A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)

1985-11-01 / 44. szám

úton viszont nagy a forgalom. Ez már a répakampány. Böhöm teherautók húznak a szerdahelyi cukorgyár irányába. Sehol egy lehullott cukorrépa. A falun tucatnyi gyerek vonul az iskola felé, meg-megállnak, oldalaznak a padkán, cipőjük orrával rugdossák az árok lucskos füvét, cukorrépát keresnek. Ezúttal nem a nyulaknak kell. A tanító néni tegnap azt mondta, hozzanak be cukorrépát, mert a természeti ismeretek órán ma arról tanulnak majd. A gyerekek elérnek az iskola kapujáig egyetlen cukorrépa nélkül. Ott aztán minden megvilágosodik. Az egyik negyedikes srác cukorrépával megrakott kézikocsi mellett ácsorog az iskola udvarán. Végig, az egész falu hosszán összeszedte az elhullott cukorrépát. Fél perc sem telik el, a kölykök már verekszenek. Tizenöt egy ellen.

Estefelé, hazajövet annyi az utakra hullott cukorrépa, hogy kilométerenként összejönne egy talicskáravaló.

Az útmenti diófák alatt görbebottal piszkálgatja egy ember az avart. Diót keres. Talál is bőven, hiszen avar tulajdonképpen még nincs is a fák alatt. A lombok elevenek, mert október első harmada múltán is olyan az időjárás, mint a nyári vakáció utolsó napjaiban. Délidőben is harminc fok felé kacsintgat a hőmérő, így aztán tegnapelőtt megdőlt a százesztendős időjárási rekord is.

Degeszre tömött szatyorban viszi hazafelé az ember a diót, ami eddig a senkié volt, az most már az övé. Az útmenti fáknak van ugyan gazdája, de az elnagyolt betakarítás után maradt még gyűjtenivaló. Távolabb az ember megáll, és belefeledkezve a látványba, hosszasan néz egy cserregő szarkapárt. Talán arra gondol, miért repdesnek örökkön párban a szarkák. Aztán a szarkák elrepülnek, az ember megy tovább és odáig ér, ahol hat férfi botolja a diófákat. Beszélgetnek, elszívnak egy cigarettát, miközben erről a hihetetlenül ragyogó őszről mindegyikük mond valamit.

végén rá kell eszméljek: a csőszök csőszéhez volt szerencsém, aki úgy látszik, nem sokat kukoricázott volna, ha el nem kotródok. Semmi kétség: kukoricatolvajnak, a közös dézsmálójának nézett. Elmenőben jókedvűen azon tűnődöm: vajon a saját főnökét odaengedi-e a csősz a tábla közelébe?

Az izsai határban akkora port ver fel három vetőgépet vontató traktor, hogy a szemben levő lábatlani cementgyár is megirigyelheti. Vetik az őszi búzát, de a földművelő ember bizalma most több aggodalommal párosul, mint máskor. Hetedik hete nem látott esőt a föld. A magágy előkészítése a legjobb gépeknek is keserves volt, mert ilyen szárazság után még a legkövérebb talaj is olyan, mint a salak és a hamu keveréke. De küzdenek a legerősebb ekevontatók is, s akik a bakon ülnek, nyelik a port. „Köpni sem tud az ember" — így a verejtékező traktoros. Az aggódásra az ad okot, hogy

Megszólítok egy puskás embert. Szépjónapot kívánva persze. De a kukoricacsősz nem fogadja a köszönésemet. Végignéz rajtam és hátat fordít. Próbálok kedvesebb lenni hozzá, mire azt mondja: jobb, ha eltakarodik. Gondolom, ennek csak a fele tréfa, vagy még annyi se, de bizony a

Igen korai még a reggel. Sűrű, alattomos ködfoltokon átóvatoskodva gurul az autó. A földeken még semmi élet, minden lucskos, harmatos, s bár reggelenként már derek is voltak, a délután mindent meghazudtolt. Az

12