A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-09-27 / 39. szám
SMt-t?=I£tít=lCS303 gott, annak ellenére ö még soha nem látta olyan tisztának és fényesnek az utcát, mint akkor, sem az embereket olyan elégedetteknek és kedveseknek. Életében akkor érezte először a munkájából fakadó sikerélményt. Akkor kezdte megérteni azokat az embereket — tudósokat, művészeket —, akik egész életüket az alkotó munkának szentelik, lemondva sok mindenről, egyszóval akkor kezdte megérteni honnan, miből merítik hozzá az akaratot és az erőt, pedig ő nagyon az elején tartott, hiszen még egyetlen írása sem jelent meg, de a lelkesedés tüze máris lángra lobbantotta. Beült egy presszóba. Vodkát rendelt meg kávét, aztán még egy vodkát és még egyet. Határtalan jókedvében viccelődött a csinos felszolgáiólánnyal. — Ugye nem tudja, hogy milyen a szeme? — Majd megmondja. — Ijesztően sötét, mint a mély kút... Az ember nem mer belenézni, mert attól tart, hogy beleszédül. — Nem zúzná magát halálra — nevetett fel a lány. Láthatóan tetszett neki Gábor dicsérete. — Biztos? — Biztos vagyok benne ... Később Gábor fizetett és kiment az utcára. Tétován körülnézett: hová, merre?... Haza nem akart még menni, sem Zsuzsával találkozni, pedig most, ebben a nagy örömujjongásban, jól esne megropogtatni a derekát. Nem, most egyedül akart maradni a gondolataival és a terveivel. Érdekes módon hirtelen megsokasodtak a tervei: újabb novellákat ír, befejezi a megkezdett színmüvét, aztán felkínálja a színháznak. Csak úgy hemzsegtek agyában a gondolatok, tervek. Igen ám, csakhogy ott a Tesla, s ott az egyetem ... Bírja-e szusszal, lesz-e elég ereje és kitartása, hogy mindennel megbirkózzék? ... Ha fiatal és erős is a szervezete, a sokfelé osztódással könnyen szétforgácsolódik az ereje, s mi lesz akkor vele? Ki valósítja meg a régen dédelgetett álmait, hogy szerkesztő és író váljék belőle? Egyelőre nem hagyhatja ott az üzemet, nem, arról szó sem lehet. Az egyetemet?... Vajon hasznát veheti-e a villamosmérnöki diplomának szerkesztő és íróként?... A bölcsészkaron kellene folytatni, talán az volnaszámára a legmegfelelőbb. Majd elválik, majd az idő beérlel mindent. A Duna part felé irányította a lépteit. A padokon idősebb emberek sütkéreztek a felhők közül elö-elöbukkanó napfényben, gyerekkocsit tologató kismamák sétálgattak fel s alá, a járdán galambok futkároztak kutatva, elcsipkedve egymás elől az elhullajtott morzsákat. Lám, hogy marakodik, hogy verekszik mindenki az életért! A szelíd galamb is. Hát akkor az ember hogyne marakodna. különösen a törvényeket megkerülő, a farkastermészetű ember. Van belőlük elég a világon, akik nem válogatva az eszközökben, tudatosan megalázzák, kisemmizik és eltapossák a másikat... Nem tudja, miért jutottak ilyen komor gondolatok az eszébe. Tovább sétált, majd leült egy padra. Gondolataiba mélyedve nézelődött a maga belső örömével, amit ugyan nem láthatott senki, viszont szerette volna világgá kiáltani. Gyereklánynak is beillő kismamára esett a tekintete. Jól rugózó, vajszínű gyerekkocsit tolt maga előtt. Olykor a kocsi fölé hajolt, igazított valamit a gyerek körül, vagy tán szemtelenkedő legyet hessentett el róla. Nézte, nézte a közeledő kismamát. Valahogy ismerősnek tűnt. Mintha már látta volna valahol. Meg merne rá esküdni, hogy látta. De hol?... Hát persze, azon az emlékezetes éjszakán, a Duna híd közepén, ott gubbasztott a korláton. Vagy téved?... Semmi kétség, ő az ... Vagy mégsem ?... Milyen nevet is mondott: Klárát, Marit, KataLOVICSEK BÉLA 0... 13. Gábor olyan arckifejezéssel bólintott, mint aki nem hiszi el, ami körülötte történik: tényleg tud írni, tényleg annyira jó az írása? — Kíváncsian várom a további írásait — mondta a rovatvezető. — Küldjön, vagy ha erre jár, személyesen is átadhatja... — Felállt s a kezét nyújtotta. — Viszontlátásra, fiatalember! Sok sikert! Cseres Gábor alig csukta be maga mögött az ajtót, a rovatvezető felhívta telefonon Gábor apját. — Cseres András, tessék! — hallatszott a vonal túlsó végéről. — Itt Takács, szervusz! — Szervusz! Mi újság? — Nagy. — Mi a fene! Csak nem tört ki a harmadik világháború? — Itt járt a fiad. — Gabi?... Mit keresett nálad? — Nem találod ki. — Ördögöd van!... Beszélj már, mit akart . tőled I? — írással jelentkezett. — írással!?... — akadt el a szava. A telefonon keresztül is érződött a meglepetése. — Milyen írással? — Egy remek novellával, egy gyöngyszemmel. — Ne beszélj bolondokat! — Ez nem bolondság, öregem, valóban remek kis írást hozott... Te tényleg nem tudsz róla, hogy ír? — Nem... — felelte Cseres András. — A világért sem szólj neki, hogy felhívtalak. majd csak akkor csodálkozz el előtte, ha megjelenik az írása, jó? — Azt megígérhetem ... A huncut kölyök! Ki hitte volna róla, hogy titokban... még mindig hihetetlen a számomra ... — Azt hiszem, kissé elvetettem a sulykot — mondta a rovatvezető. — Miért? — Nagyon lelkendeztem, túldicsértem, és ez megbosszulhatja magát, nem gondolod? — Tény, hogy nem szabad elkapatni a kezdőket. — Hát akkor mit csináljak? — Kínozd meg!... Időnként dobd vissza az írását még akkor is, ha netán közölhető — mondta Cseres András. — Nem fog megártani neki, ha meg kedvét szegi, akkor úgy sem lesz belőle énekes halott. — Megegyeztünk. — Köszönöm, hogy felhívtál, szervusz! Közben Cseres Gábor azt sem tudta, hogy jutott le az emeletről a földszintre, onnan meg ki az utcára. Mintha szárnya nőtt volna. Abban a pillanatban képesnek érezte magát arra, hogy magához ölelje a világot és egyetlen mozdulattal összeroppantsa. Bár boronlint?... Alighanem Katalint. Mindegy, rövidesen elválik. Mikor elibe ért. ráköszönt: — Jó napot, Katalin! A fiatalasszony úgy tett, mintha nem hallaná, pedig hallotta. Tovább sétált. — Magának köszöntem, szépasszony! A kismama megállt, s összehúzott szemmel végigmérte Gábort, mintha az emlékei között kutatott volna. — Hozzám szólt? — kérdezte idegenkedve. Semmi kétség, ö az, megismeri az alakjáról, a sötét szeméről, a búgó hangjáról. Valóban szépasszony, és van valami különös varázsa, állapította meg Gábor. Hozzálépett: — Nem ismer meg, Katalin?... Vagy más névre hallgat? — Tényleg Katalin vagyok — felelte a kismama némi csodálkozással —, de honnan ismer? — Hát már nem emlékszik rám? — Mire kellene emlékeznem? — Éjszaka ... csend... — kezdte Gábor nagy komolyan —, a híd alatt sejtelmesen surrog a víz... a túlsó partról egymagában bandukoló fiatalember... s a híd közepén egy nöszemély ül a vaskorláton ... búcsúzik az élettől... Katalin felnevetett: — Hát maga az!?... Alacsonyabbnak, szemtelenebb arcúnak tűnt, meg mintha a hangja is más lett volna akkor. — Azóta nőttem valamit, megkomolyodtam. a hangom is megváltozott valamelyest. Hiába, Katalin, az öregedéssel mindene megváltozik az embernek. — Szegény, szegény, öregember! — kuncogott Katalin. — Tudja-e, hogy most örülök? — Minek? — Hogy látom — felelte Gábor viccesre fogva a szót. — Hiszi vagy sem, azt álmodtam valamelyik éjszaka, hogy a gyönyörű testét a Fekete tenger felé vitte a víz. Olyan borzasztó volt számomra, egészen belefájdult a szíven. — Nagy kópé maga — mondta Katalin nevetve. — S hogyhogy rólam álmodott? — Tudom is én. Magáról álmodtam és kész! Elvégre az ember nem parancsolhat az álmainak ... Mellesleg nem is lenne bolondság arról álmodni, amiről éppen szeretnénk, nem igaz? — Ki tudja ... — vonta meg a vállát Katalin, miközben végigmérte Gábort. Jóvágású pasas, tükrözte szeme a gondolatát, s akaratlanul is a férjével meg a dokival hasonlította össze — elbújhatnak mellette. És neki pontosan azt a két nyámnyila pasast kellett kiválasztania a sokszázezer ember közül. Erről persze mélyen hallgatott. — így van ez jól, ahogy éppen van. Például az sem volna jó, ha az ember pontosan tudná, hol és mikor hal meg, az ágyban, az utcán, holnap vagy hatvan év múlva... — A maga gondolatai örökké a halál körül forognak, miért?... Szebb gondolatok nem tudnak kipattanni a fejecskéjéből? — Csak példának mondtam. Tovább sétáltak. — Példának se emlegesse! — Na látja, ez az erélyes hang már ismerősen cseng — nevetett fel Katalin. — Magától félni lehet... Milyen nevet is mondott a bemutatkozásnál? — Gábor, Cseres Gábor!... Hát már azt is elfelejtette? — Kisebb gondom is nagyobb annál, mint sem hogy a maga nevét jegyeztem volna meg — felelte Katalin fölényes hanghordozással. Jó lesz vigyázni, nagyon rámenős pasas, habár nem gyulladt be egykönnyen a rámenős emberektől. — Hogy-hogy itt cselleng? Általános lógászat? — Szabadságon vagyok még egy teljes 14
