A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-12-13 / 50. szám
fb Ha a gyermekek, vagy az ifjúság viselkedésében helytelen, nem kívánatos, vagy ennél több; antiszociális jelenségeket észlelünk, felháborodunk. Érezzük, követeljük a nevelésben hiányzó kellő szigort. Nem egyszer hangzik el olyan vélemény, hogy azért rendetlenek, sőt garázdák a fiatalok, mert nem félnek semmitől. Próbáljuk meg közelebbről szemügyre venni a dolgokat, vajon igaz-e a félelemmel kapcsolatban kimondott eme állítás? Kezdhetnénk azzal, hogy mi is tulajdonképpen a félelem? Nagyon tömören fogalmazva, tartós érzés, melyet valódi vagy vélt veszély idéz elő. Ez a veszély irányulhat magára a személyre, testi épségére, vagy lelkivilágára, akár azokra a személyekre, akiket szeret, a közvetlen környezetére. Gondoljunk arra, milyen reakciót vált ki a gyermekből, ha tiltják barátaitól, akikhez kitartóan ragaszkodik, vagy mennyire félti a személyi tulajdonát képező tárgyakat. Ám mindezt most tegyük félre. maradjunk a pusztán személyre vonatkoztatott félelemnél! Idézzük fel gyermekkorunkat és eszünkbe jut, hogy hányszor féltünk. Féltünk a sötétségtől, az egyedülléttől, állatoktól, idegen emberektől, vagy nem egyszer saját fantáziánk szüleményeitől. Tehát reális és nem létező dolgoktól. Az irreális félelmek korszaka a 2—5 éves korra esik. Csakhogy sokaknál nem zárul le ez a kor. Van akit egész életén át üldöz az ilyenfajta félelem. Elgondolkoztató tény, hogy manapság az orvoshoz forduló betegeknek mintegy 40—50 százaléka neurotikus, más kifejezéssel, vegetatív disztóniás, vagy ha úgy tetszik képzelt beteg, aki valódi fájdalmakat érez. Vajon mi lehet e lassan már népbetegségnek a kiváltó oka ? Egyedül maga a beteg tudna rá válaszolni, ha egyáltalán képes lenne erre. Csakhogy az önismerethez végtelen hosszú és eléggé kanyargós az út. Maradjunk abban, hogy a neurózist kiváltó okok között igen rangos helyet foglal el a félelem. A betegség pedig már szinte mindnyájunkat érintő társadalmi problémává vált. Nem ártana egyszer felmérni, hogy az oskolás gyerekek hány százaléka szorong. Hány gyereket nevelnek ijesztgetéssel, rendszeres testi fenyítéssel, igazságtalan büntetésekkel, hány gyerek gyötrődik gúny és megaláztatás miatt. Teljesen mindegy, hogy melyik környezet: család, iskola, baráti közösség, utca vagy a játszótér váltja ki azt a kínzó lelki állapotot, amelynek fiziológiai velejárói is lehetnek, sőt nem egyszer vannak is, mint például kiválasztási vagy vérkeringési zavarok. Természetes reakciója a szervezetnek a menekülési vágy. Ha ez nem sikerül, akkor a magatartás agresszióhoz vezet. Az agresszióról pedig tudjuk, hogy támadó viselkedés. Rendszerint arra irányul, aki a megtámadottnak fájdalmat okoz. S vajon a sérelmeket mindig vissza lehet adni? Korántsem, hiszen az aránytalanul megoszló erőviszonyok vagy az érvényben levő erkölcsi normák ezt nem teszik lehetővé. így aztán a szülőtől, a tanítótól, az erősebb társtól, vagy a többségtől elszenvedett vereség áttevődik más személyre, állatra vagy tárgyra. Ez azonban egyáltalán nem új jelenség. Mindig is volt, létezett már az ősidőkben is, csak sajnos manapság egyre gyakoribb, elterjedtebb és szembetűnőbb. A gyerekek úton-útfélen püfölik egymást, trágár szavakat ordítoznak, randalíroznak, s ha netán valaki felnőtt megpróbál beavatkozni, még nekik áll feljebb. Miért ? Hogy merészelik? Ezeket a gyerekeket soha senki sem bünteti meg? De igen. Csakhogy a büntetésben is, mint sok más és hatékonyabb nevelési fogásban, mi felnőttek következetlenek vagyunk. Egyik oldalon hangoztatjuk a pedagógiai demokráciát, s ennek ürügyén nagyon is elnézőek vagyunk, másik oldalon pedig merev autoriterek, azaz szeretnénk, ha a tekintélyünk érvényesülne, ezért paranccsal, a szó szigorával, hangerővel vagy éppen tettlegességgel teremtünk rendet. Olyanok vagyunk, mint az orvos, aki nem a kórt, hanem a tünetet gyógyítja. Ez a fajta nevelői magatartás eleve kudarcra ítélt. A félelemből, mint lelkiállapotból indultunk ki, s pár gondolat segítségével eljutottunk az agresszióhoz. S valljuk be őszintén, hogy néha elkeseredünk gyermekeink agresszivitásának láttán. Pedig nem egyszer még szándékosan is tápláljuk. Nagyon ritka az a szülő, aki sírva panaszkodó gyermekét ne arra biztatná, ha legközelebb megverik, adja vissza. Pedagógusok körében jól ismert az a sokszor humorosnak tekintett gyermeki kibúvó, miszerint a verekedés úgy kezdődött, hogy valaki visszaütött. A csínytevések tetteseit szinte lehetetlen megtalálni, mert az elkövetők gyáván tagadnak, a többi pedig nem árulja el őket, legtöbbször nem szolidaritásból, vagy azért mert az árulkodás elítélendő, hanem mert félnek a bosszútól. S íme egy újabb fogalom, amely egyre gyakoribb magatartási formában él: a gyávaság. A félelem is szülhet gyávaságot, az agresszivitás hátterében pedig legtöbbször éppen ez áll. Az agresszív fiatal sok esetben nem is nevezné tettét agressziónak, sőt, ha sarokba szorul igyekszik megmagyarázni, hogy viselkedése jogos önvédelem. Az ilyen fiatal képtelen önmagát ellenőrizni, hiányzik belőle az önfegyelem. A fegyelem erkölcsi kategória, az egyén és a közösség viszonyának egyik kifejezője. Nélküle elképzelhetetlen a zavartalan együttélés. Ha a társadalomban nincs fegyelem, akkor helyébe lép az anarchia és jaj az igaznak. A félelmen alapuló fegyelem egy kicsit politikai kérdés is. A meggyőződés nélküli, kényszerre, egyéni önkényre épülő fegyelem a mi társadalmi rendszerünktől és a szocialista pedagógiától idegen. S lám, mégis alkalmazzuk. Mikor tanuljuk meg végre az elveket a gyakorlatban is érvényesíteni? Megvallom őszintén, nem szeretem azokat az embereket, főleg pedagógusokat nem, akik a hajdan volt szigorú, nagytekintélyű (tegyem hozzá: gyakran vaskalapos) tanáraik jól bevált fegyelmező módszerét sírják vissza. Ezzel korántsem vonom kétségbe azt a tényt, hogy igenis voltak kitűnő és haladó szellemű pedagógusok, hiszen a pedagógia mint tudomány és embert formáló gyakorlat már az ókorban virágzásnak indult és végigkíséri az emberiség egész történetét. Csakhogy a társadalmi viszonyok megváltozásával mindig új tartalmat és új formát kapott. Igyekezzünk hát ezeknek az új követelményeknek, ma is a lehető legjobban eleget tenni. A legtöbb emberi magatartásforma, így az érzelmek nagyon széles skálája is, nem velünk született tulajdonságok. A félelem, a szorongás, a fegyelem, az agresszió, mind kondicionálható, feltételessé tehető, megtanítható, azaz megerősíthető, vagy éppen kioltható. Tehát eljutottunk a feltételes reflexekig. Hányszor felmondtuk a leckét az elmúlt négy évtized alatt Pavlov kutyájáról. S hány szülőnek, gyakorló pedagógusnak jutnak eszébe az alapelvek, amikor a gyermek értelmére vagy érzelémvilágára próbál hatni? Persze Pavlovon kívül más nagytekintélyű felfedezők és gondolkodók elméletei is befolyásolhatnák nevelőmunkánkat anélkül, hogy tudatosítanánk. Ez mindaddig rendjén is van, míg az ösztönösség nem fordul a fonákjára. Maradjunk csak inkább abban, hogy nevelni igenis csak tudatosan lehet és szabad. Vonatkozik ez elsősorban a hivatásos nevelőkre, de hovatovább a szülőktől is lassan elvárható. Tagadhatatlan, hogy a szülők érdeklődése az iskola iránt egyre fokozódik. Csakhogy ez az érdeklődés egyelőre még ott tart, hogy a szülők hallgatnak, s a pedagógus beszél. Tájékoztat. Nem is mindig nevelési problémákról, hanem inkább tizedrendű szervezési dolgokról. Pedig — nem éppen szép kifejezéssel élve —, a „pedagógiai propaganda" egyre jobban követeli az őt megillető helyet és rangot közművelődésünkben. Elhangzanak néha olyan vélemények is, hogy a nők, helyesebben az anyák foglalkoztatottságát kellene korlátozni. Az anya maradjon a háztartásban mindaddig, míg gyermekei iskolakötelesek. S vajon ha ez megvalósulhatna, megoldódna-e a gyermeknevelés családi problémája? Állítom, hogy nem. Életmódot és szemléletmódot kellene változtatni, az adott körülményekhez alkalmazkodva. A nevelési hibák elkövetésében nem mindig, sőt legtöbb esetben egyáltalán nem a külső tényezők hibáztathatók. Ragadjunk ki a sok példa közül egyet, egy igazán jelentéktelennek tűnő epizódot: A hároméves kisfiú az építőkockákból valamit összetákolt. Örömmel mutatja a szülőnek, aki vagy azzal hárítja el, hogy most ne zavarja őt, dolga van, vagy önmaga normáihoz méri a gyermek képességeit és azt gondolja, mi a csodát nézzen három-négy egymásra rakott kockán, hiszen ekkora gyerektől, mint az övé, egyáltalán nem kivételes teljesítmény. Előfordulhat, hogy „segít" neki „szebbet" építeni. Tehát a várt elismerés így, vagy úgy elmarad, s ez megismétlődik néhányszor, ha nem a kockákkal, akkor más produktummal kapcsolatban. S egyszercsak a gyerek nem közeledik. Szépen eljátszogat magában. A szülő boldog, örömmel nézi a „jó" gyereket. Pedig a közeledés elmaradásának az oka nem egyéb, mint a félelem. A leértékeléstől, az elhárítástól való félelem. Nem minden gyerek ilyen belenyugvó. Van amelyik követeli, hogy foglalkozzanak vele, toporzékol, üt-vág, tehát agresszív, s a hagyománynak megfelelően, elverik a fenekét. Pedig elég lett volna egy-két biztató szó is, egy pillanatnyi együtt-örülés. Most következhet a kimagyarázkodás, az önigazolás; az apa, anya rettenetesen fáradt. De ha visszatekintene eltelt napjára, vajon mennyi haszontalan percet töltött el, mi mindenre futotta drága idejéből, mondom, ha visszatekintene, talán elszégyellné magát. Jó lenne, ha szigorú szabályként kezelnénk, hogy a szorongás szorosan összefügg az önértékelés, az önbizalom kialakulásával. Persze azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a szorongás kialakulásában az is közrejátszott, hogy sokszor a szülő maga is szorongó. Könnyen elvághatnánk a fonalat azzal, hogy a felnőtt segítsen magán, hiszen képes rá, vagy legalábbis keressen segítséget. Nem ilyen egyszerű a dolog. Nem mondok újat, ha azt állítom, lenne mit változtatnunk emberi kapcsolatainkon is. Mindenekelőtt többet kellene foglalkoznunk az önismeret és az önnevelés kérdésével. A helyes önismeret pedig csak jól szervezett közösségben alakulhat ki, ahol nem kell félni az őszintén kimondott szó következményétől, ahol a bírálat és önbírálat dialektikus kölcsönhatásban van egymással és él a leikiismeret. Mindnyájunkat izgat a fiatal nemzedék sorsa, ezért az emberformálás feladata nem tekinthető csak a család és az iskola gondjának, ez a legfontosabb társadalmi problémák egyike. S e tekintetben nincs ártalmasabb álláspont, mint a belenyugvás vagy a felszínesség. Dr. CSICSAY ALAJOS 16
