A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)

1985-12-06 / 49. szám

LOVICSEK

BÉLA

23.

Cseres István egy pillanatig sem habozott a válasszal:

— Igen! Most már azt tanácsolom, vállalva annak a kockázatát, hogy rossz tanácsot adok. Meg kell tenned a saját érdekedben. Meglátod, ha megszabadulsz ettől a szörnyű lidércnyomástól, egy-két év múlva a régi leszel. Ami pedig a gyerekeket illeti, nem kell eldobni őket, továbbra is törődhetsz velük, hiszen arra lehetőséget adnak a törvények.

Jó estefelébe hajlott már az idő. mire befejezték a hosszúra nyúlt eszmecserét. A közeli lombok közt megszólaltak a madarak, csodálatos volt az énekük.

Cseres Gábor végső és visszavonhatatlan elhatározásfélével a szívében, másnap estefelé hazahajtott. Tudta, hogy nehéz napok elébe néz. de most már nem félt. István megerősítette a hitében, bízni kezdett önmagában : igenis talpra tud állni, ha nagyon akar.

Cseresné ízletes vacsorával meg ezernyi kérdéssel várta: hogy vannak Istvánék, a gyerekek, jó termés mutatkozik-e, a rigók, fütyülnek-e a diófán, szépült-e a falu, mióta nem látta ... meg hasonlókat, de Gábor hogyléte felöl nem érdeklődött. Mintha félt volna megkérdezni, pedig jól látta, hogy a fia nincs a saját bőrében. Kérdés helyett csak a szivét fájditotta.

ISTVÁNNÁL tett látogatása óta két hét telt el. Ezalatt sok minden átzúgott Cseres Gáboron. Készült, készülődött a végső döntésre.

Fülledt éjszaka volt. Csend borult a városra. Csak néha-néha hallatszott be a nyitott ablakon át egy-egy elsuhanó autó halk zümmögése. Éjfél után egy vagy két óra lehetett. A fotelban ülő Gábornak ahhoz sem volt kedve, hogy az órájára pillantson. Kisvártatva felállt. Nehézkesen, mintha mázsás súly nyomná a vállát. Az ablakhoz lépett. Hoszszan, lélektelen szemmel bámulta a város fényeit. Megfáradt öregemberként állt ott, pedig csak ősszel tölti be a harminckettediket.

Csendes léptekkel a kisszobába ment, ahol a két gyerek alig hallható szuszogással aludt. Leült az ágyuk mellé a szőnyegre, s hallgatagon, nehéz szívvel nézte őket.

Ha ők nem lennének, sokkal könnyebb volna a helyzete, egyből megoldódna minden, gondolta keserűen.

Peti mocorogni kezdett, nyöszöngött, mintha rosszat álmodna, lerúgta magáról a könnyű takarót, végül megnyugodva tovább aludt. Ősztől már harmadikos lesz. Bár felesége az első házasságából hozta, a sajátjaként szereti, hiszen jószerivel csecsemő korától neveli. Adoptálta, az ő nevét viseli, miért is ne szeretné?

De valójában a sajátjaként szereti!?

Amikor az ölében ül, okos szemét ráfüggesztve érdeklődik- különböző dolgok iránt, amikor kéz a kézben mennek a mérkőzésre és együtt szurkolnak kedvenc csapatuknak.

M, 0...

amikor esti lefekvéskor kissé megnyíló szájjal hallgatja a meséjét, s amikor nap mint nap érzi a roppant ragaszkodását, valóban úgy érzi, hogy a sajátjaként szereti.. . Amikor azonban a kislányát emeli a térdére és megsimogatja a fejét, szinte átforrósodik a szíve. Olyankor valósággal megrémül: miért van ez!?... Honnan, miből ered az a megkülönböztető, foghatatlan érzés, amitől bárhogy akar is, nem és nem tud megszabadulni?

A beszűrődő tompa fényben a kislánya arcára vándorolt a tekintete. A makkegészséges gyermek szép arcú. csupa báj és vidámság, kedves és ragaszkodó, és féltékeny a bátyjára.

Nehéz, nagyon nehéz lesz nélkülük, mégis meg kell tennie, mert így, ahogy van, még nehezebb, szinte kibírhatatlan, gondolta végig talán már ezredszer.

Visszament a nappaliba és rágyújtott, pedig már a cigaretta sem ízlett neki, de azért csak szívta, szívta, mintha az elszálló füstbe menekítette volna magát, vagy attól remélte volna sorsának a jobbrafordulását.

Remény?... Ugyan! Nem remélt ö már semmitől és senkitől semmit. Voltak pillanatai, amikor azt érezte, hogy aligha lehet kilábolni ép ésszel a szorult, kilátástalan helyzetből, pedig amikor a bátyjával beszélgetett, egészen másképp gondolta.

Karórájára pillantott: hármat mutatott, és Katalin még mindig nem tért haza. Nem először, nem is századszor. Ha nem virrasztón át ezer éjszakát feszült, idegtépő várakozással, akkor egyet sem.

Nem, nem, ez igy nem mehet tovább, keményeden meg. Sem vasidegekkel, sem emberfeletti erővel nem lehet bírni. Lassan, de biztosan felőrlődik és szétmállik, mint a homokkő, s vele együtt kihűl a szerelem forrósága is, s megcsúfoltan utálattá, megvetéssé és gyűlöletté változik.

Vagy mégsem?... Mindez nem igaz, csak önmagával akarja elhitetni?... Áltatja, hamis illúziókban ringatja magát?... Miért tud újra meg újra megbocsájtani. ha megveti és gyűlöli?... Miért, miért, miért?... Talán azért, mert még mindig szereti?... Olyan volna mindez, mint a távolságokat közeire hozó és megszépítő, csalóka délibáb, ami után hiába fut az ember, sem elérni, sem megfogni nem tudja, mert nem lehet?

Fél négy és még mindig nem nyílt a bejárati ajtó.

Ha megjön, megöli!... Legalább végleg megszabadul tőle, aztán legyen, ami lesz!... Hát a gyerekek? Velük mi lesz akkor? Talán a nyugdíjas nagyszülők nevelik fel őket?... Tegyük fel, hogy vállalnák a felnevelésüket, elvégre vérük a vérükből, de hátha egy-két év múlva ők is gondozásra szorulnának? Mi maradna a gyerekek számára? Nem más, mint az állami intézet! Nem, az ő két szép gyereke nem kerülhet állami gondozásba, rácsok közé zárt világba, hogy sérült lélekkel, örökös bélyeggel a homlokukon kerüljenek ki az életbe.

Nem és ezerszer nem!

Virradt már, mikor csendesen nyílt a bejárati ajtó: megérkezett Katalin. Ugyancsak meglepődött, amikor beóvatoskodott a nappaliba és megpillantotta a virrasztó férjét.

— Már fenn vagy, Gábor, vagy még le sem feküdtél?... Talán dolgoztál? — kérdezte rosszat sejtő szorongással, eléggé italos állapotban.

— Hol voltál?

— Hiszen tudod, Gabikám.

— Nem tudom, semmit sem tudok, csak azt tudom, hogy ismét átcsavarogtad az éjszakát.

— Hiszen mondtam az este, Gabikám, hogy a barátnőm eljegyzésére megyek, vagy már elfelejtetted? — kérdezte Katalin botladozó nyelven, s vetkezni kezdett. — Így is én hagytam ott elsőként a társaságot...

Egyébként kitűnő hangulat volt, és... és én most hullafáradt vagyok ... Minden porcikám á kényelmes ágyikómat kívánja ... ugye most nem fogsz zavarni, ha lefekszem, Gabikám?

Gábornak a megbotránkozás haragja öntötte el az agyát, s ökölbe szorult a keze. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy agyba-főbe verje a feleségét. Nem tette meg. Megpróbált higgadtan viselkedni, pedig a belső feszültsége majd szétvetette. Ha eddig nem nyúlt hozzá egy kisujjal sem, most már semmi értelme verekedni.

— Nem foglak zavarni, mert le sem fekszel — felelte Gábor a helyzethez képest aránylag nyugodtan. — Előbb megbeszéljük a dolgainkat, aztán felőlem akár két hétig is hentereghetsz, ha ugyan nyugton hagynak a gyerekek.

— Nincs nekünk semmi megbeszélni valónk, Gabika: dolgozunk, keresünk, élünk nem is rosszul, neveljük a gyerekeket. Mit akarsz megbeszélni hajnali négykor?

— Elválok tőled, Katalin.

— Elválsz?...— hökkent meg egy pillanatra Katalin, de a következőkben kuncogva felnevetett. — Ezt nem gondolhatod komolyan, Gáborka ...?

— Ne Gáborkázz, jó!? — csattant a hangja.

— Sérti az önérzetedet? ... Már a becézésre is allergiás vagy? ... Bocsánat, bocsánat!

Gábor figyelmen kívül hagyta Katalin megjegyzését :

— Hétfőn beadom a válókeresetet.- Ezt csak azért mondom, hogy tudj róla ... Válás után elcseréljük a lakásunkat két kisebbre, az ingóságokon megosztozunk és végeztünk egymással. Nyugodt lehetsz, messzire elkerüllek, ha meglátlak az utcán.

— No, ne mondd! — röppent ki az álmosság Katalin szeméből. — Hát idefigyelj. Cseres Gábor! Én szeretlek, szükségem van rád, és soha nem fogok beleegyezni a válásba!... Én is csak azért közlöm ezt veled, hogy tudd magad mihez tartani.

— Nekem viszont egyáltalán nincs rád szükségem — felelte Gábor higgadtan. — Fel akarok épülni, aztán dolgozni, alkotni szeretnék nyugodt körülmények között.

— Megmondtam: soha nem egyezek bele a válásba! — jelentette ki Katalin határozottan.

— Azt csak bízd rám — felelte Gábor most már teljesen megnyugodva. Néhány perccel előbb maga sem hitte volna, hogy ilyen hirtelen elpárolog a haragja. — Azt csak bízd rám, Katalin — ismételte meg a kijelentését —. hiába akadékoskodsz, megtalálom a módját, hogy elválasszanak.

— Nem érted, hogy szeretlek!? — jajdult fel Katalin.

— Igen? Szeretsz?

— Igen ... halálosan ...

— Ne nevettesd ki magad, te szerencsétlen! Évekig ugyan lehet képmutató módon hazudozni, ha úgy tetszik színészkedni, de egy életen át aligha, előbb-utóbb kilóg a lóláb ... Különben, aki szeret valakit, mindent képes megtenni a másikért, de te!... Fogadkozol, esküdözöl, hogy soha többé, aztán elmegy egy-két hét, és minden kezdődik elölről. Nem, Katalin, nekem ebből elegem van, nem akarok idő nap előtt a föld alá kerülni.

Ezúttal Katalin elhitte Gábornak, hogy komolyan gondolja, amit mond, s hogy eltökélt, komoly a szándéka. Kétségbeesett. Neki ugyanis nagyon megfelelt az az életforma, amelyben élt, s amit folytatott.

— Hát jó... Fia tényleg beadod a válókeresetet, öngyilkos leszek! — mondta Katalin maga elé nézve, s olyan arckifejezéssel, mintha máris kiterítve látná önmagát.

— Gyáva nyuszi vagy te ahhoz, Katalin ...