A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-12-06 / 49. szám
Egyébként nem törődöm vele, felölem akár most is megteheted, nem foglak megakadályozni ... S hidd el, senkinek sem fogsz hiányozni, sem nekem, sem a gyerekeknek. Egy mákszemnyivel sem lesz szegényebb az emberiség nélküled — mondta Gábor. — Bement a fürdőszobába, rendbehozta magát, aztán elment hazulról. Teljesen kivirradt már. Éledezni kezdett a város. A locsolókocsik tisztára mosdatták az utcákat, s felfrissítették a várost. Gábor a Duna part felé indult, hogy kiszellőztesse a fejét. Átballagott a hídon, hogy odaát, a lombos fák alatt elüldögéljen, pihenjen. Nagyon fáradtnak és kiégettnek érezte magát, ugyanakkor kissé meg is könynyebbült, mivel terheinek egy részétől megszabadult. CSENGETT a telefon. Cseres András felvette a kagylót. A vonal túlsó végéről Gábor főszerkesztőjének a hangja hallatszott. — Cseres!... Tessék parancsolj! — Komoly problémái vannak a fiadnak, András. — Problémái ? ... Talán rosszul végzi a munkáját? — kérdezte Cseres András kissé döbbenten. — Nem, szó sincs róla, András, nagyon is elégedett vagyok vele, ellenben neki, saját magának vannak komoly problémái... Nyúlj a hóna alá, kérlek, és segítsd át a nehézségeken, de tapintatosan: nagyon érzékeny a fiú. — Mégis miről van szó? — Nézd, András, az a helyzet, hogy többet nem mondhatok. Nem-akarom elveszíteni a bizalmát, a világért sem szeretném, ha bennem is csalódna. Segíts rajta, kérlek! — Megpróbálok ... és köszönöm. — Kötelességemnek tartottam. Szervusz! Enyhén szólva a főszerkesztő szavai megrendítették Cseres Andrást. Ha nem is beszélt róla Gábor, tudta, érezte, hogy valami baj van náluk, sőt biztosra vette, hogy a házassága körül vannak a problémái, s csak azért nem mert szólni nekik, a szüleinek, mert annak idején óva intették. Nyilván a büszkesége nem engedte kimondatni vele és elismerni a tévedését. Sokáig tépelődött, hogy mitévő legyen. Feleségének nem akart szólni, minek feleslegesen felizgatni, este azonban felhívta Gábort. — Szervusz, fiam! ; — Szervusz, apuka!.;. Mi újság, mit parancsolsz ? — Csak azt akarom mondani, Gábor, hogy a mi lakásunk ajtaja mindig nyitva áll előtted ..mondta Cseres András, azzal letette a kagylót. Gábornak összeszorult a torka. Soha olyan emberségesnek, soha olyan közelinek nem érezte még az apját, mint azokban a percekben. Megértette az üzenetet. Az az egyetlen mondat sok mindent sugallt a számára. Megerősítette a hitében, visszaadta az önbizalmát, egyszóval megérezte, hogy nincs egyedül, hogy nem elhagyatott a gondjában-bajában. A kisszobába ment. Fiát egyik térdére, lányát a másikra ültette, és mesélni kezdett nekik. Ekkor Katalin eltorzult arccal, szélvészként rontott be a szobába: — Nem szégyelled magad! — sipította, mint aki az eszét vesztette. — így próbálod őket ellenem fordítani, a hülye meséiddel magadhoz édesítgetni őket!? Gábor meg a gyerekek is rettenettel néztek Katalinra. — Normális vagy te egyáltalán? — Nagyon is helyén van az eszem! — sipította tovább Katalin. — Tudom én, mire megy ki itt a játék, nagyon is jól tudom! Hiába nézel hülyének. Gáborka! IFolytatjuk) Hallottuk' olvastuklattuk KÖNYV Sesztalov: Julianus rám talált Még azok számára is meglepetés a Móra Ferenc Könyvkiadó „Kozmosz könyvek" sorozatában megjelent Sesztalov-kötet, akik olvasták az író „Kék vándomtak" és „Amikor a nap ringatott" címen magyarul is megjelent regényeit, s a „Medveének" című antológiában megjelent verseit. Mi tagadás: sokan véltük úgy, hogy az érdeklődés Sesztalov esetében elsősorban az egzotikumnak szól. s különösképpen mifelénk, a vogul rokonság egzotikumának. De azt még mi is túlzásnak tartottuk, hogy „Juvan Sesztalov vogul költő ma a Szovjetunió legrangosabb, legnépszerűbb s világszerte ismert költőinek egyike. Költeményeiből Európában soha nem hallott zene árad. Poémái, büvölői, átkai, fohászai — varázserejű sámánénekek". Pedig ez az igazság. Félig lírai — félig epikai-önéletrajzi prózai írásai tudták annyira bizonyítani izmos, senkihez sem hasonlítható tehetségét, mint a költeményei. Juvan Sesztalov valóban nagy költő, világirodalmi mércével mérve is jelentős költő. Pedig hogy milyen nagy szó ez, azt elsősorban mi tudjuk, közép-kelet-európai kis népek, akik még egy Petőfivel, József Attilával, Holannal, Nezvallal is alig-alig tudtuk meghódítani a világirodalmat. S akkor íme itt ez az alig negyvennyolc esztendős Sesztalov, egy alig pár ezres közösség költője! „Kis nép — mondjuk pironkodva magunkról, s mondjuk a többi finnugor népről. De ez nem igaz" — olvassuk a kötet válogatójának-szerkesztöjének-forditójának, Bede Annának az előszavában. .Juvan Sesztalov vogul költő nem kis nép szülötte. Nem hiszem, hogy lélekszámától függene az: kicsi-e nagy-e egy nép. A hétezer lelkes voguiság nagy nép, mert évezredek rohamait kiálló, földrészek fölötti s az emberi kultúrából immár kitéphetetlen, az emberi kultúrát megfrissítő nagy költészetet adott a világnak." (cselényi) Szilágyi János interjúi Az Ádám magazin nagyszerű írásai közül is kiemelkedik Szilágyi János egy-egy interjúja. Ezekkel — illetve az ott leírtakkal — egyet lehet érteni, vagy vitába lehet szállni. Egy dolog lehetetlen: olvasatlanul hagyva továbblapozni. Örülök — s valószínűleg nemcsak én —, hogy a budapesti Lapkiadó Vállalat a Köszönöm az interjút címmel megjelentette a szerzőnek az Ádámban közölt beszélgetéseit a magyar kulturális, tudományos és sportélet néhány jeles képviselőjével. Szilágyi Jánost sokan ismerik, és sokan nem szeretik. Ám javarészében ők is hallgatják műsorait. Például a „Halló, itt vagyok" című telefon-beszélgetéseit. Ha másért nem, hát azért, hogy vitába szállhassanak vele. Szilágyi Jánost rámenős riporternek tartják. Ő maga azonban leszögezi: „Én nem akarok senkit kivesézni, megalázó helyzetbe •_ hozni, személyében megbántani." A kötet. ha jól számoltam harmincöt beszélgetést tartalmaz. Agresszív, a riportalanyt sértő kérdést nem tudtam felfedezni. Szokatlant igen. Ám a szokatlan őszinteségű kérdések feltevése szokatlanul őszinte feleleteket eredményezett. Ezáltal félreértéseket tisztázott, tévhiteket, ködöt, homályt oszlatott. A riportalanyok — ismert emberek — szemünk előtt élnek. Munkájukat, életüket fokozott figyelem kíséri; személyük, a velük történő dolgok napi beszédtéma. Azok a kérdések, melyeket a riporter feltett, bennünk is megfogalmazódnak. Ám ha ezeket más írja le, mondja ki — kérdezi például-a rádió mikrofonja előtt —, akkor már kívülállóként foglalhatunk állást. És attól függően, hogy az adott pillanatban a kérdező vagy a kérdezett áll-e közelebb hozzánk, rendszerint a „na ezt jól megmondta" vag^ a „hogy mer ilyet kérdezni?" végletek között. A harmincöt riportalany mindegyike nem lehet mindenkihez egyformán közel álló. De a kötet elolvasása után talán szimpatikusabbakká válnak. (görföl) KIÁLLÍTÁS Pataki Klára szobrai Pataki Klára szobrainak legfeltűnőbb sajátossága egyben e művek erénye is. A könynyen azonosítható alkotói kéznyomok korántsem csupán a művész mesterségbeli tudását reprezentálják, hanem elsősorban tehetségét, egyedi szemléletét, letisztult formanyelvét. és a művészet társadalmi küldetésének helytálló megvalósulását is. Pataki Klára tehát tiszta nyelven beszélő alkotó, aki tudja az általa közvetített üzenetnek nem csak a tartalmát, szerepét, de azt is, hogy mindez az emberből fakad és az embernek címeztetett. Nem véletlen tehát, hogy gazdag életművében hiábavalóság lenne olyan szobrot keresni, amely nem emberalakot formál, amely ne önmagunkat mutatná. Természetesen nem portrészobrászatról van itt szó, nem egy-egy neves, vagy névtelen figura formai újrateremtéséről; az ember újramegjelenítésének ünnepi szertartása az, ami pataki Klára műveiben megvalósul. További jó erénye az alkotónak, hogy a monumentális szobrokkal párhuzamosan készít apró, már-már miniatűr méretezésű műveket. Nyilván nem véletlenül, mert szándéka szerint a művészet nem csak névlegesen, és nem csak hézagosán kell, hogy jelen legyen az életünkben. A monumentális köztéri szobor, közösségi funkciókat tölt be. De a közösségi funkciók betöltésére nem kevésbé hivatott az ember szőkébb életterében jelenlevő alkotás is. Ugyanakkor még azzal is számolni kell, hogy a köztérés a lakás közötti részeket még korántsem képes kitölteni a kiállítások, tárlatok intézménye, márpedig a művészet állandó jelenlétének ember- és társadalomformáló szerepe egy alkotó szemlélete szerint aligha lehet vitatott. Legfeljebb maga a művészet iránti igény vitatható, de ez megint csak nem lehet vita tárgya egy művész szemében, akinek hivatástudata épp arra alapozódik, hogy szerepe szerint a művésznek meg kell találni, tehát a folyamatban keresni kell a „fogyasztó" felé vezető utat. Pataki Klára a szobrászművészet jó hagyományait követve lett a maga módján jó szobrász, ugyanakkor úttörő művész is, aki jó ösztönét követve találta meg a tudatosan keresett utat. Mindezt a közelmúltban látható egyik kamarakiállítása kapcsán mondom, korántsem mellőzve köztéri szobrainak igazoló szerepét. Keszeli Ferenc HANGVERSENY Orbis sensularium pictus Világjáró szovjet zongoraművész volt a szólistája a Szlovák Filharmónia idénynyitó bérleti hangversenyének, melyet a zenekar vezető karmestere Bystrík Rezucha vezényelt. A műsort bevezető Nyitány olasz stílusban című, nálunk aránylag ritkán játszott Schubert-mü után Mihail Voszkreszenszkij, számos nagy nemzetközi zenei verseny győztese a legjobb oldaláról mutatkozott be Schubert—Uszt: C-dúr, Wanderer-fantáziájának tolmácsolásával. A Schubert szonáta hangszerelésében Liszt mindenekelőtt a hatás fokozására, a zongoraszólam virtuozitásának kiemelésére törekedett, ám Voznyeszenszkij játékában a hajlékony, tisztán és tömören zengő zongorahang s a nemes érzés tompította a külsőleges hatásokat. A szünet után a legfiatalabb szlovákiai zeneszerző-nemzedékhez tartozó Vladimir Godár új művével ismerkedhetett meg a közönség: a szoprán- és basszushangra, ének- és zenekarra komponált oratóriummal. Az orbis sensualium pictus, Ján Amos Komensky gyermek-enciklopédiájának szövegére készült. A 150 ábrával illusztrált könyvet Komensky Sárospatakon töltött éveiben, 1650—54-ben írta, s először Nümbergben jelent meg. Háromszáz évvel ezelőtt, 1685-en négy nyelven (latinul, németül, magyarul és szlovákul) Breyer Sámuel betűivel Lőcsén nyomtatták ki a könyvet: „A látható Világ, az az Minden derekassab ez világon lévő dolgoknak és az életben való cselekedeteknek le-ábrázolása". A nagy pedagógus gyermekekhez szóló művének minden sora egyszerű, könnyen érthető s erre az érthetőségre, áttekinthetőségre törekedett oratóriumában is a zeneszerző. A 29 éves komponista meglepően érett műve hármashangzatokra, ismétlődő harmóniastruktúrákra, dallamképletekre, egyszerű, de színes hangszerelésre épül, felhasználva a nagyzenekar tág kifejezési eszközeit. A szélesen ívelt melódiák, a pattogó ritmusok fokozzák Godár zenéjének hatását és ezért az ismétlések ellenére egy pillanatig sem tűnik egyhangúnak. Kidolgozottak, nemesen egyszerűek a szólórészek is. Különösen megkapó a Szülők helyzete című tétel szoprán és basszus-szólama, valamint a Nyájasság című rész szoprán áriája. A közönség őszinte és lelkes tetszéssel fogadta az oratórium bratislavai ősbemutatóját, melynek sikeréhez nagyban hozzájárult a két kitűnő szólista: Lubica Rybarská és Peter Mikulás, valamint a jól diszponált énekkar és a zenekar, mely tiszta és pontos játékkal követte a karmestert. Delmár Gábor
