A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-12-20 / 51. szám
Az államhatár és a kikötő z Odera menti Frankfurtba kissé idegenkedve érkeztem meg, mert önkéntelenül a történelemórákon tanultak jutottak az eszembe. Az e városból indított porosz hadi portyákra, hódító háborúkra gondoltam. Amikor azzal búcsúztak: „Aludj jól, holnap reggel nyolckor érted jövünk, megmutatjuk a várost!" — arra gondoltam, hogy reggel nyolc óra előtt öt perccel már várni fognak. A híres német pontosságot kínosan bosszantónak találtam. Nem múlt el másnapra sem ez a nem éppen megmagyarázhatatlan, de szokatlan idegenkedés, ezért reggel nem vártam német barátaimra, magam indultam el a városnézésre. Meglepett persze az utcakép. A szemközti barokk formákat mutató, patinás külsejű épület mellett az új lakóházak sora. Az is, hogy akármerre fordultam, ilyen volt az utcakép mindenhol. Néhány középkori, múlt századi ház és mellettük a modernebbek sora. Meglátszik a második világháborús bombázások nyoma, állapítottam meg magamban. A főtéren, az egykori piactéren már éreztem, hogy múlik szokatlan idegenkedésem, feledem a vélt és valós sérelmeket. Nézelődöm, romos, későgótikus templom a háttérben, hatalmas, soksugarú szökőkút előtte, melynek medencéjébe most készül fürdőzésre beugrani egy aprócska, pucér lányka. Észrevett, felém kiált : Gyere te is! Kellemes a viz, az Odera vize ez ...! Megkapott a látvány, s amit a gyerek mondott. Sokkal inkább, mint a szökőkút adatai: hossza 63 méter, szélessége 20 méter, a sugarak száma 400. Megkapott, hogy milyen gyermeki őszinteséggel, és egyben büszkeséggel igyekezett bizonyítani a víz pompás mivoltát: ... az Odera vize ez! Lengyelország és a Német Demokratikus Köztársaság közötti határt mintegy 162 kilométer hosszan jelöli ez a folyó. Megnézem, határoztam el azonnyomban. HAJÓÚT s az első járókelőtől megkérdeztem: — Merre van a kikötő? Meglepett, hogy kurta, lényegre törő kérdésemre szíves tájékoztatást, sőt tanácsot is kaptam: — Ha igyekszik, még a kikötőben találja a Fehér Flotta Barátság elnevezésű hajóját, mostanában naponta indítják. — Hát a határfolyón hajókázni is lehet? — kérdeztem csodálkozva. Hasonló csodálkozást kifejező kérdés volt a válasz: — Hát nem tudja, hogy az Odera békehatár? Valóban ott horgonyzott a kikötőben az államhatárt jelölő oszlopon túl a hajó. Kétszer is megkérdeztem a pénztárostól: — Sétahajózásra indul? Jegyváltáskor pedig előrelátó óvatossággal megjegyeztem: — Kíváncsi vagyok a határra. Ügyet se vetett rá. A matróz se tiltakozott, mikor a határt jelölő oszlopot lefényképeztem. Tetszett a sétahajózás. Felmentem a fedélzetre, ahol hűs szél enyhítette a napsütés forróságát, lenn a büfében és a teremben pedig légkondicionáló berendezés. Hangszórókból szólt a zene. Német, orosz, lengyel, magyar énekesek számai: Karel Gott egyik dala többször is elhangzott. A túlsó partról gyakran felénk integettek a horgászok. Néha szovjet vagy lengyel hajóval találkoztunk. Vasércet, illetve szenet szállítottak. Ha német teherszállító hajóval találkoztunk, rendszerint mészkővel volt megrakva. Herbert Kanzel, a másodkapitány, akivel megismerkedtem, készségesen elmagyarázta: — Mindezt Eisenhüttenstadtba, az elsőként létesített szocialista városba, a nagyolvasztókhoz szállítják .. . A térképen és a valóságban is megmutatva elmagyarázta azt is, hogy az Odera határfolyó ugyan, de a határvonal egyes helyeken a lengyel, más helyeken a német parton vonul. Ez csak abból a szempontból jelentős, hogy egyes szakaszokon lengyelnek, más szakaszon németnek tekintendő a vízi út. Hajónk a Neisse torkolatánál, mivel innen az Odera már Odra, vagyis lengyel folyó, visszafordult. Az árral úszva már A Békeharang Csordák Lajos, Mednyánszky László, Riegele Alajos szobrász, akik Szlovákia területén születtek, vagy ezen a vidéken alkottak. Mlynárik István, a galéria igazgatója szerint a „legerősebb" összeállítás a 19.—20. századi magyar festők terme. Már a nevek puszta felsorolása is önmagáért beszél: Barabás Miklós, Munkácsy Mihály, Lotz Károly, Székely Bertalan, Szinnyei Merse Pál, Iványi-Grünwald Béla, Fadrusz János, Bernáth Aurél, Aba- Novák Vilmos, Rudnay Gyula, Szönyi István, Derkovits Gyula, Bokross-Birmann Dezső és mások. A látottak alapján elmondhatjuk, hogy az érsekújvári galéria három kiállítótermében a legkülönbözőbb művészeti irányzatokkal találkozhat a távlatlátogató. A barokk, a klasszicista és biedermeier stílustól kezdve a romantikus, majd realista és impresszionista ábrázolásmódon keresztül eljutunk egészen az avantgárd és a mai modern festészet egy-egy szép és nagyrabecsült alkotásáig. így egy csokorba kötve (ha hiányosan is) láttatva és látva olyan esztétikai élményt nyújt, amelyből feltérképezhető a közép-európai művészet fejlődése. Csak sajnálni lehet, hogy a 16.—17. századi festmények jelentős része mind a mai napig — helyszűke miatt — nem tekinthető meg. Az viszont szívet melengető hír, hogy a Kassák-terem előkészítő munkálatai jó ütemben haladnak, ahol majd a neves költő, író és festő hagyatékából — özvegye által ajándékozott — szét fejlődéséről". Az alapító művész adományozóleveléből megtudhatjuk: a képek gyűjtését elsősorban kedvtelésnek tekintette, de éltette őt a vágy is, hogy egybevethesse saját művészeti eredményeit, a nagy elődök és az elismert pályatársak alkotásaival, miközben szándékosan figyelmen kivül hagyta a szűk korbeli vagy nemzetiségi korlátokat. Ernest Zmeták hitt és hisz is abban, hogy „a jó művészet nemzeti és egyetemes egyszerre". Éppen gyűjtőtevékenysége győzte meg őt arról, hogy „bizonyos idő elteltével, sokszor a mellőzött művészek szárnyalják túl valódi értékeikkel (...) a dicsőítetteket." Az érsekújvári képtárban három teremben állították ki az állandó jellegű (egyre gazdagodó) gyűjtemény anyagát. Az első teremben 18. és 19. századbeli német, francia, osztrák, olasz, németalföldi, svéd és cseh, valamint több ismeretlen szerző alkotása tekinthető meg. A második teremben helyezték el a 19.—20. századi hazai művészek alkotásait. Említsük meg néhányukat: Peter Bohúň, Martin Benka, Janko Alexy, M. A. Bazovský, Vincent Hložník, Lea Mrázová, Bártfay Tibor és mások. Ugyancsak ebben a teremben állították ki azoknak a magyar festőknek a képeit: id. Markó Károly, Miloš A. Bazovský (1899—1968): A nap dicsérete Egy galéria dicsérete Egy képtár életében öt év nem nagy idő, de visszapillantásra kötelez. Az érsekújvári (Nové Zámky) Művészetek Galériáját 1980. november 21-én nyitották meg. Az előzményekről szükséges megjegyeznünk annyit, hogy Ernest Zmeták (1919) festőművész, grafikus és könyvillusztrátor még 1972-ben szülővárosának, Érsekújvárnak adományozta nagy szakmai körültekintéssel megalapozott képzőművészeti gyűjteményét, amely „plasztikus képet ad a hazai, a közép-európai és európai művéERDEMES MEGNÉZNI 8
