A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-09-13 / 37. szám
LÖVI CSE K BÉLA S Z M, 0... Mindenhez fűződött valamilyen élménye. Hogy lehetne elfelejteni például az erdei nagy csatangolásokat ? A vaddisznó nyomokat, a bámész őzikéket, a baktató tapsifüleseket, a vadkörtefa környékén tanyázó sün családot, a kakukkot, rigót, vadgalambot, a fatörzsre tapadó, kopácsoló harkályokat, az éles hangon rikoltozó „fácánkukurikat". Mennyi sejtelmes titkot rejtő odú és sűrű bozótos sejlik fel az emlékezetéből! Most, hogy újra itt jár ezen a tájon és újra látja a rég megálmodott valóságot, átmelegszik a szíve. István bátyja örömmel fogadta, a sógorasszonya kedvesen, legjobban mégis a két örökmozgó, gézengúz kiskölyök örült meg az érkezésének. Jóformán be sem lépett a lakásba, máris a nyakába akartak ugrani, hogy lovacskázzon velük, mint ahogy néhány héttel előbb Pozsonyban. A szokásos kézfogás, ölelkezés és csókolózás után, István jóféle törkölypálinkával kínálta meg, vagy hatvanfokossal. — Mesélj, öcskös, mi újság abban a nagyvárosban!? Gábor elmondta a kötelező mondókát: otthon minden rendben van, mostanában anyu sem panaszkodik annyit a szívére, apu sokat utazik és dolgozik, jó erőben van, örökifjú. — Na, és majd elfelejtem: Pozsonyban rengeteg a szép nö, de megházasodni nem akarok még. István rákacsintva megfenyegette az ujjúval: — Nagy lökötő vagy te, öcskös! — Kezd már benőni a fejem lágya. Nem hiszed? — Miért ne hinném?... Hát az egyetem ...? — Semmi vész, minden oké, István —lódította. Mostanában egész más tervek foglalkoztatták, de arról hallgatott egyelőre. — Be is fejezed? — Hacsak ki nem tör a háború — felelte Gábor nevetve. — Ha kicsit megkéstél is, most kell megalapoznod a jövődet, mert nem mindegy ám, hol és mit dolgozik az ember!... Szerintem az a boldog és elégedett, aki egész életében azt csinálhatja, amit szeret... — Teljesen egyetértek. — ... még akkor is, Gabikám, ha menetközben millióegy problémával kell megküzdenie, ha nap mint nap megmérettetik az ember. — Szereted a munkádat, Pista? — Szerelmese vagyok, Gabi, pedig annyi a gondom-bajom, hogy a fülem se látszik ki belőle, es mégis ... Sokszor elgondolkodtam azon, honnan költözött belém, kitől örököltem a természet és a föld szeretetét, nem tudom ... — Irigyellek, mindig is irigyeltelek, mert te mindig pontosan tudtad, hogy mit akarsz. — Dehogy tudtam, Gabi — legyintett István. — Talán csak ösztönösen megéreztem, hogy nekem ezt és ezt kell csinálnom. És csináltam, és minden a helyére rázódott, és megtaláltam a számításomat. Aztán hogy mit hoz a jövő, nem tudom, nyilván hoz csalódásokat, bosszúságokat, de hozhat örömeket is... Hát valahogy így van ez, öcskös, így teljes és egész az ember élete ... Lenke! — kiáltott be a konyhába. — Megtérítettél már, mehetünk ebédelni? — Kis türelmet, rögtön kész leszek ... majd szólok. — Igyekezz, mert Gabi lefordul a székről éhségében! — Vagy a törkölytől, ha olyan gyakran töltögetsz. — Hát te, Gabi, elégedett vagy a munkáddal? Gabi elintézhette volna egyetlen szóval a választ: elégedett. Mivel azonban nem akart hazudni, nem mondta ki. Egy ideig tétovázott s azon töprengett, kipakolja-e Istvánnak mindazt, ami hetek, hónapiok, sőt évek óta nyomasztja. Végül is úgy döntött, hogy elmondja, különben ha még tovább hurcolja magában, megfojtja, de nem most, mert azt nem lehet egy-két szóval elintézni. — Majd ebéd után beszélgetünk róla, jó? — Ahogy gondolod — hagyta rá István, s könnyedebb témára terelte a szót — Jársz-e valakivel? — Van egy-két csajom, de nem komolyak, azaz van egy, aki mindenáron a feleségem akar lenni... Jó fej, jövőre végez, szemre sem utolsó, az ágyban is fürge, fickándozik, mint kis hal a nagy vízben, de fene tudja miért, nem szeretem, legalább is nem úgy, hogy feleségül tudnám venni, piedig ... a lelkem legmélyén úgy érzem, jól járnék vele. — Érdekes! — tárta szét a két karját István. — Hogy még ö erőlteti a dolgot! Rámenősek a mai lányok... — Különösen a két anyuka erőlteti... — Mit nem hallok! ?... Még manapság is akadnak szülők, akik erőnek erejével össze' akarják boronálni a csemetéiket? — Ez azért nem a régi értelemben vett összeboronálási szándék, gondolom... Most nem a föld a földhöz, gazdagság a gazdagsághoz házasodna — nyúlt a pohár után Gábor. — Kérdenék én tőled valamit, de csak akkor válaszolj, ha egészen őszinte tudsz lenni! — Miről van szó? — Első kérdésem: szerelmes voltál Lenkébe, mielőtt feleségül vetted? — Szerelmes, de még mennyire! — felelte István szemrebbenés nélkül. — Második kérdésem: még mindig tart a szerelem? — Ez már fogasabb kérdés — mondta István elgondolkodva. — Valahol olvastam, hogy a szerelem már a megszületése pillanatában el kezd halódni... Ezt a megállapítást én mélységesen igaznak tartom. — Meg tudnád magyarázni? — Megpróbálom... — felelte István, s most már komolyan vette a dolgot, s igyekezett összeszedni a gondolatait, hogy őszinte is, igaz is legyen. — Nézd! Kezdetben van a nagy lobogás, lángolás, a vaksággal és süketséggel telített naptok, magad körül nem látsz senkit, csak öt, számodra ö jelenti a mindent, a világmindenséget, a fényt, az örömet, úgy érzed, egy vagy vele, hozzád tartozik, akár a kezed vagy a lábad, nélküle ürességet érzel és szédítő mélységet látsz magad előtt, szeretnéd eldugni öt a világ szeme elöl, vagy elmenekülni vele egy lakatlan szigetre, ahol rajtatok kívül nincs senki, aztán ... — Aztán? — A kijózanító, szürke hétköznapok következtében aztán lassanként megszűnik a nagy lobogás, és fokozatosan visszanyered a látásodat és a hallásodat. Az ágyban töltött éjszakák is elvesztik lassanként az addig mindent ki- és betöltő varázsukat, vagyis a szerelmi játék gépiessé és megszokottá válik ... Az együttélés mindennapjai alatt most már valóban emberközelbe kerülsz a párodhoz, nap mint nap látod a kócosságát, az esetleges lomp>osságát, érzed a bűzét, szagát, illatát, az esetleges orrfacsaró leheletét, felszínre vetődnek a „rejtett hibái", jellembeli fogyatékosságai, amelyeket azelőtt gondosan elpalástolt, nem ízlik az étel, amit főz, nem tetszik, ahogy kivasalja az inged, kezéből szétfolyik a pénz, mint repedt fazékból a víz, nem értékeli a munkádat, amit végzet, nem áll melléd, nem bátorít, ha szorult helyzetbe kerülsz, nem tud alkalmazkodni, nem tud semmiről lemondani... Aztán jön az egyik gyerek, jön a másik gyerek, elformátlanodik, állandóan fáradt és ideges, ünnepnapnak számít, ha a régi kedvességével közeledik hozzád, közben az évek mennek, a gondok nőnek, sokasodnak, s a szerelem?. .. A szerelem véglegesen sírgödörbe esik és betemetödik... Marad a munka, a mindennapok kisebb-nagyobb bosszúságai, örömei, s marad a gyereknevelés, a róluk való féltő gondoskodás... Igen, az esetek többségében ők tartják együtt a két embert, pedig a valóságban nagyon távolra kerültek egymástól, és az élet megy tovább, kérlelhetetlenül örli az embert, s a hajdani nagy szerelem még csak szeretetté sem lényegül át. csupán „kötelező" együttlétté .. . Hót... nagyjából így látom én a helyzetet, öcskös, persze általában azért talán mégsem ilyen sötét a helyzet, mert akadnak kiegyensúlyozott házaséletek is, hacsak nem annak hazudjék az illetők, mert van ám sok olyan ember, aki végigszinészkedi az egész életét... — Ennyi? — kérdezte Gábor. — Ennyi... nagyjából. .. — Sok mindent elmondtál, István, de konkrétan még nem válaszoltál arra a kérdésemre, tart-e még a szerelem? István elmosolyodott: — Elvagyunk .... megértjük egymást... neveljük a gyerekeket, legfeljebb rajtuk veszünk össze néha-néha, de hogy tart-e a szerelem ?... Nem hiszem. Az már a múltté, sőt azt is elárulom, ha préldául meglátok egy csinos és kívánatos kiscsibét, kicsordul a nyálam. — Nem futsz utána? — Miért ne. ha akad egy-két üres órám! Gábor témát váltott: — Mi van az igazgatóné önagyságával? — Megöregedett, pedig csak néhány év múlt el azóta, hogy a petrencéket döntögettétek. — Együtt élnek? — Mi mást tehetnének? — Kész az ebéd, jöhettek! — kiáltott be a szobába Lenke. Asztalhoz ültek. — Azt hiszem, én nagyon fogom tudni szeretni a gyerekeimet, ha lesznek — mondta Gábor. — Én is olyan bolond, gyerekimádó vagyok — mondta István eltűnődve. — El ne bőgjétek magatokat Cseresek! — nevetett fel Lenke. — Tyúkhús levest főztem, nem tudom, ízlik-e majd? — Mindegy nekem akármi, Lencsikém, csak teli legyen a tányér, persze azért az ize meg az illata sem mellékes. — Gabi vidám volt, gyanúsan csillogott a szeme. Alighanem 14
