A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)

1985-11-01 / 44. szám

— Adoptálom és felneveljük. Cseres András figyelmeztetően emelte fel a mutatóujját, hogy nagyobb hangsúlyt ad­jon a szavának: — Nagyon leegyszerűsíted a kérdést, Gabi. Vajon arra gondoltál-e, hogy esetleg válás után ... — Apu, te mindig a legszélsőségesebb helyzetből indulsz ki! — vágott közbe Gábor. — Gondolod? — fordult vissza az ablaktól Cseres András. — Ne feledd, fiam, hogy az élet sok hihetetlennek tűnő dolgot tud pro­dukálni, sokszor a legdúsabb fantáziával ren­delkező író sem tud különbet kitalálni. Bi­zony egy esetleges válásnak is fennáll a lehetősége. Mindenre lehet és kell is számí­tani ... Mert például mi történne akkor, ha netán mégis bekövetkezne?... Egyszerűen az történne, édes fiam, hogy húsz egynéhány évig fizetnéd a tartásdijat egy idegen gyerek­re! Nem nehéz kiszámítani, hány ezer koro­nát taposnál a sárba feleslegesen. Gábort meghökkentették az apja szavai, s talán a lelke mélyén igazat is adott neki, mégsem tudta elfogadni az okos érvelését. Felülkerekedett benne a szerelem érzéséből fakadó bizakodás: közte és Katalin közt soha nem kerülhet sor kenyértörésre. — Felvetődik itt egy másik kérdés is, Gabi — mondta Cseresné végtelen szomorúság­gal a szemében. — Nyilván te is akarsz saját gyereket...? — Természetesen. — No, látod!... Mit gondolsz, úgy fogod tudni szeretni az idegent is. mint a sajáto­dat ?... Arra nem gondoltál, hogy sok fe­szültség származhat köztetek a felemás gye­rekek miatt? — Nem eszik olyan forrón a kását! — felelte Gábor majdhogynem könnyedén, mo­solyogva. — Ti túlságosan dramatizáljátok a kérdést. Úgy beszéltek róla, mintha ezen a világon csak könny, keserűség meg bánat létezne, mintha a házasság eleve egy olyan kínzókamra volna, amelyben csak vergődnek és szenvednek az emberek ... Nem kívánok én tőletek semmit. Nem akarok sokvendé­­ges, hangos lakodalmat csapni, nem kívánok ezreket érő nászajándékot... Két nagy bő­röndben elviszem a cuccomat meg a köny­veimet és kész. A hosszú csendben csak Cseresné szipo­­gása hallatszott. — Hogy félreértés ne essék, fiam. mi nem ellenezzük, nem akarunk lebeszélni a szán­dékodról, csupán a véleményünket mondtuk el — szólalt meg sokára Cseres András. — Ha úgy tetszik, tanácsoltunk valamit, amit vagy elfogadsz, vagy nem. Elvégre nem ne­künk, magadnak választasz feleséget. Hidd el, a mi örömünk volna nagyobb a tiédnél, ha jól sikerülne a házasságod és boldognak látnánk. Gábort szíven ütötték az apja szavai. Ki­­érezte belőlük az aggódást, még inkább a szeretetet. Olyannyira elérzékenyült, hogy csak percek múltán tudott megszólalni: — Holnapra meghívnám őt ebédre, ha beleegyeztek. Legalább megismeritek őt is meg a gyereket is. Meghívhatom? Egymásra nézett a két szülő: — Egy ebédre talán még futja az erőnkből — mondta Cseresné. — Mit szólsz hozzá, papa? — A papa is úgy véli... Gábornak nagy kő esett le a szívéről. Nagyon tartott ettől a beszélgetéstől. Őszin­tén szólva, sokkal nagyobb ellenállásra szá­mított, ledorongolásra és egyebekre. Most, hogy már túl van rajta, őrült. Estefelé aztán repült, mint a madár, vitte a jó hírt Katalin­nak. Az utcán, a nagy rohanásban, véletlenül összefutott Zsuzsával. Mindketten megle­pődtek, de hamar feltalálták magukat, külö­nösen Gábor. 18. Cseresné mély lélegzetvételek után végre megszólalt: — Váratlanul ért... főleg az, hogy elvált asszony és van egy fia ... — Szeretem ... Mindegy, hogy elvált, hogy gyereke van, szeretem ... Ne haragud­jatok rám... — Kiféle, miféle? — kérdezte Cseres And­rás. — Középiskolát végzett, az anyasági előtt bérelszámolóként dolgozott, háromszobás állami lakása van. — Hát a szülei? — Az apja jogász, a kerületi bíróságon dolgozik, az anyja pedig közgazdász, ha jól tudom... Cseresné magábaroskadva ült, lélektelen szemmel nézett maga elé. Mintha éveket öregedett volna néhány perc alatt. Cseres András látható idegességgel szívta a cigarettát, nyugtalanul járt fel s alá a szobában, olykor megállt az ablaknál, nézett kifele, de aligha tudatosította, hogy mit lát odakinn. Megállt a fia előtt és hosszan fürkészte az arcát. — Jól végiggondoltad, Gabi? — Jól. — A legapróbb részletekig? — Igen. — Nem ütött szöget a fejedbe az a tény, hogy alig húszéves, és már elvált ? — Az engem egyáltalán nem érdekel, apu. — Pedig abból a tényből sok mindenre lehet következtetni, fiam. — Például? — Például?... — húzta el a szót Cseres András. — Például lehet hanyag, lusta, ösz­­szeférhetetlen, egy... egy felelőtlen terem­tés, akinek semmi sem számít, még egy esetleges második válás sem, s akivel mond­juk hosszú távon szinte kibírhatatlan az együttélés. — Ugyanúgy a fordítottja is igaz lehet, nem? — Lehet... bár nekem mindenképpen gyanús... Ha jól meggondoljuk, időd sem volt rá, hogy alaposabban megismerhesd. Tudod, fiam, egy rövidebb ismeretség alatt mindenki a szebbik, a jobbik oldaláról igyek­szik bemutatkozni, s csak jóval később, az együttélés hétköznapjai alatt derül ki, hogy kivel is kötöttük össze az életünket, de akkor már késő lehet. — Szeretem, apu. — Elhiszem, fiam, de az még nem ok arra, hogy egyik napról a másikra beleugorj a házasságba — próbált a fia lelkére beszélni Cseres András. — Egy elhamarkodott és meggondolatlan lépés idővel szörnyen meg­bosszulhatja magát. — És a gyerek? — szólt közbe Cseresné. — Gondoltál-e arra, hogy mi lesz az idegen gyerekkel? LOVICSEK BÉLA — Szervusz, Zsuzsa! — Szervusz! — fogadta köszöntését a lány foghegyröl, hidegen, ami kissé lehütötte Gábort. Fene vigye el, éppen most kellett összefutni vele! — Haragszol? — Hazudnék, ha az ellenkezőjét állítanám. — Elismerem, hogy van miért, dehát... — Ne játszd meg magad, Gábor — mond­ta Zsuzsa csipkelődve. — Hazudna a festő ecsetje, ha rólad akarná megmintázni a bűn­bánó nem tudom kicsodát... — Őszintén sajnálom, ami történt, Zsuzsa, hidd el, sok álmatlan éjszakámba került. Zsuzsa halkan felnevetett, maga sem tud­ta, miért. — Ha te mondod. Cseres Gábor, elhi­szem ...! — Miért gúnyolódsz? — Eszem ágában sincs... — Elrendeződtek a dolgok? — El, a te közbejárásod nélkül is, látod ... — Szívesen segítettem volna. — Tudom, hiszen te mindig kézséges vol­tál, Gáborka, különösen az ágyban ... Nem lepne meg, ha eldícsekedtél volna a baráta­idnak, hogy gyereket is tudsz csinálni... Azt a bolond is tud, Gáborka! Gábor belevörösödött, de nem tudott rá mit mondani. — Egyébként — folytatta Zsuzsa —, ol­vastam a novelládat, tetszett. Gratulálok! — Köszönöm!... Remélem ezt őszintén mondtad ...? — Én mindig őszinte voltam hozzád ... Hát akkor... nem mondom, hogy örülök a találkozásnak, de azért... szervusz! — mondta a lány, azzal elsietett. MÁSNAP a fiatalok Csereséknél ebédeltek és ismerkedtek, a következő vasárnapon pe­dig Katalin szüleinél. Nagy általánosságban mindkét szülői háznál jó vélemény alakult ki a fiatalokról: — Helyes, talpraesett teremtésnek néz ki, és a kisfiú is aranyos — jegyezte meg Cse­resné a látogatás után. — Jóvágású, komoly fiatalembernek lát­szik, jó férj lehet belőle — mondta Szabóné elismerően Katalinnak. — Most már egyedül csak tőled függ, meg tudod-e tartani ma­gadnak, vagy végképp kútba esik az életed, mert harmadszorra aligha kapsz — ha egyál­talán kapsz — rendes embert. Az mér csak abszolút hülye vagy csavargó lehet. Ne félts engem, anya, most már helyre­rázódott az eszem — felelte Katalin fölénye­sen mosolyogva. A harmadik hét végére Gábor elkérte apjá­tól az autót, hogy elruccanjon a bátyjáékhoz, s bemutassa nekik Katalint. Megkülönböztetett szeretettel fogadták őket. Katalin egészen odavolt a csodálkozás­tól és az örömtől. Úgy csüngött Gáboron, mint gyümölcs a fán. István alaposan szemügyre vette Katalint. Mikor aztán kettesben maradt Gáborral, megmondta a véleményét: — Minden rendben volna, öcskös-bicsa­­kos, csak egy valami a bökkenő: a gye­rek!... Bár nem te vagy az első, sem az utolsó, aki így nősül, de mégis ... Egyébként minden oké, csinos kis csaj, mindene a helyén van, úgy látom az esze is ... és kissé hasonlít az én ... tudod kiről van szó,... Tényleg hasonlít... — Ne beszélj, mert a végén féltékeny leszek rád! Ezen aztán jót nevettek. — Reméljük a legjobbakat... — Reméljük a legjobbakat... Mikor akar­tok összeházasodni? — November közepe táján — felelte Gá­bor. — Semmi értelme tovább halasztgatni. Ftemélem eljöttök 14

Next

/
Thumbnails
Contents