A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-09-27 / 39. szám
Hallottukolvastukláttuk hétig ... egyszóval szabad vagyok, mint a madár! — Miért hangsúlyozza ki annyira a szabadságát? — Hogy tudjon róla. — Mi közöm hozzá? ... Nekem aztán olyan mindegy, hogy lóg vagy szabadságol, se nem oszt, se nem szoroz ... — Hogy-hogy mindegy!? ... — Ez a kijelentés kissé mellbe csapta Gábort, bár igaza van ennek a szépségnek, mi köze lehet neki ahhoz, hogy mit csinál a mellette lépkedő, majdnem vadidegen fiatalember. Azért elmosolyodott : — Emlékeztetnem kell valamire. — Ugyan mire? — Arra, hogy a menyasszonyom ... — Igen, igen. kedves vőlegény úr... s ha minden jól megy, talán ősszel... Ezen aztán jót nevettek. — Szívesen meghívnám kávéra, vagy egy pohár italra. — Mi a csudának pazarolná rám a pénzét? Gábor eleresztette a füle mellett: — Csakhát a gyerek, ugye?... Nincs hová tenni ? Kakalin szembefordult Gáborral: — Mit akar tőlem tulajdonképpen ? — Az égvilágon semmit, csupán meghívtam egy italra. — Komolyan gondolja a meghívást? — Persze, hogy komolyan ... Megoldható a gyerek kérdése? — Miért ne lenne megoldható, ha nagyon akarnám. — Hát akarja! — Hogy maga milyen erőszakos!... — tűnődött el Katalin. Tétova pillantást vetett Gáborra. — Hány óra ? — Hat múlt néhány perccel — felelte Gábor, s reménykedni kezdett: talán mégis kötélnek áll ez a váratlanul előbukkant vizitündér. — Anyu már biztosan otthon van ... — mormolta maga elé Katalin, mintha csak hangosan gondolkodna. — Lehet, hogy elpártolja egy-két órára. Legfeljebb megmorogja, de annyi baj legyen. Nem először történik meg, nem is utoljára... Hol és mikor találkozunk? — Nekem mindegy, magára bízom — felelte Gábor. — Mondjuk ... Hétkor a Luxor előtt. Megfelel? — De még mennyire! — Ha hétig nem jelentkezem, ne várjon. — Rendben van — bólintott Gábor. Katalin elsietett. Gábor hosszan nézett utána. Van valami, valami nem mindennapi ebben a törékenynek látszó nőben. Határozott, magabiztos. Bájos, s van humorérzéke is, egyből veszi és adja a lapot. Vajon kiféle, miféle? Hát a férje?Talán nincs is? Lányanya volna? Mindegy, majd megtudja. Hét előtt néhány perccel feltűnt Katalin alakja. Ugyancsak szaporázta. Akkor vetődött fel Gáborban a kérdés: tulajdonképpen mit akarok én ettől az asszonytól ?... Arra azonban már nem volt ideje, hogy választ adjon a saját kérdésére, nem is tudott volna. Katalin hozzáért: — Pontos vagyok? — Mint a legpontosabb digitális óra! Hová, merre? — Maga hivott meg, vezessen és én követem, uram! — felelte Katalin nevetve. Cseres Gábor kedvenc presszójába, a Tulipánba ültek be olyan magával értetődő természetességgel. mint két régi ismerős. — Mit parancsol ? — Kávét. — Semmi mást? (Folytatjuk) KÖNYV Nógrádi képcsarnok Irodalomtörténészeink korábban 1844-re tették a Nógrádi képcsarnok c. epigrammagyűjtemény megírásának idejét. A torzképsorozatot egyébként ezidáig csak kevesen olvashatták, hisz önállóan még soha nem jelent meg. Kötetben is csak egyetlen egyszer, 1942-ben, a Madách összkiadás függelékében látott napvilágot. Éppen ezért hálásak lehetünk a salgótarjáni Nógrádi Sándor Múzeum Baráti Körének, hogy 1984-ben a Nógrádi Irodalmi Ritkaságok 3. füzeteként önállóan is megjelentették az irodalmi csemegének számító epigrammafüzért. Dr. Praznovszky Mihály múzeumigazgató, az értékes sorozat szerkesztője írja a szóbanforgó kötet előszavában az alábbiakat: „A Nógrádi képcsarnok nemcsak irodalomtörténeti különlegesség, hanem a megyei történet egyik izgalmas forrása is." Ugyanő tisztázza a gyűjtemény keletkezésének időpontját is. Hiteles tényekkel bizonyítja, hogy az írások 1847-ben születtek. A mai ismeretek szerint ezeknek három szerzője volt: Madách Imre, Szontagh Pál és Pulszky Ferenc. Kötetüket a szerzők Vay Miklós helytartótanácsi elnökhelyettesnek ajánlották, hogy mutassa ezt meg István főhercegnek, aki országjáró kőrútján ellátogatott Nógrád megyébe is. A Nógrádi képcsarnok tulajdonképpen a megyei politikusok szines tablója. Korabeli táblabírók, szolgabirók. jegyzők, alispánok elevenednek meg lapjain. S bár torzak ezek a képek, segítségükkel mégis sok-sok kérdésre választ kaphat a letűnt korok kutatója. Amint Praznovszky Mihály hangsúlyozza:......nem olyan nehéz a torzítás mögött az igazi jellemeket meglátnunk. A történelemből pedig általában ez hiányzik: a személyiség rajza." Praznovszky Mihály, a gondosan összeállított kötet szerkesztője egyébként valamenynyi epigramma után rövid életrajzot közöl, összefoglalva az adott személy életének eseményeit és jellemének további érdekességeit. Csáky Károly Haavikko: A hóid udvartartása Az 1931-ben Helsinkiben született Paavo Haavikko húszévesen, első kötetével egy csapásra tört be a finn líra élvonalába: forradalmat robbantott ki a költészetben, új korszakot nyitott. Jó ideje a Nobel-dij várományosa. „Haavikko lírájának kezdettől egyik legszembetűnőbb és legnemesebb vonása a képhasználata. Azt hiszem, a finn költészeben senki sem élt a költői képeknek, metaforának akkora gazdagságával, mint amennyiből a haavikkoi vers építkezik" — írja utószavában a válogató Jávorszky Béla. De mégsem csak ez a magyarázata Haavikko sikerének. hanem „leginkább talán az, hogy Haavikko Európa költője, a szó minden értelmében, tartalmát, jellegét, s formátumát tekintve egyaránt. Az az Európa, melyet hazájának tart. tulajdonképpen szellemi földrész, s klasszikus görög—latin korokban gyökerező, a humánum földje, ellentéte minden barbárságnak". „Északi országban születtem, neve: Hisztéria./ Egyetlen képet hordok azóta magamban:/ a mozdulatát, ahogy éjszaka felkelek és/ a tűz elé lekuporodom." Vagy: „Hány könyv marad olvasatlan, hisz nem derül ki/ ki hol alszik, honnan a pénze, kivel hál — / én a túlélést viseltem el, mint Egyetlen Kalandot,/ élet, vers és vágy, ne folytasd elvontábban/ ott, ahol ezek véget érnek". „Haavikko költészete — írja Jávorszky — különösen annak első évtizedében — mégis megőrzött valamit az ősi, samanisztikus lira jellegzetességeiből anékül, hogy egyébként a népköltészettel bármilyen kapcsolatba is került volna ... Most, hogy az Otava régi irodalmi hanglemezéről újra meghallgattam az ötvenes évek fontos és jelentős Haavikkoverseit, szerzőjük előadásában, csak bólintani tudok..." A Haavikko-kötetet kiváló műfordítók (Jávorszky Béla, Kiss Dénes, Szopori Nagy Lajos, Tandori Dezső, Tornai József) magyarították kitűnően. (cselényi) FOLYÓIRAT Beteg-e az irodalom ? Az Élet és Irodalom 33. számában érdekes beszélgetés látott napvilágot: Egészséges-e az élet? Beteg-e az irodalom? címmel. Az interjút Mezei András készítette Dorogi Zsigmonddal, a Magyar Rádió irodalmi szerkesztőségének vezetőjével. Elörebocsájtjuk, hogy az utóbbi időben több hasonló témakörű cikk, interjú jelent meg különböző lapokban, s így ez az interjú sem egyedülálló. A beszélgetésből kiderül, hogy kritikus vízválasztóhoz érkezett a kortárs magyar irodalom: hogyan tovább? Mik az aggasztó tünetek? Az olvasók nagyobbrészt fanyalognak a mai magyar irodalomtól, tisztelet a kivételnek. Nem találják meg benne azt, amit szeretnének: életüket, sorsukat, reményeiket s nem utolsósorban ízlésüket. „Az idén nyolcadik alkalommal rendezte meg a Magyar Rádió az Országos Előadó fesztivált, a vers- és prózamondó versenyeket. Az előadók a megmondhatói, hogy számos új irodalmi mű nem vonz, hanem taszít. Az irodalombarát közönség, ha így megy tovább, feláll a székből, távozik ..." — mondotta Dorogi Zsigmond s a továbbiakban arról beszélt, az íróknak és költőknek rá kell már ébredniük arra. hogy műveik nem csak olvasással terjednek, fontos szerep jutott a gépi közvetítésnek is. Ám a gépi közvetítéssel nem lehet sikerre vinni olyan verseket, amelyek érthetetlenek, tartalmatlanok, nem szólnak senkihez. Sok verset, prózai szöveget nem vállalnak a színészek, mert eleve megrettennek tőle. egyszóval elöadhatatlanok: „Az előadóművészek arról panaszkodnak, hogy ha a fiatalabb évjáratú költők verseit mondják, tíz perc múlva a közönség mozgolódni kezd." A müvek annyira áttételesekké váltak, annyira ezoterikusak, hogy az olvasóközönség vagy a hallgatóság nem tud mit kezdeni velük. „Az a bajom — vallja Dorogi —, hogy a gyorsan változó versdivatok még csak nem is versek, nem is divatok. Mintha csak arra lennének jók, hogy bennük a tehetség szikrája nélkül is meg lehessen szólalni. Az a bajom, hogy nehezen megszerzett versolvasókat szoktatnak le a költészet szeretet érői. Hogy ma már azt veszem észre: a költők sem olvassák el egymás verseit. Nem olvasnak, csak írnak? Ha egy dilettáns sokat ír, arra azt mondják, hogy grafomán. A profit, ha fecseg is: termékenynek nevezik?" A beszélgetők arra a következtetésre jutnak, az irodalomnak vissza kell kanyarodnia az élethez, a társadalomhoz. Addig, ameddig nem késő, ha meg akarja tartani az egyre gyérülő olvasókat. Bizony, tanulság ez számunkra is, ha azt akarjuk, hogy az olvasók kezébe kerüljenek könyveink, s ne a raktárakban penészedjenek. — dénes — KÖZMŰVELŐDÉS Képzőművészeti alkotótábor A Komáromi (Komárno) Járási Művelődési Központ a Csicsói Hnb és Efsz közreműködésével 1985. augusztus 12—18-ika között a műemlékké nyilvánított csicsói kastélyban megrendezte a Komáromi járás amatőr képzőművészei nyári táborozását, amelyen 14 műkedvelő képzőművész és 18 fényképrész vett részt azzal a céllal, hogy tökéletesítse tudását és fejlessze képességeit a grafikában, a festészetben, a szobrászatban, a művészi textíliák készítésében és a fotózás különböző technikáiban. A táborozás jó lehetőséget nyújtott arra is, hogy az amatőr képzőművészek és fotósok jobban megismerjék egymás alkotómódszerét, hogy kölcsönösen segítséget nyújtsanak egymásnak szakmai problémáik megoldásában: a kompozíció, a színek harmóniájának kialakításában és a különféle technikák alkalmazásában. Ebben hatékony segítséget kaptak az alkotótábor „lektoraitól". Kopócs Tibor és Szilva József festőművészektől, akik szívesen korrigálták az amatőr képzőművészek munkáit. A tábor lakói barátságos légkörben, kedvező feltételek mellett dolgozhattak. Lehetőségük volt arra is, hogy metszeteikről, karcaikról lenyomatokat készítsenek. Ezt a tevékenységüket Kopócs Tibor irányította. Esti összejöveteleiken véleményt cserélhettek alkotásaikról és előadásokat hallgattak. A négy napiot a tábor lakói igyekeztek maximálisan kihasználni. Kb. 80—90 alkotást hoztak létre, amelyekből a Komáromi Járási Művelődési Központ később kiállítást rendez. Összegezésképpen elmondható, hogy a táborozás teljesítette rendeltetését: a résztvevők új tapasztalatokkal, ismeretekkel gazdagodtak. Bartha Tibor 15
