A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)

1985-12-13 / 50. szám

érünk a Libín község határában elterülő Spolský velký halastóhoz, ám a reggeli húzásnak már így is csak a végére érünk oda. Éppen a kerítőháló, a „nehod" végeit rögzítik már, s mintegy kétszáz mázsa hal vergődik az összehúzott háló másfélszáz négyzetméternyi vízfelületet körbefogó bugyrában. A köd még szinte súrolja a leeresztett tó töredékére összehúzódott tükrét, hideg is van, úgyhogy egyáltalán nem irigylem a combközépig vízben álló hosszúcsizmás, fekete gumikabátos, zöld­sapkás halászokat. Közvetlenül a víz men­tén már ott a villanymotoros, mechanikus kiemelő zsák, a „kesar", a magas állvá­nyon függő óriás kondéros mérleg, csú­csán a halászok cégérévé', az osztályozó­pult, s a felvonó is, amely a sorakozó teherkocsik vízzel töltött tartályaiba for­dítja majd a mérleg kondérjából kifordí­tott mázsányi pontyot. Ám előbb a hosz­­szunyelü kézi zsákokkal válogatják ki a pontyok közül a nemesebb halfajtákat, amelyek a sekély vízben sorakozó nagy műanyag kádakba kerülnek. Amikor ezzel végeznek, az üzemrészleg vezetője jelt ad a mechanikus kiemelőszerkezet beindítá­sára, s ettől kezdve szinte folyamatosan dől a ponty a pultra, onnan a mérleg kondérjába, majd az emelő serpenyőjébe, s a sorbanáiló teherautók fordulnak jóné­­hányat, mire dél körül az utolsó hal is kikerül az egyre szűkülő háló bugyrából. Egy óra körül a ladikok ismét a víztükör túlsó szélén vannak, kétoldalt pedig, az iszapban araszolva már sorakoznak a kerí­tőháló két végét húzó halászok, kezdőd­het a második húzás. Holnap reggel még meghúzzák egyszer a tavat, s utána már nemigen marad hal a zavaros vízben. A lehalászás tényleg nem utolsó látvá­nyosságnak sem. Annak ellenére hogy csütörtök van, egészen sűrű a kíváncsi nézelődők, bámészkodók forgataga fenn a gáton. Ez persze csak nekem új, a helyi vendéglátóipar már tájékozottabb ez ügy­ben. Két vásári sátor alatt forró virslit és egy kis lélekmelegítőt mérnek. Mit mond­jak? A forró grog nem is olyan rossz ebben a reggeli didergőben. Persze csak a látoga­tóknak, mert a halászoknak munka köz­ben tilos a lélekmelegítés. Gyakran váltják egymást különböző csoportok a töltésen, mint például a prá­gai immunológus kongresszus öt világ­részről jött résztvevői, egy lengyel katonai delegáció, vagy a KGST országok belke­reskedelmi miniszterhelyettesei. Hogy emlékezetesebb legyen számukra a láto­gatás, néhányat közülük a halászcéh tisz­teletbeli tagjává avatnak. A jövendő tisz­teletbeli tag ráhajol a mérleg kondérjára, hogy szemtől szembe kerüljön a halakkal, feneken egy kis tóvízzel eiáztatják a nad­rágot (vagy szoknyát), s az üzem igazgató­ja egy mondóka kíséretében a halászcé­gérrel háromszor jó csípősét húz az illető vizes fenekére, akinek neve ezután termé­szetesen bekerül a halászok céhkönyvé­be. Amikorra e sorok nyomdafestéket lát­nak, feltehetően már téli csönd honol a halastavak környékén. Az októberben tö­redékére zsugorított Spolsý iszapos med­rét újra víz, esetleg jégpáncél borítja majd. Csak az öreg „baštýŕ", vagyis ProkeS tó­­felügyelő járja majd mindennapi körútját a hóborította tóparton. S ha néha-néha, holdvilágos éjszakákon különös zaj hallat­szik a tó felöl, az minden bizonnyal Jakub Krčín legendabeli, vad ostorcsapások kö­zepette a gáton vágtató, kandurvontatta hintájának a nyikorgása. NÉMETH GYULA A szerző felvételei V KOZOTT

Next

/
Thumbnails
Contents