A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-11-01 / 44. szám
Még most is föl-fölmeriil bennem izzó tekintete. szemébe omló fekete haja, fölhevült arca, ahogy kávéját kavargatva, cigarettával a szájában vitázik, ágál, s egyre hevesebb indulatokba lovalja magát. Mert ö nem tudott mélázva üldögélni semmilyen társaságban, ki kellett beszélnie magát, hírül kellett adnia azt, ami foglalkoztatja, gyötri, elgondolkoztatja. Nem tudott derűsen szemlélődni, távol állt tőle a humor, nem ismerte a hangulatok üresjáratait, folyton motoszkált a fejében valami, amit a filozófiától, az irodalomtól, a történelemtől vagy a politikától kapott, vagy magától a nyers élettől. Sokat olvasott, gyakran hajnalhasadásig, de nem volt szobatudós típus, elevenen élte át életét, járt-kelt az országban, emberekkel ismerkedett, falvakban, városokban fordult meg, s élményei hol beszámolókban, hol elbeszélésekben vagy versekben csapódtak le benne. Nem nyugodott egy percig sem, állandóan foglalkoztatta az agyát, a felötlő kérdésekre választ szeretett volna találni, nézeteit összevetni más nézetekkel. Ezért kereste az embereket, ezért vágyódott a társaságba. Gyakran teljesen idegen emberekkel ült le a kávéházba, hogy megvallassa őket életükről, vitázzon velük. Az Írók vagy az újságírók gyűlésein mindig felszólalt, kifejtette nézetét, bírált és vihart kavart. Nem tartozott a szürke felszólalók közé, mondanivalóját észjárásának logikája szerint fejtette ki, szenvedéllyel és gyakran türelmetlenül. Még most is fülembe cseng lassú hanghordozása, szavajárásában a Tornóc környéki ízek. Ha nem is volt humora, baráti társaságában fölengedett, szerette, korholva szerette azokat a pályatársait, akikkel együtt indult, akik közel álltak hozzá. Ha járok az utcán, egy-egy kávéház, járdasziget vagy átjáróház eszembe juttatja. Itt is találkoztunk, ott is beszélgettünk; igen, abban a presszóban olvasta föl legújabb verseit. Látom öt sötét napszemüvegben baktatni, a szerkesztőségekben üldögélni, az Írószövetség büfféjében poharazgatni. Néha úgy tetszik, mintha tegnap találkoztunk volna, pedig már hét éve nem él, elment az örökkévalóság ösvényén, csak a verseit, írásait hagyta ránk. Amikor több, mint harminc esztendővel ezelőtt, 1954-ben megjelent Ez a te néped BÁBI TIBORRA EMLÉKEZÜNK című verseskötete, a hazai magyar irodalmi közvélemény lelkesülten vallotta; valami új, igazabb költészet indul virágzásnak. Könyvének szerkesztője igy irt róla; „Bábi Tibor nevére nem elég felfigyelnünk, a nevét jól jegyezzük meg, mert ebben a fiatal szlovákiai magyar költőben valami újszerű, megkapó és merész jelentkezik. Versei rövidek, tömörek. És igazak. Egyetlen sora sincs, amely ne volna őszinte, találó. Takarékoskodik a szóval, ez nem adottság nála, hanem kemény belső harc eredménye, tudatosság. Bábi a valót tömören és művészien akarja és tudja ábrázolni... Első kötete feltűnést keltő jelentkezés. ígéret-e vagy beteljesülés? Nem tudhatjuk még. De verseskötetében mindnyájunk szívéhez szól.. Már a kötetet bevezető verse, a költő programját meghirdető Ars poetica is kristályos keménységgel szabja meg indulásának további útját: „írj igazat! /írj egyszerűen,/ Hamis póz és pátosz nélkül. /Versed magától megszépül,/ s olyan lesz, mint a fiatal fa,/ mely él, virágzik, nap felé tör,/ akkor is, ha nem akarja." A költő rengeteg tapasztalat, megpróbáltatás után jutott el feladatának meghirdetéséig, szolgálatának átgondolt szintéziséig. Alulról jött, a társadalom sűrűjéből, amit magával hozott, az több volt. mint élmény, életismeret volt. Bábi Tibor hatvan évvel ezelőtt, 1925 októberének végén született a vágmenti Tornócon, szegény, sokgyermekes családban. Diákéveit Budapesten, Prágában és Szlovákia fővárosában töltötte olyan háborús, zavaros korszakban, amelynek eseményei erős nyomokat hagytak a mindenre fogékony fiatalember lelkében. Ezeket az élményeket, kitérőket, buktatókat írja meg később verseiben. Az 1948-as februári események bekövetkeztével sok százezer magyarral ő is hazára talált. Mint a bimbókat a tavasz erjesztő nedvei, őt is fölszítja a hatalmas étvágy lángja. Ki akarja beszélni magából érzéseit és gondolatait. Költeményei az Új Szóban, az Alkotó Ifjúságban, a Rádió magyar műsorában és a Fáklya című folyóiratban jelennek meg. Nevét megismerték Dél-Szlovákia magyarjai. Az ifjú költő a Szabad Földműves szerkesztőségébe kerül, később a Fáklya, majd a meginduló Hét szerkesztője lesz. Közben rövid ideig könyvterjesztőként tevékenykedik a kelet-szlovákiai Nagyidán. Bolyongásai során egyre több verset, elbeszélést, cikket ír. Egymás után jelennek meg verseskötetei. A Héttől megválva az Irodalmi Szemle munkatársa lesz, majd az Új Szóba kerül, előbb az irodalmi rovatba, később a riporterekhez. Bábi költészetének vízválasztóját tulajdonképpen negyedik kötete, a Tízezer év árnyékában (1964) című kötete jelenti. Amíg előző verseiben ragaszkodik a megszokott formákhoz. a hagyományos versépítő elemekhez, a balladisztikus hanghoz, itt már a nyitottabb szabadvers felé tágítja a formát, s gondolatai is föl tudnak emelkedni a kötöttségek alól. Itt már világgá tudja tágítani mondanivalóját, kozmikus távlatokat sejtet. Filozofikus hajlama A forrás éneke című kötetben teljesedik ki, mélyen és sokrétűen. Olyan ez a költemény, mint egy megrendítő zenemű. A költő testámentuma és búcsúja ez a hosszúlélegzetű, többtételes költemény, szomorúságával, szorongásaival és bölcs derűjével, egy elszállni vágyó lélek vallomása életről, halálról, emberi sorsról, üzenet a visszamaradóknak, tapasztalatokkal fűszerezett bölcs üzenet, költeménybe zárt. csöndes tűnődés, amelyben a költő a szépség, jóság és igazság Forrását keresi szomjú szívvel : „A csúcs /a fáradtságom: a föld porával táplálkoztam, ittam az ég/ vizét, s porommal/ mindent alázatosan megtérítek majd a föld porának,/ fölöttem elgomolygó égnek, nálam jobb fiákban/ a megbántott, felejtő embereknek./ A Forrás éneke/ megbocsájtó, hálaadó ének./ A Nap/ lenyugszik. Ballagok én is: le a csúcsról, s mire a völgybe leérek, odafenn —/ akár a rőzse lángja, ellobban ez a nyár is; vége —/ isten veletek, valakit/ még egyszer szivemre ölelek, mintha testvéreim,/ a Földet, roppant kék eget/ ölelném szívemre most, hadd oltsa szörnyű szomjúságát:/ meghalok, emberek./ itthagyom/ nektek a Forrást./ Keressétek!" A könny a mikroszkóp alatt-ban még egyszer bejárja ifjúkora tájait, a vágyott szülőföldet. lélekben találkozik anyjával, apjával, elvesztett gyermekkorával, és mindazzal, amit a száguldó Idő alkotott, megváltoztatott vagy megsemmisített. Régi, elhaló szavak csöngnek fel a költő lelkében, visszalátja az elveszett Édent, a kerteket, füzeseket, a Vág menti tanyákat. Ez a ciklusa sem marad meg CSEREPEK A csembaló mestere Aki az ezerhatszázas évek végén, az ezerhétszázas évek elején ellátogatott Rómába, szokatlan — másutt nemigen tapasztalható — dolgokat láthatott Hogy csak az egyik legmeglepőbbet említsem: Rómában telepedett te Krisztina, Svédország egykori királynője, aki protestáns vallását felcserélte a katolikus hittel, stockholmi rezidenciáját pedig egy fényűzően berendezett római palotával, miután önként lemondott a trónról — alattvalói nem kis bánatára. Ez a művelt okos, rokonszenves és nem utolsó sorban nagyon tehetséges fiatal nő mmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmtmmKmKmatKmaaKm egyik mecénása lett az itáliai művészeti életnek, palotájának szinte minden sarkában zenészek, festők, színészek és költők tanyáztak, különböző termeiben műkedvelő főpapok, diplomaták és főurak vitatkoztak a művészet kérdéseiről. De a messzi földről érkezett utazó egyéb furcsaságokon is elcsodálkozhatott. Aligha volt divat más helyeken, hogy nagyméltóságú kardinális urak operaelőadásokat rendezzenek palotájukban, vagy hogy szerelmi témájú, pásztoroktól és nimfáktól nyüzsgő dalműveket komponáljanak, amelyekben szinte kötelező volt az énekesek számára a lenge viselet A zenetörténet számon tartja néhány bíboros nevét, közülük Steffani és Ottoboni kardinális játszott fontos szerepet igaz nem is annyira komponistaként mint inkább mecénásként; az előbbi HändeloeA, az utóbbi Domenico Scarlattina/r tett jó szolgálatot 1709-ben Ottoboninak támadt az az ötlete, hogy az éppen Rómában tartózkodó Händel és a vele egyidős Domenico Scarlatti (mindketten 1685-ben, tehát háromszáz esztendeje látták meg a napvilágot) csembalójátékban és orgonálásban mérkőzzön meg. Az orgonajátékban Händel felülmúlhatatlan volt, ezt maga Scarlatti ismerte el elsőként de a csembalójátékban egyenrangúaknak bizonyultak. Mindezt tulajdonképpen azért említem, mert valószínűnek látszik, hogy ez az élmény a későbbiekben ösztönzőleg hatott Scarlatti zeneszerzői munkásságának alakulására is. A két fiatalember egyébként a legjobb barátságban vált el egymástól, s noha aztán már csak egyszer találkoztak személyesen (valamikor 1719—1720 táján Angliában), életük végéig igen nagy szeretettel és megbecsüléssel nyilatkoztak egymásról. A sors olykor kiszámíthatatlanul szeszélyes. Ebben az évben két zenei óriás: Johann Sebastian Bach és Georg Friedrich Händel születésének háromszázadik évfordulóját ün-10
