A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-12-13 / 50. szám
LOVICSEK BÉLA 24. Cseres Gábor csak a fejét csóválta: akármi legyen, ha ez a nöszemély normális! — Semmiféle játékról nincs szó, Katalin. — Nincs? Dehogy nincs! Most, hogy beadtad a válókeresetet, s netán elválasztanak, abban mesterkedsz és reménykedsz, hogy a két gyerek foggal, tíz körömmel fog ragaszkodni hozzád! A gyerekek riadtan bújtak az apjukhoz. — Nem először mesélek nekik, nem is századszor, ha nem tudnád. Te mondd meg, hányszor meséltél nekik, mióta a világra jöttek!?... Nem szerettél te soha senkit, csak önmagadat. — Gábor legyintett. — Különben hagyjuk az egészet a fenébe! Nemsokára elrendeződnek a dolgok, aztán megy ki-ki a maga útján, és úgy él, ahogy akar, ahogy tud. Katalin tétován állt egy pillanatig, aztán kirohant és a nappaliban elvetette magát a szőnyegen. Keserves zokogásba fogott. Titkon abban reménykedett, hogy Gábornak megesik rajta a szíve, megsajnálja mint mór annyiszor a múltban, és minden marad a régiben. Gábornak azonban esze ágában sem volt hozzámenni és kiengesztelni. PÉNTEKI napon, délelőtt kilenc órára kellett megjelenniük Gáboréknak a bíróságon. Katalin bár nagyon elegánsan, de kisírt szemmel jelent meg. Gábor már csak árnyéka volt önmagának. Gyomorfájdalmai most már nap mint nap rendszeresen jelentkeztek. Teljesen étvágytalanná vált, s ha lehet, még jobban lefogyott. A középkorú, aranyszőke hajú bírónő mindent elkövetett, hogy kibékítse a megjelent házaspárt. Bár — többször is elolvasva Cseres Gábor hosszú és alapos indoklását — vajmi kevés esélyt adott magának arra, hogy eredményesen végződik a kibékitési szándéka. Mégis kötelességének érezte, hogy megpróbáljon a lelkűkre beszélni, hivatkozva a gyerekek sorsára, az élet nehézségeire, ugyanakkor a szépségeire ... de hiába. Katalin ugyan folyton azt ismételgette, hogy ő szereti a férjét és nem akar elválni, de Gábor nem engedett. — Tudatában vagyok annak — kezdte higgadtan, hihetően —, hogy a válások magas száma káros kihatással van társadalmi életünkre. A válás azonban mégis csak két embernek a legbensőségesebb ügye, kizárólag csakis ők tudhatják és tudják igazán, mi vezette őket a tisztelt bíróság elé ... Az indoklásomban részletesen megírtam mindent, nem akarok ismétlésekbe bocsátkozni. Annyit azonban hozzá akarok fűzni, nem kívánok senkitől semmit, nem vádolok senkit, csupán a tisztelt bíróságot kérem arra, hogy bontsa fel a házasságunkat. Tiszta M, Ó... lelkiismerettel kijelentem: nem egy harmadik személy miatt akarok elválni. Egyszerűen nem tudok tovább élni a feleségemmel egy fedél alatt, egy levegőt szívni. Végül a bíróság felbontotta a házasságot és kimondta a válást, felsorolva a volt férj jogait és kötelességeit. Joga van a közösen szerzett ingóságok igazságos elosztásához, joga a gyerekeivel való találkozásokhoz, viszont kötelessége a megállapított gyermektartást pontosan és rendszeresen fizetni, stb., stb. Bár külön-külön indultak el a bíróságról, mégis majdnem egyszerre értek haza. — Én most elmegyek haza, a szüléimhez — mondta Gábor. — Majd ha mindketten megnyugszunk, eljövök és megegyezünk a részletekben. Katalin egy árva szót sem szólt csak beleegyezöen bólintott. Sápadt volt, mintha minden vére kiszaladt volna belőle. Estefelé Gábor két nagy bőröndbe pakolta a legszükségesebb holmijait, aztán a két gyerekét a térdére ültette, hogy elbúcsúzzék tőlük. Nem volt mindegy. Kegyetlen érzések hasogatták. Soha nagyobb fájdalmat nem érzett, mint azokban a percekben. Kiút nem volt, át kellett rajta esni. — Apukának most el kell menni — mondta megremegö hangon —, de vasárnaponként majd eljövök értetek, és akkor együtt töltjük az egész napot... Legyetek jók, anyukának fogadjatok szót, és szeressétek öt... Tanuljatok szorgalmasan, hogy apuka büszke lehessen rátok ... A gyerekek ugyan nem tudták, hogy miről van szó, de ösztönösen megérezték, hogy valami jóvátehetetlen szörnyűség történik körülöttük. Mikor a telefonon megrendelt taxi megállt a ház előtt, Gábor fogta a bőröndöket és indult elfele, a két gyerek belekapaszkodott és jajongva sírt: — Apuka, apuka, ne menj el, maradj itt, ne menj el, apuka ... — kérlelték könyörögve, rimánkodva, csókolták, cibálták, könnytől maszatos arcukat az apjukéhoz szorították. Katalin csak állt a szoba közepén, mintha szoborrá merevedett volna, és nézte, nézte a szívszorító jelenetet. Hangtalan volt, csak a két szeméből ömlött a könnye, s vékonyka csermelyként folyt végig az arcán. Cseres Gábor se élő, se holt. Maga sem tudta, hogyan került le az utcára, s hogyan ült be a taxiba, de beült, s haza, a szüleihez hajtatott. Mikor otthon becsöngetett a két nagy bőrönd között állva, és Cseresné ajtót nyitott, lehajtott fejjel, szégyenkezve köszönt: — Csókollak, anyuka! Cseresné talán soha nem fogadta kedvesebben, mint akkor: — Gyere, gyere, fiam, most már jó helyen vagy, most már minden rendbejön, nem lesz semmi baj... Vacsorád az asztalon, fekhelyed elkészítve, mint azelőtt, gyere, fiam ... CSERES Gábor a következő héten elment a körzeti orvoshoz. Rengeteg volt a várakozó beteg, már-már otthagyta az egészet, soha sehol nem szeretett várakozni. Végül mégis csak rákerült a sor. Harminc év körüli nö volt a körzeti orvos. Gesztenyebama haja fiúsra nyirt, világoskék szemének az volt az érdekessége, hogy aki belenézett, olyan érzést váltott ki belőle, mintha mindig mosolyogna. Nem volt különösebben szép, talán a halvány mosolya tette szimpatikussá, bár ritkán mosolygott. Egyébként végtelenül egyszerű teremtés volt, semmi fennhéjázás, afektálás, festék a körmén, száján. Olyan magától értetődő természetességgel beszélt és viselkedett, mintha minden páciens régi ismerőse volna. — Nos. mi a panasza, fiatalember? — kérdezte. Cseres Gábor aprólékos részletességgel számolt be betegségének a tüneteiről. A doktornőt meg is lepte a precizitása. Elmosolyodott. — Vetkezzen félmeztelenre és feküdjön ide, ni!... Ne féljen, nem kínpad! — simította hátra a haját a törékeny testalkatú doktornő. — Nem szoktam félni. — Még az a szerencse... Mi a foglalkozása? — Újságíró, író ... Vizsgálat közben hümmögve bólogatott a doktornő: — Hát persze ... lótás-futás, rendszertelen étkezés, állandó idegfeszültség, aztán csodálkozunk, ha egy szép napon kilyukad a gyomrunk, igaz? — Hát kilyukadt? — Akkor a műtőasztalon feküdne, nem itt — nevetett fel a doktornő. — Nős? — Voltam ... A múlt héten váltam el. — Igen!?... Új nöcike a láthatáron? — Nem ... Nincs senkim. — No-no! Nagy kópék maguk, újságírók! Felöltözhet. — Ennyi az egész? — Egyelőre ... de téved, ha azt hiszi, hogy megúszta ennyivel. Szakorvosi vizsgálatra írom ki, attól sem kell tartani: vér-, vizelet-, gyomorsav vizsga, egy kis kásanyelés, röntgenezés, miegymás... aztán majd visszajön hozzám az eredménnyel. Ennyi az egészé fiatalember. — Ha én ezt tudom! — tekintett a menynyezetre Gábor. — Ez van ... Addig is ne fogyasszon alkoholt, ne cigarettázzon, a többit majd meglátjuk. — Kedves, doktornői Sok mindenről le tudok mondani, de a cigarettáról...! — Menjen csak! Aztán nehogy meglógjon! Gábor papírral a kezében kitárolt a rendelőből, a doktornő pedig kiszólt a folyosóra: — Kérem a következőt! Gábornak nagyon nehezére esett végigjárni a szakorvosi vizsgálat kálváriáját. Inkább megírt volna öt novellát. Ha már benne volt, a végére járt. A leletekkel megjelent a doktornőnél, aki hosszasan tanulmányozta. — Fekély? — kérdezte Gábor. — Igen. — Súlyos? — Akkor volna súlyos, ha kés alá kellene küldenem — felelte a doktornő a maga biztató nyugalmával. Erős diétát, gyógyszert meg egy sorozat injekciót írt elő. Mire a tizedik injekciót is megkapta, egészen jól összemelegedett a doktornővel. Megtudta, hogy Ildikó névre hallgat, azt is, hogy szintén elvált, s hogy a válás után Kassáról helyeztette át magát ide, a fővárosba. — Szépen javul, csak így tovább — mondta a doktornő. — Lehetőleg ne idegeskedjék, továbbra is tartsa be a diétát, alkoholt, kávét ne igen fogyasszon, és hát cigarettát sem kell elszívni két csomaggal naponta. Gábor mielőtt elköszönt, bizalmasan megkérdezte: — Nem találkozhatnánk valahol, szolgálaton kívül...? A doktornő rávetette a világoskék szemét: — Van értelme? — Ki tudja?... Hátha! A doktornő nem sokat tétovázott, amiből arra következtett Gábor, hogy magabiztos, határozott ember. — Találkozhatunk ... — vonta meg a vállát a doktornő. — Szombaton szabadnapos 14
