A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-12-20 / 51. szám
PÁRBESZÉD VAS OTTÓVAL, AZ IPOLYSÁGI (ŠAHY) — Több mint két évtizednyi pedagógusi, illetve szavaiéi gyakorlatod tudatában jogosnak érzem neked szegezni a kérdést, vajon hol érzed magad otthonosabban: a színpadon vagy a katedrán ? —- Ha abból indulok ki, hogy a pedagógus egy kicsit színész is, akkor azt kell válaszolnom: itt is. ott is egyformán vagyok a belső érzéseimmel. Mind a tantermekben, mind a pódiumon olyan közegben mozgok, amely mindig és mindenkor megfelelt számomra ... Ha viszont abból a szemszögből indulok ki, hogy a színpadon szigorú szórendhez meg rímhez vagyok kötve, akkor a katedrán sokkal fölszabadultabban érzem magam, hiszen ott a tanterv előírásait követve a saját szövegemet mondom. Persze, a színpadi kötöttség is inkább csak amolyan mondvacsinált probléma, elvégre minden előadó alapvető kötelessége, hogy olyan verseket tűzzön műsorára, amelyekkel a hallgatóságnak is tud majd mondani valamit. A színpadon akkor érzem magam igazán elemében, ha az általam tolmácsolt gondolatok valóban eljutottak a közönséghez. Ha nem jön létre áramkör a színpad és a nézőtér között, akkor „odalenn" zajongást, mocorgást tapasztalni. — A tanítási órákon nem fordul elő ilyesmi ? — A korszerű pedagógia egyik alapelve, hogy tanár és diák állandó kapcsolatban, állandó szellemi mozgásban van. Jelenleg csak oroszt tanítok, s úgy tapasztalom, hogy az idegen nyelv oktatásában ez különösen fontos követelmény. Emellett jó értelemben véve játszom, esetleg humorizálok is, hogy a tanulók a szinte egész napos itt tartózkodás közben fölüdülhessenek egy kicsit; hogy ne legyen minden óra egyformán kemény és szoros. Ugyanakkor buzdítani igyekszem a kevésbé törekvőket is, hiszen aki ismer, az tudja: a tanulni nem akarás és a szellemi restség őszintén bosszant. — Tanárként könyvek és segédeszközök vannak kezedügyében. Szavalóként azonban kellék és színpadi szituáció nélkül vagy ott a pódiumon — sokszemközt a közönséggel..: — Valóban előfordul, hogy a szavaló néha még a reflektorok fényére sem tud támaszkodni. Ezért amióta tudatosan foglalkozom a versmondással, két dologra szoktam figyelni: a költeményben rejlő gondolatok és indulatok pontos kibontására. Számomra ezek éppen olyan fogódzók, mint a színésznek a kellék. Sokat foglalkozom verselemzéssel, a költő személyiségének boncolgatásával, miközben életének bizonyos helyzeteit is megpróbálom rekonstruálni magamban. Akkor érzem sikerültnek egy-egy szavalatomat, ha a természetes előadásmód szabályaira építve a szöveg indulatait és a költőt sikerült elsősorban felmutatnom. — Nem zavar, hogy jobbára egyedül kell felkészülnöd? —- Egy-egy költemény gyakorlása közben nem, hiszen a versmondás egyéni művészet. Az összeállítások, az önálló műsorok készítésénél viszont jó lenne, ha megoszthatnám valakivel alkotói gondjaimat. Önmagamat nemigen tudom megrendezni. MAGYAR TANÍTÁSI NYELVŰ • arról, vajon a színpadon vagy a katedrán érzi-e magát jobban • kedvenc költőiről és költeményeiről, versmondói ars poeticájáról • szavalóversenyeink és kisszínpadi mozgalmunk színvonaláról s gondjairól • a gimnáziumi oktatás és az amatőrszínjátszás kölcsönhatásáról, ennek közművelődési hasznáról A hatvanas évek első felétől számítva rengeteg alkalommal találkoztam már Vas Ottóval, ám ingerültnek, igazán haragosnak még nemigen láttam őt. Akár hazai magyar szavalóversenyeink vagy amatőr színjátszó fesztiváljaink valamelyikén. akár egyéb kulturális rendezvényeken, akár az ipolysági magyar tannyelvű „gimiben" futottunk össze — mindig olyan ember benyomását keltette bennem, aki váratlanul adódó gondjait is derűvel tudja rendezni; akinek sem az arcán, sem a vállalt feladatok elvégzésének ütemén nem látszik meg az idő múlása. Dél-Szlovákiában sokan tudjuk; Vas Ottó nem „csupán" magyar-orosz szakos középiskolai tanár, hanem 23 éve a maga alapította József Attila Irodalmi Színpad vezetője, rendezője és tagja is egy személyben. S pusztán önmagába maró, belső feszültséget sugárzó szavaló is, ahogy ezt komoly sikerű fellépéseinek és dobogós helyezéseinek egész sora bizonyítja. Péntek délután van, Ipolyság főterén és az onnan nyíló utcákban most legélénkebb a forgalom. Mi ketten a gimnázium egyre csöndesebbé váló falai között maradva beszélgetünk. — Az igazán jó verset háromfelvonásos drámához is szokták hasonlítani. Osztod ezt a véleményt? —- Igen. Jobbára igy is építek föl magamban minden verset. Legyen az akármennyire pusztán gondolati tartalmú, a költő azért írta, hogy társalogjon velünk, holott nem dialógusokban fogalmazott. Minden jó költeményben számos olyan kérdésre lehet rálelni, ami drámaivá teszi annak szövegét. A szavaló rátermettségén, tehetségén, olykor pillanatnyi lelki állapotán múlik, hogy ezt miként tudja a hallgatóság elé tárni. — Meg tudnád határozni versmondói ars poeticádat? — Mindig azokat a költeményeket tartom közelállónak hozzám, amelyeket nemcsak egyéni ambícióim kielégítése, hanem a teremben ülő közönség szempontjából szintén időszerűnek érzek. Őszintén szólva egy verseny keretében, ráadásul egy nap leforgása alatt nem szívesen mondom el kétszer ugyanazt a verset, hiszen a lélektani és indulati tényezők szinte óráról órára változnak az emberben. Ezért bizonyos értelemben zavar, ha nem tudok kellőképpen ráhangolódni erre vagy arra a versre, hiszen ilyen helyzetben aligha tudom úgy elmondani, hogy a közönség is azonosulhasson velem. Pedig ez a kapcsolat úgyszólván döntő mértékben meghatározza szavalataim sikerét. Engem ugyanis a visszajelzések is doppingolnak. A feszült csend éppen úgy, mint az esetleges fegyelmezetlenkedés. Ilyenkor egyszerűen „kiszólok", természetesen a vers szövegével. — Van példaképed is? Nomeg kedvenc költőid, költeményeid? — Példaképként Latinovits Zoltánt kell elsősorban említenem. Nála azt csodálom, hogy mennyire tudatosan vállalta a szavalást, mint a színészi hivatás egyik sajátos ágazatát. Az is követésre méltó, hogy ezt tudatosítva mennyire fegyelmezetten tudta leküzdeni szavalóművészetének kezdeti modorosságait, vagy egyéb apró hibáit. Kedvenc költőim?... Jobbára azok, akiknek műveiből részint a József Attila Irodalmi Színpad számára, részint önálló műsoraim keretében összeállítás készült. Tehát Radnóti, József Attila, Nagy László, Benjámin László. Majakovszkij, Voznyeszenszkij, a csehszlovákiai magyar költők közül pedig Tözsér Árpád, Zsélyi Nagy Lajos és a többiek. Tőzsérben például a szikárságát, Zsélyiben a humorral és szatírával fűszerezett humanizmust, az emberiségért való aggódását szeretem. Kedvenc verseim közül hadd említsem csupán Radnóti költői remekét, a Hetedik eclógát. '— Egyéni szavalói körképedben mit jelentenek az egyre rendszeresebben rendezett önálló műsorok? —- Hogy többet tudok adni magamból, mint arra az irodalmi színpad keretében módom nyílik, hiszen ott sok tekintetben alkalmazkodnom kell a többiekhez. Egyfajta művészi kiélés lehetősége ez, amelytöbbnyire a Csemadok különböző műsoraihoz kapcsolódik. Ebben az idényben a Jókai-napokon is szeretnék önálló műsorral szerepelni. GIMNÁZIUM TANÁRÁVAL — Milyennek látod a hazai magyar szavalóversenyek színvonalát? — Sajnos egyre kevesebb egyéniséggel találkozni a versenyek különböző fordulóiban. Kapásból nehéz megfejteni ennek okát, bár úgy érzem, hogy a baj gyökerét elsősorban a diákok túlterheltségében kell keresni. Még a tehetségesebbeknek is alig jut idejük arra, hogy behatóbban foglalkozzanak a szavalással. Hibának érzem azt is, hogy a szavalók többnyire csak a dekorativ verseket keresik, ahol technikai képességeiket megmutathatják ugyan, de alig fordítanak figyelmet a mondanivaló és a gondolati tartalom ivének felépítésére. Ilyen esetben szavaló és néző egyaránt unatkozik, hiszen képtelenek egymás „megszólítására". Hasonló gondokat látok a kisszinpadok házatáján is. Tulajdonképpen alig van országos szinten nyilvántartható, folyamatosan működő együttes. Kevés az erős egyéniségnek mondható, a kudarcokból is okulni hajlandó rendező; kevés a mozgalom fellendítését szorgalmazó ösztönzés, bátorítás, anyagi támogatás. A gyakorlat, számos jó csoport lemorzsolódása azt bizonyítja, hogy nem mindenkiben van meg a különböző elkedvetlenítő tényezők legyűréséhez szükséges erő. — Hogyan jellemezhetnéd az általad irányított József Attila Irodalmi Színpad több mint két évtizednyi munkáját? — Tevékenységünkben az elmúlt huszonhárom esztendő alatt bőven volt hullámhegy és hullámvölgy is. Nyertünk már megosztott nagydíjat a Jókai-napokon, de nemegyszer kemény bírálatot kapva is távoztunk e fesztiválról. Véleményem szerint az elismerés mindig serkentő hatással van egy-egy társulatra, ám sohasem szabad pusztán díjak reményében dolgoznia egy kisszinpadnak. E mozgalom célja elsősorban az anyanyelv őrzése és az amatörszínjátszás közművelődési hasznának gyakorlati megvalósítása. — Dióhéjban vajon mit mondhatnál el az Ipolysági Magyar Tanítási Nyelvű Gimnáziumról? — Évfolyamonként két-két párhuzamos osztályunkban kereken 240 diák végzi tanulmányait. A pedagógiai teendőket 21 főnyi tantestület látja el. A főiskolákra, egyetemekre történő jelentkezések aránya az átlagosnál jobbnak mondható, hiszen ebben a tanévben például az érettségizők kétharmada jelentkezik továbbtanulásra. Úgy tapasztaljuk, hogy a nálunk érettségizettek zöme később is megállja a helyét. Mind a tanulásban, mind az életben. — Mit jelent számodra az Ipoly mente, a család? — Az otthont. Köbölkúti vagyok, de szülőföld-képemet együtt alakítja az ottani síkság és az itteni lankák. A palóc nyelv és a házasságom az, ami itt tartott. A feleségem szintén pedagógus, egy iskolában tanítunk, úgyhogy minden munkahelyi és egyéni probléma akaratlanul is családi gonddá törpül. Vagy épp ellenkezőleg, családi örömmé kerekedik. Gondolom, ezt tükrözik majd a karácsonyi ünnepek is, amikor a sok-sok rohanás után lesz időnk végre leülni, lesz időnk beszélgetni. Két pedagógusnak, ráadásul ha férj meg feleség az illető, talán ez a legnagyobb jutalom ... MIKLÓSI PÉTER 11
