A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)

1985-12-13 / 50. szám

érünk a Libín község határában elterülő Spolský velký halastóhoz, ám a reggeli húzásnak már így is csak a végére érünk oda. Éppen a kerítőháló, a „nehod" végeit rögzítik már, s mintegy kétszáz mázsa hal vergődik az összehúzott háló másfélszáz négyzetméternyi vízfelületet körbefogó bugyrában. A köd még szinte súrolja a leeresztett tó töredékére összehúzódott tükrét, hideg is van, úgyhogy egyáltalán nem irigylem a combközépig vízben álló hosszúcsizmás, fekete gumikabátos, zöldsapkás halászokat. Közvetlenül a víz mentén már ott a villanymotoros, mechanikus kiemelő zsák, a „kesar", a magas állványon függő óriás kondéros mérleg, csúcsán a halászok cégérévé', az osztályozópult, s a felvonó is, amely a sorakozó teherkocsik vízzel töltött tartályaiba fordítja majd a mérleg kondérjából kifordított mázsányi pontyot. Ám előbb a hoszszunyelü kézi zsákokkal válogatják ki a

pontyok közül a nemesebb halfajtákat, amelyek a sekély vízben sorakozó nagy műanyag kádakba kerülnek. Amikor ezzel végeznek, az üzemrészleg vezetője jelt ad a mechanikus kiemelőszerkezet beindítására, s ettől kezdve szinte folyamatosan dől a ponty a pultra, onnan a mérleg kondérjába, majd az emelő serpenyőjébe, s a sorbanáiló teherautók fordulnak jónéhányat, mire dél körül az utolsó hal is kikerül az egyre szűkülő háló bugyrából. Egy óra körül a ladikok ismét a víztükör túlsó szélén vannak, kétoldalt pedig, az iszapban araszolva már sorakoznak a kerítőháló két végét húzó halászok, kezdődhet a második húzás. Holnap reggel még meghúzzák egyszer a tavat, s utána már nemigen marad hal a zavaros vízben.

A lehalászás tényleg nem utolsó látványosságnak sem. Annak ellenére hogy

csütörtök van, egészen sűrű a kíváncsi nézelődők, bámészkodók forgataga fenn a gáton. Ez persze csak nekem új, a helyi vendéglátóipar már tájékozottabb ez ügyben. Két vásári sátor alatt forró virslit és egy kis lélekmelegítőt mérnek. Mit mondjak? A forró grog nem is olyan rossz ebben a reggeli didergőben. Persze csak a látogatóknak, mert a halászoknak munka közben tilos a lélekmelegítés.

Gyakran váltják egymást különböző csoportok a töltésen, mint például a prágai immunológus kongresszus öt világrészről jött résztvevői, egy lengyel katonai delegáció, vagy a KGST országok belkereskedelmi miniszterhelyettesei. Hogy emlékezetesebb legyen számukra a látogatás, néhányat közülük a halászcéh tiszteletbeli tagjává avatnak. A jövendő tiszteletbeli tag ráhajol a mérleg kondérjára, hogy szemtől szembe kerüljön a halakkal, feneken egy kis tóvízzel eiáztatják a nadrágot (vagy szoknyát), s az üzem igazgatója egy mondóka kíséretében a halászcégérrel háromszor jó csípősét húz az illető vizes fenekére, akinek neve ezután természetesen bekerül a halászok céhkönyvébe.

Amikorra e sorok nyomdafestéket látnak, feltehetően már téli csönd honol a halastavak környékén. Az októberben töredékére zsugorított Spolsý iszapos medrét újra víz, esetleg jégpáncél borítja majd. Csak az öreg „baštýŕ", vagyis ProkeS tófelügyelő járja majd mindennapi körútját a hóborította tóparton. S ha néha-néha, holdvilágos éjszakákon különös zaj hallatszik a tó felöl, az minden bizonnyal Jakub Krčín legendabeli, vad ostorcsapások közepette a gáton vágtató, kandurvontatta hintájának a nyikorgása.

NÉMETH GYULA A szerző felvételei

V

KOZOTT