A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-11-15 / 46. szám
várakozott rá, mint annyiszor azelőtt. Végtelenül kedves és előzékeny volt, láthatóan megörült Katalinnak. Kézcsókkal fogadta. — Örülök, hogy újra látlak — mondta. — Ugyanolyan szép és bájos vagy. mint annak idején Petikével voltál. Katalin kimért és hideg volt. — Azért akartál találkozni, hogy ezt elrebegd? — Szó sincs róla ... Mit parancsolsz? — Semmit. — Valamit mégis... egy kis édességet, üdítőt, kávét...? Addig-addig alkudoztak, végül két szelet dobosban, üdítőben és kávéban egyeztek meg. — Hogy élsz a férjeddel? — tette fel Kocián a váratlan kérdést. — Nagyszerűen. — Biztos? — Kitűnő ember... és sikeres írói jövő áll előtte. — Attól függetlenül még lehet gonosz és kiállhatatlan. Katalin fölényesen mosolygott: — Tévedsz, Péter: pontosan az ellenkezője a feltételezésednek. Kedves és vajszívű, megértő és szolgálatkész ... — Szereted? — Térjünk a tárgyra — tért ki Katalin LOVICSEK BÉLA Gábor haragosan nézett a becsukódó ajtóra, aztán a szobába sietett. Peti a gyerekágy végében állt és dühös követelödzéssel rázta az ágyat. Mikor meglátta a feléje siető Gábort, elcsendesedve hüppögőtt. — Apu ... apu ... — gügyögte, s a két kezét Gábor felé nyújtogatva kéredzkedett az ölébe. — Mi van, kisöreg?... Megéheztünk, becsináltunk? — emelte magasba a gyereket, mire a könnytől maszatos arca felderült. Rendbe rakta, megetette, s mi mást csinálhatott, mint hogy játszani kezdett vele. Kissé bizonytalanul még, de már járt a gyerek. — Látod, látod, kisöreg, ismét magunkra hagyott anyukád, pedig apukának volna ám dolga, be kellene fejezni a megkezdett novellát ... Pétiké eleven és vidám volt. Nagyokat nevetett, sikongott, jól érezte magát Gábor társaságában. Szemernyi álmosság sem látszott a szemében. írás helyett maradt a játék. KATALIN az állapotához képest elég fürgén mozgott. Az órájára pillantva meggyorsította a lépteit, hogy ne késsé le a találkát, mert nem születésnapi bulira sietett, dehogy. Ugyanis délután felhívta őt Kocián doktor, hogy okvetlenül akar vele beszélni, s hogy találkozzanak a presszóban, a szokott helyen. Katalin, először szabódott, ellenkezett, szó sem lehet róla, végül mégis beleegyezett. Kocián Péter már a sarokasztalnál ülve 0... taktikusan az egyenes válaszadás elöl. — Mi az a fontos, amit el kell mondanod? — kérdezte, s kortyintott a kávéból. — Elváltam Margótól... — Elváltál? — kérdezte Katalin nem kis meglepetéssel. — Lám, lám, mennyire kötötte az ebet a karóhoz, mégis beleegyezett?! Kocián doktor rejtélyesen mosolygott. Arról persze mélyen hallgatott, hogy a válást Margó kezdeményezte, nem pedig ő. Tulajdonképpen Margót a büszke szülei beszélték rá a válásra, sehogy sem bírták elviselni, illetve lenyelni és megemészteni a doktor viselt dolgait: az ő lányukat senki ne alázza meg, még ha sebészorvos is az illető. — Hm, hogy beleegyezett-e!?... Muszáj volt neki, kedvesem, muszáj volt! Pokollá tettem az életét — büszkélkedett a sebész egészen beleélve magát, mintha valóban úgy történt volna. — Van valakid ? — kérdezte Katalin sokára. — Miért ne volna! — Ismerem? — De még mennyire! — Ki az? — Te vagy az, Katalin. Katalin összehúzott szemmel nézett Kociánra: — Mit akarsz ezzel mondani? — Pontosan, azt, amire gondolsz. — Arról szó sem lehet, Péter. — Miért ne lehetne!?... Életemben te voltál és te vagy az egyetlen nő, akit igazán tudok szeretni... Olyan nehéz ezt megérteni, Katalin?... És a fiadnak én vagyok az apja! Hirtelenjében sok minden átszaladt Katalin agyán, egyebek közt az is. hogy azért mégsem kellene mellőzni teljesen Péter ajánlatát. Sosem lehet azt tudni előre, hogy mit hoz a jövő. Hátha Gáborral is vakvágányra fut a házassága? Ami meg ezt a hóka szemű sebészt illeti, ha tényleg annyira szereti, mint ahogy mondja, mellette kedvére élhetné világát, sok mindent elnézne és megbocsájtana neki. talán még állásba sem kellene mennie. Mindig borsódzott a háta a mindennapi gürizéstöl. Nem szabad véglegesen becsukni előtte az ajtót, meg kell benne hagyni a reményt. — Nincs egy szavad sem, Katalin ? — Hátha csalódnál bennem és engem is ejtenél? Mi lenne akkor velem, Péter?... Az lenne, hogy két szék közé esnék. — Benned sosem csalódnék. — Gonosz asszony vagyok én, Péter. — Ne beszélj badarságokat! — De ha mégis úgy igaz? — Mit törődöm én vele, szeretlek és kész! Katalin megjátszott zavarral nyúlt a cigarettás doboz után, kirázott belőle egy cigarettát és rágyújtott. — Most meginnék egy törpe vodkát. — Csak nem iszol rendszeresen!? — Nem, dehogy! Nem is emlékszem rá, mikor ittam utoljára — mondta Katalin, s ezúttal nem hazudott. Mióta állapotos, minimumra csökkentette a cigaretta adagját is. Kocián megrendelte a vodkát, magának is természetesen. Úgy érezte, kedvezően alakul számára a helyzet. Valóban nagyon szerette Katalint. Csak rá kellett nézni a legszebb festményben sem gyönyörködhet jobban az ember, mint ahogy ő Katalinban. Megfogta a kezét. Hosszú; vékony ujjaival valósággal körülfonta, mintha örökre magához akarná láncolni. — Nem kérek azonnali választ, Katalin — mondta a doktor nagyon melegen. — Várok, nekem van időm, ágyba való nőt is találok akármennyit, ha éppen akarom. Gondolkodj, mérlegelj, ne dönts elhamarkodottan, habár én nem bánnám, ha azonnal igent mondanál. — Rendben van, Péter, ha meggondolom magam és úgy döntök, hogy elválok, azonnal szólok. — Csak ama kérlek, Katalin, ne halogasd sokáig a döntést. Nekem is vannak idegeim... Katalin bólintott, majd felállt: — Szervusz, Péter! A sebész Katalin kezére hajolt és megcsókolta: . — Szervusz!... Ne kísérjelek el? — Isten ments! — mondta Katalin tiltakozva, azzal elment. Kocián különös vágyakozással nézett utána. OKTÓBER végén Katalin három és fél kilós leánygyermeket szült. Gábor nagy csokor virággal loholt a kórházba. Nagyra nőtt az öröme és a büszkesége: apa lett! Hangos névadó ünnepélyt csaptak. Istvánékat hívták meg keresztszülőnek, akik örömmel vállalták a megtiszteltetést. Hozták a jókedvüket, a jókívánságaikat meg egy rakás ajándékot. Nem győzték kipakolni az autóból. Most már Cseresné is teljes értékű nagymamának érezte magát, nem mintha a kisfiút nem fogadta volna be a szívébe, de ez most azért mégis egészen más volt. Akarata ellenére másképpen nézett rá. másképpen nyúlt hozzá, más érzések keringtek a szíve körül, mikor a karján tartotta. Gábor igazán gondos férjként és apaként forgolódott a családja körül. Megtanult fürdetni, pelenkázni, mosni, takaritani... vagyis a munkája mellett odahaza is elvégzett mindent, amit egyébként a feleségének kellett volna megcsinálni. S hogy még jobban kinyilvánítsa a szeretetét és megelégedett örömét, megvette a bundát Katalinnak. A kucsmával együtt pontosan tízezer koronát fizetett ki érte. Nem sajnálta a pénzt, hiszen nem a pénz csinálja az embert, hanem fordítva. Legfeljebb valamivel jobban ráhajt. s nem fognak szűkölködni. Ha egyszer annyira vágyakozott arra a bundára, hadd lelje benne örömét. Időközben a színház elfogadta Gábor darabját, s a következő évad utolsó bemutatójaként színre is vitte. Katalin nagyon készülődött a bemutató előadásra, s az azt követő bankettra. Talán jobban, mint Gábor. Igen ám, csakhogy akármilyen kacatokban nem jelenhet meg ott, ő, a szerző felesége. Meg is mondta Gábornak. — Nézd, Katalin — próbált a lelkére beszélni Gábor —. jól tudod, a bankett is egy csomó pénzbe kerül, és pillanatnyilag nem állunk úgy anyagilag, hogy két kézzel szórjuk a pénzt. Van néhány szép ruhád, bármelyikben megjelenhetsz, ne félj, nem fognak kinézni a színházból. Katalin azonban nem érte be annyival, pattogott, duzzogott, üljön csak ő egyedül ott, s nézze meredt szemmel a tákolmányát. Mikor már jól kitombolta magát, kis idő múlva lecsendesedve így folytatta: — Kérhetnél apádéktól, van elég pénzük, vagy ha tőlük nem akarsz kérni, vegyél fel kölcsönt... Gábor, a te kedvedért, hozzád méltó módon akarok ott megjelenni, hiszen egyébként is te leszel az est fénypontja, téged rajongnak körül a barátok, az ismerősök, én meg... én meg kis, szürke verébként lapuljak meg csipogjak az árnyékodban, azt akarod? Rám nem gondolsz, csak magadra? Hm, hogy még csak magára gondol!... Ha tudná ez a szerencsétlen teremtés, mennyi energiájába, mennyi idegfeszültségébe került, hányszor át meg át kellett dolgozni a darabot, amíg a színházi emberek szerint „színpadéretté" vált. S ha tudná, mennyire izgul, fél, valósággal retteg a be' mutató napjától, de Katalin szerint ő csak magára gondol. Nincs benne semmi megér-14
