A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)

1985-12-20 / 51. szám

Kincsünk a nvelv Takaró, pokróc, deka, pléd, cserge A címben felsorolt szavak mindegyike olyan textilfélét jelent nyelvünkben, amellyel az ember betakarózik, vagy amivel valamit be­takarunk. Vegyük szemügyre őket kissé kö­zelebbről : vizsgáljuk meg eredetüket, törté­netüket, s azt is, hogy egyik-másik használa­ta nem kifogásolható-e. A takaró a takar igének melléknévi igenévi származéka. Első nyelvtörténeti adata igen régi, személynévként fordul elő egy 1211-i oklevélben. Olyan embert nevezhettek így, akinek a termés betakarítása volt a feladata. A Takaró családnévként is használatos, Né­meth László nagy regényének, az Iszonynak egyik szereplője is ezt a nevet viseli. A takaró közszói jelentése olyanféle szerkezetben ala­kulhatott ki, amilyenben Haller János hasz­nálja 1682-ben megjelent, „A békességes tűréspaizsa"című müvében: „A takaró pap­lant mind magára vonsza (vonja) és a társat fázni hadgya". A takaró paplan szerkezetből úgy önállósult a takaró, ahogy az ebédlő házból az ebédlő, a kocsi szekérből a kocsi (Kocs egy falu neve Komárom megyében), a AZ OROSZ FALU ÉNEKESE Kevés olyan költője van az orosz irodalom­nak, akinek nevéhez annyi legenda tapadna, mint a Jeszenyinéhez. Rendhagyóan lépett az irodalmi életbe, üstökösként, ragyogó csóvát húzva maga után, amelyet még akkor is láttak az emberek, amikor a költő már rég halott volt. Nem lehet megrendülés nélkül olvasni verseit; nem a formát forradalmasí­totta, a vers belső tüzét szította föl olyan fokra, hogy megperzselje olvasóit. A falu utolsó költőjének tartotta magát, persze an­pörkölt húsból a pörkölt stb. A jelentésválto­zásnak ezt a módját nyelvészeti műszóval tapadásnak nevezzük. A pokróc a durva gyapjúból vagy a szőrből készült takarónak a neve. Jellemző tulajdon­sága egy szóláshasonlatból is kitűnik: „dur­va, mint a pokróc", mondjuk olyan valakire, aki nyers modorú, goromba vagy éppen trágár szavakat is használ. A pokróc első adata a XV. század végén bukkan fel, a régiségben és nyelvjárásainkban pokrouc, pokrok, poklóc, pakróc, pakluc, pakroc, pokroč alakja is előfordul. Jövevényszó, valamelyik szláv nyelvből vettük át, megfelelője a szlo­vákban is megvan: pokrovec. Hangalaki fejlő­dése szabályos, alkalmas helyzetben az utol­só szótag magánhangzója kiesett, az — ov hangkapcsolat pedig — ou kettőshangzón keresztül — ó-vá egyszerűsödött. A deka, amelynek jelentése teljesen azo­nos a takaróéval, csak a szlovákiai magyar nyelvterületen használatos. Elterjedése is utal arra, hogy a szlovákból került át nyel­vünkbe, bár meglehetősen friss átvétel, mivel szótáraink, beleértve a Tájszótárt is, nem tartják számon. Egyébként a szlovákban sem eredeti szó, a német die Decke a végső forrása. nak a faluénak, amely megragadt benne, amelyet vigaszának és menedékének megál­modott : az örök orosz falu volt ez, az elma­radott, fejlődésre képtelen, de a költő szívé­ben csikók viháncolásától kedves, orgona - bokroktól illatos, nyírtigetekkel ékes. A falu szegénységéről, mocskáról, sötétségéről is feledhetetlen képeket tud festeni: „Omlós kása szaga szálldogál,/ faedényben áll a kvász,/ a falrésbe bújó svábbogár/ kemen­cénk fölött cikáz .../ Az eke szárán az izga­tott/ kotlósnép kotyogva ülj litániáznak a kakasok/ odakint kegyetlenül... (A kunyhó­ban; Rab Zsuzsa ford.) A kötetébe is felvett első versét még gyerekfővel, 16 éves korá­ban írta. Mint eke nyomán a hant fordul ki tolla alól a „Káposzták, üde-zöldek" című vers, a négysoros kis remekmű: „Káposzták, üdezöldek,/ isszák hajnali fény veresét./ Cseppnyi juharfa-kölyöknek/ anyja kínálja csecsét. (Rab Zs. ford.) Szergej Jeszenyin a Rjazani kormányzóság A 'gyapjútakaró' jelentésű pléd nemzetközi szó, számos idegen nyelvben és jó ideig nálunk is nagykendő jelentésben is használ­ták. Hozzánk az angolból került át mintegy másfél századdal ezelőtt. A mai beszélt nyelvben és a szépirodalomban vajmi ritkán fordul elő, klasszikusainknál már inkább ta­lálkozunk vele. Értelmező Szótárunk — töb­bek között — Babitstól közöl rá példát: „Este ... az egész társaság plédeken leheve­­redett a présház előtti fűben." Nagykendö jelentésére Jókait idézi: „Nem hozott egye­bet magával, mint a felesége nagykendőjét, akit (!) nevezett plédnek." A cserge jelentése: durva gyapjúszőttes, illetőleg ebből az anyagból készült takaró. A régiségben 'sátor1 értelemben is járatos volt, archaizáló szándékkal még Arany János is él vele, amikor a Buda halálában egy követség érkezését írja le: Követ/e azonban keleti császárnak Lön tiszteletére Etele királynak: Ura üdvözlését gyors paripán hozta. Társaival útján Etelét nyomozta. Föl, Mátra hegyébe, kalauzzal jöttek, Csergét különállót s völgybe ütöttek;... Arany nem tarthatta közismert szónak, mert az eposzhoz fűzött jegyzeteiben jónak látja értelmezni, sőt eredetéről is szól: „Cserge, sátorféle. Perzsa szó, valamint a sátor is. Emlékíróinknál is fordul elő ily ösz-Konsztantyinovo falujában született kilenc­ven esztendeje. Szülei parasztok voltak s a szegénységben hamar megunták egymást. Elválásuk után a kis Szergejt jómódú nagy­apja vette gondozásába. Hála nagyapjá­nak és nagyanyjának, gyermekkora színesen és mozgalmasan telt. Az egyházi könyveket bújó nagyapa korán betűvetésre fogta, nagy­anyja pedig végigzarándokolta vele a kör­nyék valamennyi kolostorát: „Házunkban gyakran gyűltek össze a falvakat járó vakbuz­gók, vallásos verseket énekeltek a csodaszép paradicsomról, Lázárról és Mikoláról, s a vőlegényről, a láthatatlan városból érkező fényességes vendégről. A dajkám gondozott — egy öregasszony, aki kegyelemkenyéren élt nálunk —, meséket mondott nekem, ugyanazokat a meséket, amelyeket a többi parasztgyerek is hallgat és tud. A nagyapám régi nótákat dalolt nekem, vontatottakat, mélabúsakat..." — emléke­zik Jeszenyin. Szinte ősi, romlatlan nyelvet szívott az anyatejjel magába. Költészetében ez a nyelvi erő, szépség, tömörség fejeződik ki kendő­zetlen őszinteséggel. Tanítóképzőbe került, de nem fejezte be. Tizenhat éves fejjel apja után szökött Moszk­vába. Itt beiratkozott Szurikov úgynevezett népegyetemére, amely a faluról szakadt te­hetségeket karolta fel. Munkát is vállalt, de nem bírta soká a várost. Hazament a falujá­ba. Innen küldözgette verseit a különböző lapoknak. Tizennyolc éves korában Pétervár­­ra indult. Itt ismerkedett meg Blokkal. Goro­­gyeckijjel, Kljujewel és más költőkkel, írók­kal. Csodájára jártak kockás füzetbe másolt verseinek. A lapok sorra jelentették meg költeményeit, az irodalmárok, városi sznobok lázasan olvasták és elragadtatásuk nőttön nőtt. Bevezették az irodalmi körökbe, szalo­nokba, az arisztokrácia is el volt ragadtatva személyétől és költészetétől. Parasztgúnyá­ba bújtatták, így szavalta verseit válogatott közönség előtt. Jeszenyint elvakította a siker és a csillogás. A józanabbaknak nem tetszett ez az operettszerű fellépés. Majakovszkij sem rejtette véka alá ellenérzését. Egyre több verset irt, kötetei sikert arattak. 1916-szetételben: csergesátor." Legkorábbi adata a XV. századból ismeretes, eredetéről Etimo­lógiai Szótárunk azt mondja, hogy úgyneve­zett vándorszó, megvan a románban, az albánban, a bolgárban és az ukránban is. Valószínű, hogy többször és több nyelvből is átvettük, a pokróc jelentésű székely cserge nyilván a románból való. Végül hadd szóljunk arról, melyik szó használata helyes, melyiké kevésbé az. A takaró eredeti magyar szó, védelemre nem szorul, annyira szilárd eleme mai szókészle­tünknek. A szláv eredetű pokróc és deka. az angol és a román cserge jövevényszavak, tehát használatukat már mérlegelnünk kell. A korai átvételeknél azt tarthatjuk szem előtt, amit nyelvünk egyik nagy tudósa. Bér­ezi Géza javasol: „... régen meghonosodott, nyelvünkben sok nemzedéken át élő jöve­vényszavakat irtani bűn volna, nyelvünk múltja és jelene ellen egyaránt." Nyelvműve­lésűnk mai elvei szerint új szavak átvételének akkor van létjogosultsága, ha azok nem szo­rítanak ki korábbi és jól bevált elemeket nyelvünkből. Eszerint a pokróc és a cserge használata feltétlenül helyes, nemcsak azért, mert régiek, hanem azért is, mert mindkettő különleges, a takaróétól éltérő jelentést hor­doz. Nem jár ki a védelem viszont a plédnek — ez egyébként is elavulóban van — és még kevésbé a dekának, amely régi, eredeti és kifogástalan szavunkat, a takarót szorítaná ki nyelvhasználatunkból. KÁZMÉR MIKLÓS ban behívták katonának, de rövidesen haza­térhetett. Az 1917-es februári forradalmat verssel köszöntötte, ugyanígy lelkesedett az októberi forradalomért. A falu szocializálásá­val azonban nem értett egyet, féltette a parasztságot a gépek rohamától. Máskép­pen képzelte el a „muzsik paradicsomot". A forradalom utáni nyugodt éveket nyug­talanság váltotta fel lelkében. Megértette ugyan a forradalom előidézte változások szükségességét, mindezt verseiben is kife­jezte, nyugtalansága azonban egyre nőtt, depressziók gyötörték, azt hitte, örökre el kell szakadnia a falutól. Borgőzbe, botrá­nyokba menekült, zászlóvivője lett a képal­kotás elsődlegességét hirdető imaginista csoportosulásnak, de a formalista játszado­zásra is ráunt. 1922-ben megismerkedett az országban turnézó, Isodora Duncannal, a világhírű táncosnővel, feleségül vette és ne­kivágtak Nyugat-Európának, majd Ameriká­ban kötöttek ki. Az amerikai életforma fölka­varta és megriasztotta, 1923 augusztusában már ismét odahaza volt. Naplójába többek között ezt írta: „Ha manapság Amerika a példakép, hát akkor, én inkább a mi szürke egünket, meg a mi tájképünket választom: a kissé már földbesüppedt parasztházat, mel­lette a hatalmas szénaszárító póznát, távo­labb a farkával csapdosó sovány kis lovacs­kát." Úgy tetszett, nyugodtabb évek következ­nek számára. Feleségül vette Lev Tolsztoj unokahúgát, Szofja Tolsztaját. Ez volt a ne­gyedik házassága. Ebben az időben irta érett forradalmi verseit a kommunárdokról, Lenin­ről. akit a föld kapitányának nevezett. Nyug­talansága azonban ismét gyötörni kezdte. 1925. decemberében Leningrádba utazott és 28-án öngyilkos lett. Vérével írott, megrá­zó verssel búcsúzott barátjától. Halálának okát még ma is találgatják. DÉNES GYÖRGY FOTÓ: V. PŔIBYL 10

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents