A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-10-04 / 40. szám
Csak egy percre... Az ajtón ez áll: CSISZÁR ISTVÁN, ökonómiai igazgatóhe lyettes. Az építőiparban érik az embert meglepetések, ám ez valóban nem mindennapos: aki fogad, még csak harmincas éveinek derekán jár, de már évek óta a Dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) Járási Építőipari Vállalat igaz gatóhelyettese. Korábban a kereskedelmi, most pedig a közgazdasági poszton. — Mit jelent közgazdasági igazgatóhelyettesnek lenni? — Felelősséget, viszonylag sok értekezletet és egyéb megbeszélést, a napi problémák sokaságát és a gondok megoldását segítő rátermettséget. Mert például ki szorgalmazza a munka jövedelmezőségének növelését, a dolgozók kezdeményezőkészségének támogatását, egyszóval a termelés gazdaságosságának fokozását, ha nem az, aki felelős ökonómiai beosztásban dolgozik! Azt pedig aligha kell külön hangsúlyoznom, hogy az építőiparra már manapság is rengeteg munka hárul, a jövőben azonban még több feladatot kell megoldanunk. — Miként mutathatnád be néhány szóban a szerdahelyi építőipari vállalatot ? — Kapóra jött a kérdés, hiszen üzemünk júniusban ünnepelte létrejöttének harmincötödik évfordulóját. Annak idején az egykori nagymegyeri, somorjai és dunaszerdahelyi járásokban létező építőipari cégek egyesíté-ELSIRATÁS — Az ember nem is hinné, hogy nyári időben egy takaros kis falusi temetőben olykor nagyobb a forgalom, lüktetőbb az élet, mint az utcákon. így összegezte vidéken szerzett tapasztalatait öreg barátom, aki újdonsült nyugdíjas lévén, immár a második falusi nyarat ügyeskedte ki magának. Mohó érdeklődéssel csüngtem okfejtegetö szavain, mik szerint: a falu csendje, a falu levegője, az úgymond: „küszöbig érő természet" megtartó ereje áldásos hatást gyakorol a városi emberre ... — De maradjunk csak a temetőnél! — csavarintotta vissza a beszéd fonalát az én jókomám. — Mint tudod, szeretem a csendet, sőt a csendben a még nagyobb csendet, illetve a temetöhelyeket. Szinte naponta elsétálgattam a virágos dombocskák között. Még tavaly nyáron történt, hogy különös gonddal ápolt páros sírra lettem figyelmes. Bár formájukban nem tértek el a többiektől, mégis találtam körülöttük mindig valami különöset, valami figyelemreméltót. Például ezeken állandóan friss virágok díszelegtek. Meg a betonkeretükön is meglátszott, hogy nap mint nap érintkezésben van a porrongygyal. Egy idős, de fürge nénike szokott sürgölődni körülöttük, majd a sürgés-forgást megunva letelepedett egy kényelmes padra és szemmelláthatóan gyönyörködött a rendberakott, mindig friss virágtól ékes műkő alkotmányban. Olykor, olykor egy peckes járású apóka is elkísérte a nénit. Több ízben is tanúja lehettem csendesded pityergésüknek, de egyik alkalommal, amikor rövidke sutyorgás után megint sirdogálni sével jött létre a mai Járási Építőipari Vállalat, amely az elmúlt évtizedek során Csallóköz egyik legnagyobb üzemévé fejlődött. Sőt! A nyugat-szlovákiai kerületben is a legjobban prosperáló helyi építőipari vállalatok közé tartozunk, amit alkalmazottaink, legfőképpen azonban a törzsgárdát alkotó dolgozók becsületes munkájával sikerült elérnünk. — Miképpen rangsorolnád a feladataitokat? — Elsődlegesen természetesen a járás területén látjuk el az építkezési és felújítási teendőket. Ilymódon oroszlánrészünk van a választási programok teljesítésében, az iparfejlesztésben, a művelődésügyi intézmények hálózatának bővítésében, a lakáskérdés megoldásában. Téved azonban, aki azt hiszi, hogy csak a dunaszerdahelyi járásban vannak építkezéseink! Műszaki és szakmai szempontból egyaránt igényes építkezések kivitelezői vagyunk például Bratislavában is. Mindemellett jelentős tételben vállalunk lakossági szolgáltatásokat is. — Utad az igazgatóhelyettesi beosztásig? — Csallóközi származású vagyok, Bratislavában, a Duna utcai magyar gimnáziumban érettségiztem, elvégeztem a közgazdasági főiskolát és harmadik munkahelyem a jelenlegi. — Gondolom, a munkatársaid zöme idősebb nálad... — Ha nem is mindenki, de sokan. így szívós munkával kell bizonyítani, hogy az én koromban is lehet megfelelő vezető valaki. (mik) kezdtek, szívem csordultig telítődött részvéttel. Képzeletem megrendítő tragédiába torkolló eseteket motolláit két imádott gyermekről, akik természetellenes módon kerültek Kharón ladikjába, megbontva az eltávozás természetes sorrendjét... Óriási hajtóerő a részvét. Ha meg kíváncsisággal párosul, minden akadályt le tud küzdeni, még a szemérmetes gátlásosságot is. Hatásuk alatt én is elveszítettem önuralmamat és abban a hiedelemben élve, hogy valami nagyon szépet, nagyon emberit cselekszem, a két öreg közelébe mentem. — Ilyen az élet! — rebegtem feléjük kenetteljesen. Ők némán bólogattak. — Mindnyájunknak ez a sorsa! A néni kényszeredetten fölszipogott. A bácsi semmitmondó, kifejezéstelen szemmel nézett a képembe. — Gyermekeik voltak? — folytattam a kérdezősködést. Most tagadón bólogattak. Közönyösségüket tapasztalva, részvétem végképpen elpárolgott. Már csak a kíváncsiság piszkált. A sír betonkeretét megkerülve a sírkő feliratát kezdtem betűzgetni. Két név volt oda felvésve. Minden valószínűség szerint a pádon ülő bácsi és néni nevei. A születési évek feltüntetve, de az elhalálozáséi hiányoznak. — Ez a maguk sírja ?l — hebegtem ütődötten. Igent intettek. — De hát, akkor tulajdonképpen kit siratnak?! — tört ki belőlem a nyers kíváncsiság. — Magunkat! — sóhajtotta a néni. — Nincs nekünk az égadta világon senkinké így hát elsiratjuk magunkat, mi, saját magunk, oszt' kész! KOVÁCS JÓZSEF Emberi sorsok MA NÉKEM, HOLNAP NÉKED? (Vélemények, nézetek a borravalóról:) — .. i A mama operációja szép kis pénzünkbe került, de most már a biztos gyógyulás útján van. Dehát mit nem tesz meg az ember az egészségért, igaz? — ... A múlt hónapban megkaptuk végre az új lakást, úgyhogy most nyakig vagyok a gondban: megfelelő bútort, függönyt, szőnyeget hajszolok! — És csak így, üres kézzel?! Ne légy gyerekes! Szúrj oda valakinek néhány százast, és rögtön könnyebben fogsz vásárolni. — Abban a rongyos szervizben kész művészet elérni, hogy egy ügyeskezű szerelő vegye gondjaiba a kocsit. A konyakosüvegre már rá se hederít senki, újabban csak a pénz hat varázsszerként! Az országjáró riporter sokszor kénytelenkelletlen hallja az ilyen, vagy az ehhez hasonló epés megjegyzéseket. Mi tagadás: sok esetben és sokhelyütt valóban úgy tűnik, mintha tényleg csak az anyagiakban vagy a kisebb-nagyobb ajándékokban megnyilvánuló „figyelmességek" időszakát élnénk. Népszerűvé, sőt mi több, gyakorta egyenesen mintha szükségszerűvé vált volna a különböző címletű és tételű csúszópénz „elhintése" — még az olyan helyeken is, ahol mondjuk a bútoreladás, a gépkocsijavitás, a betegellátás, a tévészerelés és rengeteg egyéb szolgáltatás tulajdonképpen a szóban forgó személyek napi munkája, természetes kötelessége. A borravaló, vagy ahogyan választékosabb szójárással becézgetik: a „szocialista összeköttetés" jegyében vándorló hálapénz — sajnos — nagyon is át- meg átszövi hétköznapjainkat, miközben káros hatással van az emberek közötti kapcsolatokra és nehéz, olykor egyenesen kellemetlen helyzetbe hozza azt, aki a „dohányt" adja; avagy épp azt a valakit, aki az efféle mellékes juttatás címzettje. Elgondolkoztató s egyben figyelmeztető jelenség ez, hiszen a lekenyerezés, a megvesztegetés nemcsak a kispolgári szemléletmód csökevényeinek egyik vadhajtása, hanem egyben idegen a szocialista életmód és a törvényesség elveitől is. Érthető hát, ha a korrupció elleni harc napjaink egyik legidőszerűbb feladataként tűnik fel; ha a párt- és állami szervek erre vonatkozó határozatai az efféle jelenségek mielőbbi feltárását s felszámolását sürgetik. § § $ A bevezetőben idézett nézetek és vélemények szintén jelzik: a „mindenhatónak" vélt hálapénzekről úton-útfélen rengeteg szóbeszéd, már-már legendaszerü mende-monda járja. Hadd tegyük rögtön hozzá, hogy több esetben bizony nem alaptalanul... Sokan a borravalók s egyéb figyelmességek elkerülhetetlenségét emlegetve elkeseredett fölháborodottságuknak adnak hangot, mások e kérdés kapcsán egy-egy lemondó kézlegyintéssel nyilvánítanak véleményt, hogy pár perccel később türelmetlenül sürgessék e társadalmi kórtünet mielőbbi orvoslását — többnyire persze csupán akkor, ha azoknak „mezőnyébe" tartoznak, akik a borravalókat adják. Általános tapasztalat ugyanis, hogy aki hálapénzben (vagy a kisebb-nagyobb Fotó: Gyökeres „figyelmességek" egyéb formáiban) részesül, az ritkán elégedetlenkedik. % § § A közelmúltban a CSSZSZK Legfőbb Ügyészségének megbízásából — egy korábbi felmérésre alapozva — az Országos Közvéleménykutató Intézet kutatást végzett a lekenyerezö megvesztegetés és a korrupció témakörében. A megkérdezettek eltérő életkorú és más-más beosztású személyek voltak. A teljes objektivitás érdekében a közvéleménykutató intézet munkatársai az ország legkülönbözőbb pontjain tették fel kérdéseiket. Az igy nyert válaszokat összegezve akár elöljáróban is leszögezhető, hogy a lakosság jogtudatának, törvénytiszteletének s erkölcsi magatartásának tárgykörében bizony van miről elgondolkodnunk. Annál is inkább, hogy a korrupció elsődleges indítékait a személyi egoizmusban, az egyéni érdekek fölértékelésében, a kivagyiságban és a kitűzött célok akár törvénytelen eszközökkel történő elérésének szándékában kell keresni. Vajon milyen észrevételek s tanulságok vonhatók hát le a korrupcióval kapcsolatos közvéleménykutatás eredményeiből? A megkérdezetteknek először is a megvesztegetés fogalmát kellett tisztázniuk: a második kérdés pedig arra vonatkozott, vajon korrupt tettnek számit-e, ha valaki egy-egy kérvény pozitív elintézése, vagy alaposabb orvosi kivizsgálás után valamiféle aprósággal kívánja leróni háláját? A megszólaltatott személyek 24 százaléka megvesztegetésnek, 36 százaléka jutalomnak, 40 százaléka pedig megérdemelt figyelmességnek tartja az efféle juttatást. Ha viszont az ilyen „prezent" már elöljáróban, azaz amolyan „útravalóként" cserél gazdát, akkor ezt a megkérdezettek 83 százaléka a korrupció iskolapéldájának tartja. E közvéleménykutatásban részt vevő személyek 20 százaléka egyszerűen természetesnek, a köznapi élet velejárójának tartja a korrupció különféle praktikáit; 44 százaléka helyteleníti ugyan ezt a társadalmi gyakorlatot, de nem tartja fontosnak az erélyes hatósági közbelépést, a többiek viszont határozott fellépést sürgetnek a társadalmi fertőként burjánzó hálapénzek körforgása ellen. Érdekes észrevétel, hogy a megkérdezettek túlnyomó többsége — az esetleges későbbi kellemetlenségeket elkerülendő — a korrupció nyilvánvaló jeleinek láttán sem tenne följelentést. Arra a kérdésre, vajon az illetők személy szerint elfogadnának-e hálapénzt, 35 százalékban azt válaszolták, hogy nem; a megkérdezettek 46 százaléka a körülmények alakulása szerint döntene; 19 százalék pedig nem nyilatkozott. A legtöbb borravaló — állítólag — a szolgáltatásokban talál gazdára, a további rangsor pedig: az egészségügy, a kereskedelem, a hivatali ügyintézés. § § § A tanulság mindebből aligha lehet egyéb, mint hogy a társadalmi élet valamennyi területén erélyesebben kelj fellépni a korrupció valamennyi formája ellen, hiszen csupán így mélyíthető el a lakosság jogtudata, csak így szilárdítható meg a szocialista törvényesség. B. M. P. 19
