A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)

1985-11-01 / 44. szám

Még most is föl-fölmeriil bennem izzó tekin­tete. szemébe omló fekete haja, fölhevült arca, ahogy kávéját kavargatva, cigarettával a szájában vitázik, ágál, s egyre hevesebb indulatokba lovalja magát. Mert ö nem tu­dott mélázva üldögélni semmilyen társaság­ban, ki kellett beszélnie magát, hírül kellett adnia azt, ami foglalkoztatja, gyötri, elgon­dolkoztatja. Nem tudott derűsen szemlélőd­ni, távol állt tőle a humor, nem ismerte a hangulatok üresjáratait, folyton motoszkált a fejében valami, amit a filozófiától, az iroda­lomtól, a történelemtől vagy a politikától kapott, vagy magától a nyers élettől. Sokat olvasott, gyakran hajnalhasadásig, de nem volt szobatudós típus, elevenen élte át éle­tét, járt-kelt az országban, emberekkel is­merkedett, falvakban, városokban fordult meg, s élményei hol beszámolókban, hol elbeszélésekben vagy versekben csapódtak le benne. Nem nyugodott egy percig sem, állandóan foglalkoztatta az agyát, a felötlő kérdésekre választ szeretett volna találni, nézeteit összevetni más nézetekkel. Ezért kereste az embereket, ezért vágyódott a társaságba. Gyakran teljesen idegen embe­rekkel ült le a kávéházba, hogy megvallassa őket életükről, vitázzon velük. Az Írók vagy az újságírók gyűlésein mindig felszólalt, kifejtette nézetét, bírált és vihart kavart. Nem tartozott a szürke felszólalók közé, mondanivalóját észjárásának logikája szerint fejtette ki, szenvedéllyel és gyakran türelmetlenül. Még most is fülembe cseng lassú hanghordozása, szavajárásában a Tor­­nóc környéki ízek. Ha nem is volt humora, baráti társaságá­ban fölengedett, szerette, korholva szerette azokat a pályatársait, akikkel együtt indult, akik közel álltak hozzá. Ha járok az utcán, egy-egy kávéház, járda­sziget vagy átjáróház eszembe juttatja. Itt is találkoztunk, ott is beszélgettünk; igen, ab­ban a presszóban olvasta föl legújabb verse­it. Látom öt sötét napszemüvegben baktatni, a szerkesztőségekben üldögélni, az Írószö­vetség büfféjében poharazgatni. Néha úgy tetszik, mintha tegnap találkoztunk volna, pedig már hét éve nem él, elment az örökké­valóság ösvényén, csak a verseit, írásait hagyta ránk. Amikor több, mint harminc esztendővel ezelőtt, 1954-ben megjelent Ez a te néped BÁBI TIBORRA EMLÉKEZÜNK című verseskötete, a hazai magyar irodalmi közvélemény lelkesülten vallotta; valami új, igazabb költészet indul virágzásnak. Könyvé­nek szerkesztője igy irt róla; „Bábi Tibor nevére nem elég felfigyelnünk, a nevét jól jegyezzük meg, mert ebben a fiatal szlová­kiai magyar költőben valami újszerű, megka­pó és merész jelentkezik. Versei rövidek, tömörek. És igazak. Egyetlen sora sincs, amely ne volna őszinte, találó. Takarékosko­dik a szóval, ez nem adottság nála, hanem kemény belső harc eredménye, tudatosság. Bábi a valót tömören és művészien akarja és tudja ábrázolni... Első kötete feltűnést keltő jelentkezés. ígéret-e vagy beteljesülés? Nem tudhatjuk még. De verseskötetében mind­nyájunk szívéhez szól.. Már a kötetet bevezető verse, a költő programját meghirdető Ars poetica is kristá­lyos keménységgel szabja meg indulásának további útját: „írj igazat! /írj egyszerűen,/ Hamis póz és pátosz nélkül. /Versed magá­tól megszépül,/ s olyan lesz, mint a fiatal fa,/ mely él, virágzik, nap felé tör,/ akkor is, ha nem akarja." A költő rengeteg tapasztalat, megpróbál­tatás után jutott el feladatának meghirdeté­séig, szolgálatának átgondolt szintéziséig. Alulról jött, a társadalom sűrűjéből, amit magával hozott, az több volt. mint élmény, életismeret volt. Bábi Tibor hatvan évvel ezelőtt, 1925 októberének végén született a vágmenti Tor­­nócon, szegény, sokgyermekes családban. Diákéveit Budapesten, Prágában és Szlová­kia fővárosában töltötte olyan háborús, zava­ros korszakban, amelynek eseményei erős nyomokat hagytak a mindenre fogékony fia­talember lelkében. Ezeket az élményeket, kitérőket, buktatókat írja meg később verse­iben. Az 1948-as februári események bekö­vetkeztével sok százezer magyarral ő is ha­zára talált. Mint a bimbókat a tavasz erjesztő nedvei, őt is fölszítja a hatalmas étvágy lángja. Ki akarja beszélni magából érzéseit és gondolatait. Költeményei az Új Szóban, az Alkotó Ifjúságban, a Rádió magyar műsorá­ban és a Fáklya című folyóiratban jelennek meg. Nevét megismerték Dél-Szlovákia ma­gyarjai. Az ifjú költő a Szabad Földműves szerkesztőségébe kerül, később a Fáklya, majd a meginduló Hét szerkesztője lesz. Közben rövid ideig könyvterjesztőként tevé­kenykedik a kelet-szlovákiai Nagyidán. Bo­lyongásai során egyre több verset, elbeszé­lést, cikket ír. Egymás után jelennek meg verseskötetei. A Héttől megválva az Irodalmi Szemle munkatársa lesz, majd az Új Szóba kerül, előbb az irodalmi rovatba, később a riporterekhez. Bábi költészetének vízválasztóját tulajdon­képpen negyedik kötete, a Tízezer év árnyé­kában (1964) című kötete jelenti. Amíg elő­ző verseiben ragaszkodik a megszokott for­mákhoz. a hagyományos versépítő elemek­hez, a balladisztikus hanghoz, itt már a nyitottabb szabadvers felé tágítja a formát, s gondolatai is föl tudnak emelkedni a kötött­ségek alól. Itt már világgá tudja tágítani mondanivalóját, kozmikus távlatokat sejtet. Filozofikus hajlama A forrás éneke című kötetben teljesedik ki, mélyen és sokrétűen. Olyan ez a költemény, mint egy megrendítő zenemű. A költő testámentuma és búcsúja ez a hosszúlélegzetű, többtételes költemény, szomorúságával, szorongásaival és bölcs de­rűjével, egy elszállni vágyó lélek vallomása életről, halálról, emberi sorsról, üzenet a visszamaradóknak, tapasztalatokkal fűszere­zett bölcs üzenet, költeménybe zárt. csön­des tűnődés, amelyben a költő a szépség, jóság és igazság Forrását keresi szomjú szív­vel : „A csúcs /a fáradtságom: a föld porával táplálkoztam, ittam az ég/ vizét, s porommal/ mindent alázatosan megtérítek majd a föld porának,/ fölöttem elgomolygó égnek, nálam jobb fiákban/ a megbántott, felejtő embe­reknek./ A Forrás éneke/ megbocsájtó, hála­­adó ének./ A Nap/ lenyugszik. Ballagok én is: le a csúcsról, s mire a völgybe leérek, oda­fenn —/ akár a rőzse lángja, ellobban ez a nyár is; vége —/ isten veletek, valakit/ még egyszer szivemre ölelek, mintha testvéreim,/ a Földet, roppant kék eget/ ölelném szívem­re most, hadd oltsa szörnyű szomjúságát:/ meghalok, emberek./ itthagyom/ nektek a Forrást./ Keressétek!" A könny a mikroszkóp alatt-ban még egy­szer bejárja ifjúkora tájait, a vágyott szülőföl­det. lélekben találkozik anyjával, apjával, el­vesztett gyermekkorával, és mindazzal, amit a száguldó Idő alkotott, megváltoztatott vagy megsemmisített. Régi, elhaló szavak csöng­­nek fel a költő lelkében, visszalátja az elve­szett Édent, a kerteket, füzeseket, a Vág menti tanyákat. Ez a ciklusa sem marad meg CSEREPEK A csembaló mestere Aki az ezerhatszázas évek végén, az ezerhét­százas évek elején ellátogatott Rómába, szo­katlan — másutt nemigen tapasztalható — dolgokat láthatott Hogy csak az egyik leg­meglepőbbet említsem: Rómában telepedett te Krisztina, Svédország egykori királynője, aki protestáns vallását felcserélte a katolikus hit­tel, stockholmi rezidenciáját pedig egy fényű­zően berendezett római palotával, miután ön­ként lemondott a trónról — alattvalói nem kis bánatára. Ez a művelt okos, rokonszenves és nem utolsó sorban nagyon tehetséges fiatal nő mmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmtmmKmKmatKmaaKm egyik mecénása lett az itáliai művészeti élet­nek, palotájának szinte minden sarkában ze­nészek, festők, színészek és költők tanyáztak, különböző termeiben műkedvelő főpapok, dip­lomaták és főurak vitatkoztak a művészet kérdéseiről. De a messzi földről érkezett utazó egyéb furcsaságokon is elcsodálkozhatott. Aligha volt divat más helyeken, hogy nagy­méltóságú kardinális urak operaelőadásokat rendezzenek palotájukban, vagy hogy szerelmi témájú, pásztoroktól és nimfáktól nyüzsgő dalműveket komponáljanak, amelyekben szinte kötelező volt az énekesek számára a lenge viselet A zenetörténet számon tartja néhány bíboros nevét, közülük Steffani és Ottoboni kardinális játszott fontos szerepet igaz nem is annyira komponistaként mint inkább mecénásként; az előbbi HändeloeA, az utóbbi Domenico Scarlattina/r tett jó szolgála­tot 1709-ben Ottoboninak támadt az az ötle­te, hogy az éppen Rómában tartózkodó Hän­del és a vele egyidős Domenico Scarlatti (mindketten 1685-ben, tehát háromszáz esz­tendeje látták meg a napvilágot) csembalójá­tékban és orgonálásban mérkőzzön meg. Az orgonajátékban Händel felülmúlhatatlan volt, ezt maga Scarlatti ismerte el elsőként de a csembalójátékban egyenrangúaknak bizo­nyultak. Mindezt tulajdonképpen azért emlí­tem, mert valószínűnek látszik, hogy ez az élmény a későbbiekben ösztönzőleg hatott Scarlatti zeneszerzői munkásságának alakulá­sára is. A két fiatalember egyébként a legjobb barátságban vált el egymástól, s noha aztán már csak egyszer találkoztak személyesen (valamikor 1719—1720 táján Angliában), életük végéig igen nagy szeretettel és megbe­csüléssel nyilatkoztak egymásról. A sors olykor kiszámíthatatlanul szeszélyes. Ebben az évben két zenei óriás: Johann Sebastian Bach és Georg Friedrich Händel születésének háromszázadik évfordulóját ün-10

Next

/
Thumbnails
Contents