A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)

1985-12-20 / 51. szám

A képen jobbról balra: Szokolay Imre. a Tamás, az és az SZOKOLAY IMRÉNÉ: Sajnos, én a munkahelyemen nem lehetek gya­korló jogász, pedig szivem szerint az lennék! Egyetemi éveim kezdetén szerződést kötöttem a vállalatom­mal, s ez öt évig kötelez. Munkajog­gal, munkavédelmi feladattal és munkahelyi balesetek kivizsgálásá­val foglalkozom. Munkakörömbe tar­tozik az iskolázás, az egészségügyi és balesetvédelmi szabályok és előírá­sok betartásának az ellenőrzése, va­lamint a súlyos és halálos balesetek kivizsgálása egész Szlovákia terüle­tén, természetesen a vállalatomhoz tartozó cégeknél. És mivel baleset bármikor előfordulhat, a szombatot és vasárnapot is beleértve, a szolgá­lati kocsi máris jön, s nekem a hely­színen meg kell állapítanom, ki mi­lyen előírást nem tartott be. Meg kell találnom a felelőst. Ez érdekes és izgalmas része a munkámnak, de saj­nos, mindig van egy áldozat is, aki számára az ügy fájdalmasan zárul. Szerencsére a súlyos és halálos bale­setek nem gyakoriak. Szeretem a munkaköröm, és a lehető legjobban akarom végezni a munkám. Teljes elfogulatlansággal, hiszen valaki ká­rára kell meghoznom a végső dön­tést. SZOKOLAY IMRE: Visszatérek még az egyetemi éveimre. Ott ugyanis kettős életet éltem. Az egyetemen évfolyamtársak, a Csemadok Köz­ponti Bizottsága népművészeti cso­portjában táncosok között voltam. Időben nem volt könnyű összeegyez­tetnem a két dolgot, de soha nem jutott eszembe, hogy valamelyiktől is megváljak. Szó volt már róla, hogy gimnazista koromban tagja lettem a Gömör Néptáncegyüttesnek, amely­nek Ádám Lajos volt a vezetője. In­nen nem volt nehéz bejutnom a Szőt­tesbe, ahol a feleségemmel is megis­merkedtem. Úgy is mondhatnám, hogy összetáncoltuk a házasságot. Szívünk szerint most is a Szőttes tagjai vagyunk, noha már nem tánco­lunk. Legutóbb a Szakszervezetek Há­zában, egyik legnagyobb sikerüknek a színhelyén ujjongott velük a lel­künk. SZOKOLAY IMRÉNÉ: Én a Szőttesbe az első munkahelyemről, a telefon­­központból jelentkeztem. 1971 nya­rán, az egyhónapos körút előtt. Ne­kem se volt nehéz a bejutás, hiszen a Czingel László vezette Kis-Duna Együttesben táncoltam. Ott találkoz­tam először a néptánccal és nagyon megszerettem. A Szőttest ismertem, mindig megnéztem az előadásait, fel­néztem a csoportra, mert olyan dol­gokat müveit (tiszta forrás!), amit mások nem. Vágyódtam közéjük. Életem legcsodálatosabb időszakát jelenti a Szőttes! Voltam kartáncos, majd szólista is, kitűnő partnereim voltak, akiket emberként is, táncos­ként is szerettem. Minden hétvégén úton voltam. A szlovákiai magyar falvak számos nagy és kis színpadát megismertem. íme két ember a szerteágazó életú­­ton. A mérnök férj a számítástechni­ka bonyolult és sok izgalmat ígérő világában merül el naponta, a jogász feleség a figyelmetlenségből és más okból keletkező baleseti gondokban. Amikor csak tehetik, olvasnak, lé­pést akarnak tartani a fejlődéssel. Lakásuk könyvespolcán szakmába vágó könyvek sorakoznak. Utazni is szeretnek, a baráti társaságot is ked­velik, színházba is szívesen eljárnak. Táncosok voltak, de évente csak egyszer mennek bálba. A Duna utcai iskola báljába. Szokolayné afféle ezermesternek tartja a férjét, aki mindent megcsinál otthon, legyen az elektronika vagy asztalosmunka. A Slovnafttól kapott negyven négyzet­­méter alapterületű lakást is ő tette lakhatóbbá. Szokolay viszont a nép­művészet megszállottjának tartja a feleségét. Népi hímzést és kerámiát gyűjt. Kertjük van Félben, tavasztól őszig az nyújt számukra kikapcsoló­dást hétvégeken. Télen síznek, nyá­ron víz mellett töltik el szabadságu­kat. Rimaszombatba is el-elrándul­­nak, ahol Szokolay Imrének az édes­anyja és a nővére él. Kilenc éve háza­sok. Megértik egymást. MÁCS JÓZSEF Kontár Gyula felvétele 13

Next

/
Thumbnails
Contents