta a holmiját és a doktornőhöz költözött. Mintha újra viszszanyerte volna a munka- és életkedvét, amit a főszerkesztője is észrevett, s örömmel újságolta el Cseres Andrásnak: minden jel arra mutat, hogy a „fiú" újra megtalálta önmagát. GÁBOR vasárnaponként elment a gyerekeiért. Nagyokat sétáltak, sokat beszélgettek, délben pedig jó étvággyal fogyasztották a „mama" ízletes föztjét, mert olyan jó mama nincs több a világon. Egyik alkalommal ebéd után, a kislány Cseresné ölébe ült, a meleg fészekbe: — Nagyon szeretlek, mama ... A kisfiú meghallotta, s nyomban odafurakodott: — Én még jobban szeretem — mondta durcásan. — Nem is igaz, úgy senki sem szereti. mint én — mondta a kislány sírásra görbülő szájjal. Kis híján hajbakaptak. Cseresné megsimogatta a fejüket és csendes szóval békítgette őket: — Elhiszem, hogy nagyon szerettek, de azért nem kell összeverekedni... Látjátok, a mama egyformán szeret mindkettőtöket... Álmomban is veletek sétálgatok, és álmomban is úgy érzem, hogy ti is egyformán szerettek engem, aminek én nagyon örülök... Másik alkalommal ilyen kérdéssel fordultak Cseresnéhez: — Mama, mamácska, te tudod, hogy apuka miért nem lakik nálunk?... Megmondod? Cseresné kissé zavarba jött: mit is mondjon? Az igazságot most még úgy sem értenék meg, de valamit mégis kell nekik mondani, valamiképpen meg kell nyugtatni őket. — Apukátok nagyon beteg volt. Azért jött haza, hogy én gondozzam, mert úgy van az, hogy mindig az édesanyák tudják legjobban gondozni a gyerekeiket. — És ha apuka felgyógyul, visszajön hozzánk? Cseresné szeme sarkából igencsak ki akart gördülni egy könnycsepp, de erős akarattal visszaparancsolta. — Azt hiszem, igen, akkor majd visszamegy hozzátok és mindig ott lesz veletek ... GÁBOR Istvánékhoz ment szilveszterezni Ildikóval. Az utak szárazak voltak, s a kis Fiat vidám duruzsolással falta a kilométereket. Istvánék — szokásukhoz híven — nagyon kedvesen fogadták őket. Rendkívül jól érezték magukat. Gábor bebarangolta a környéket Ildikóval, s felidézte a gyerekkori emlékeit, élményeit. Ildikó egészen odavolt. Mindig nagyvárosban élt, így fogalma sem volt arról, mennyi szépség és melegség rejtezhet egy-egy tájban, vidékben, s a kisebb emberi közösségekben. István egy alkalmas pillanatban megjegyezte: — Gabikám! Ildikó remek ember, megérdemlitek egymást. Hazafelé robogván, Ildikó a fejét Gábor vállára hajtotta: — Azt hiszen, szeretlek, Gábor. .. — Jaj, csak azt ne, azt nem szabadi — Szabad nem szabad, ez az igazság. Parancsold meg a napnak, hogy ne keljen fel! — mondta Ildikó, majd hirtelen Gábor felé fordult. — Te, Gábor, te még mindig szereted Katalint! — Ugyan, Ildikó! — Pedig nekem gyakran az az érzésem, hogy még mindig szereted azt a rossz aszszonyt! — Hol van már a tavalyi hó! — nevetett fel Gábor. — Hagyjuk ezt a témát, Ildikó, semmi értelme tovább feszegetni. Elmúlt, vége, kész. — Igazad van, Gábor, semmi értelme... — mondta Ildikó csendesen, majd más témába kezdett. — Nagyon jól éreztem magam, kitűnő ember a bátyád. És a gyerekek! Aranyosak voltak. Úgy ragaszkodtak hozzám, mintha évek óta ismernének. — Az én gyerekeim is hasonlóak, Ildikó ... Borongott. A szürke égből szállingózni kezdett a hó. KATALIN nagyon nehezen viselte el az egyedüllétet. Neki mindig menni kellett. De miért? Milyen belső erők irányították a tetteit? Normális ésszel szinte fel sem fogható, hogy egy kétgyermekes anya, egy dolgozó nő, akinek kötelességei és kötelezettségei vannak, egyszerűen fogja magát és megy, bódorog, egyik presszóból ki, a másik kávéházba be, barátnőket látogat, s közben iszik, ha nem is sokat, de rendszeresen. Voltak pillanatai, amikor saját magának is feltette a kérdést: miért van ez, miért olyan, amilyen, miért nem tud magának parancsolni és úgy élni, mint a legtöbb ember? Nem áltatta magát, valahol a lelke mélyén érezte, hogy a maga módján szerette és még mindig szereti Cseres Gábort. Életében ö volt az egyedüli férfi, s ma is őt tartja annak. Kimondatlanul is még mindig abban reménykedett, hogy Gábor szintén szereti öt, és egyszer visszatér hozzá. Megtarthatta volna, csak le kellett volna mondani egyről-másról, csak egy kis áldozatot kellett volna hozni érte, hiszen olyan keveset kért és kívánt tőle, de ő még arra a kevésre sem volt hajlandó és képes. Időnként — különösen italosán — felhívta Gábort, s csak annyit mondott a kagylóba — szeretlek, de Gábor minden alkalommal, egyetlen szó nélkül letette a kagylót. Legutóbb, amikor Gábor vasárnap este hazavitte a gyerekeket, s ö ajtót nyitott — Gábor mindig megvárta, hogy nyilik-e az ajtó vagy sem, mert Katalinnál sosem lehetett tudni, otthon van-e —, Katalin megszólalt: — Nem jössz be egy kávéra? — Köszönöm! — felelte Gábor anélkül, hogy Katalinra nézett volna, azzal sarkon fordult és elment. Mikor Katalin megtudta, hogy Gábor egy doktornővel él, szertefoszlott minden reménye: nem, most már soha többé nem tér vissza hozzá. Rettentően elkeseredett. Kiégettnek, fáradtnak, üresnek és feleslegesnek érezte magát, mivel a gyerekei sem kötődtek hozzá olyan szeretettel, mint ahogy szerette volna. Akkor kezdte komolyabban foglalkoztatni az öngyilkosság gondolata. Úgy érezte, hogy olyan ördögi körbe,, olyan zsákutcába került, amelyből nincs kiút. Végső elkeseredésében Kocián Péter sebészorvos jutott eszébe, aki éveken át felhívta és érdeklődött, mi a helyzet. Az utóbbi időben azonban nem jelentkezett. Majd jelentkezik ő, határozta el, és felhívta. — Találkozni, beszélni akarok veled, Péter. — Te vagy az, Katalin? — hallatszott a vonal túlsó végéről a sebész álmos hangja. — Lehet róla szó, Péter? — Nézd, Katalin, hogy is mondjam ... — Mindenképpen beszélnünk kell! Rövid, tétova szünet után szólalt meg Kocián : — Jó, nem bánom, találkozhatunk. Mikor és hol? — Délután kettőkor a szokott helyen. — Ott leszek. Katalin időben megjelent a találkahelyen, a sebész azonban késett. Katalin idegességében megivott két vodkát meg egy kávét, s egymás után szívta a cigarettát. A nyomorult, gondolta magában, eddig mindig pontos volt, most meg, lám, késik. Azt nem vágja zsebre, amit tőle kap!... Mikor megérkezett a sebész elegánsan, de jócskán megöregedve, s leült az asztalához, minden haragja elpárolgott. — Bocsáss meg a késésért, közbejött valami. — Az a fontos, hogy itt vagy, Péter. — Mit iszol? — kérdezte Kocián, miközben asztalra tette a csomag Mariborót meg az öngyújtót. — Vodkát ittam. Kocián megrendelte a két vodkát. — Nos, miről van szó, Katalin? — Annyira sürgős? — Éjszakás leszek, és egy-két dolgot még el kell intéznem. Szóval...? — Szabad vagyok! A sebésznek majdnem torkán akadt az ital. — Hogy értsem ezt? — Ahogy mondom: elváltam! — Miért váltatok el? — A gyerek miatt... a fiad miatt, Péter — hazudta Katalin. — Annyira elmérgesedett miatta a viszonyunk, hogy végül is elváltunk, meg aztán ... — Meg aztán ...? — Időközben rájöttem valamire, Péter. — Mire jöttél rá? — Arra, hogy nem szeretem őt... meg arra is, hogy igazán csak téged tudlak szeretni... és most, hogy szabad vagyok, és te is úgy gondolod ... Kocián hosszan nézte maga előtt a térítőt. — Az a helyzet, Katalin, hogy időközben megnősültem ... — Megnősültél!?... Hát aztán! Elválsz és kész. — Azt nem lehet, Katalin, arról szó sem lehet! Az én pozíciómban nem csinálhatok magamból bohócot! — Hát eddig tartott a nagy szerelmed, Kocián Péter!? — kérdezte Katalin maró gúnnyal. — Évekig vártam rád, Katalin, hosszú évekig. — És a gyerek, a fiad nem számit ? — Eddig is küldtem pénzt a számára, s a jövőben sem feledkezem meg róla. — Köszönöm szépen! — torzult el Katalin arca a haragtól. — A gyerekeknek nem pénzre, hanem apára, szeretetre van szükségük! — Ezt előbb kellett volna meggondolnod, Katalin ... Néhány percnyi szenvedélyes vita után Katalin belátta, hogy felesleges erőlködnie. Sértődötten felállt és köszönés nélkül kiviharzott a presszóból. Kinn, az utcán belevegyült a forgatagba. Lökdösték jobbról-balról, de ő csak ment, ment. 14
