A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-08-23 / 34. szám
mellett, de nem is próbálkozik velük senki.Őszintén szólva nem is csodálom, hiszen ahhoz, hogy az ď}at — legyen az bármi — elfogadjuk, megszeressük s használjuk, annak megbízhatóan kell működnie. Ha rossz, mert egy gép is megbetegedhet, tegyenek ki rá táblát, hogy nem működik. Persze, ha már drága pénzt adtak ki érte, ajánlatos lenne inkább megjavítani, hogy mielőbb megbízhatóan működjön. Megéheztem. A söntésszerű vendéglő bizony meglehetősen snassz, az étterem már elfogadhatóbb szinten várja vendégeit. A föpincér elmondja, hogy a gulyásleves meg a bableves a legkelendőbb, bár sokan kérnek rántott húst is. Az éri tányéromra is tisztességes szelet hús kerül, sült burgonyával, uborkasalátával, üdítővel és kávéval harminc koronám ugrik. (Szolgálati úton ennyi a napi díjam, feltéve, hogy reggel hat előtt elindulok és csak másnapra érkezem vissza!) Némileg enyhíti ebbéli bosszankodásomat, hogy percek alatt kihozták az ízletes ételt és ülve, viszonylag elfogadható környezetben csillapíthattam éhségemet. 17 óra 43 perc. Megjött az Iglóról (Spišská Nová Ves) délelőtt tizenegykor indult gyors. Az utasok leszáilnak, én fel. Üres cigarettásdoboz, almacsutka, az egyik fülkében kupacnyi barackmag borítja a padlót. A másik fülke műbőr ülésén zsíros papír, rántott hús maradványával; üres üvegek szanaszét. A vécé minősíthetetlenül néz ki... Nem tudom, ez a vonat vajon mennyire tisztán indulhatott délelőtt, de a bratislavai Főpályaudvarra disznóólként érkezett. A koradélutáni órákban induló kassai gyorsot végigjártam. Tiszta volt. Kár. hogy nem mentem el a végállomására... A Csehszlovák Államvasutak vonalain több ezer személyszállító kocsi jár naponta. Valamennyit napról napra tisztítani képtelenség, hiszen a takarítás zöme — főképpen a kocsi belsejében — kézi munka. A kocsik egy része Így törvényszerűen nem éppen patyolattiszta. Ez ellenben egy pillanatig sem jelenti azt, hogy nekünk, utasoknak, szemétdombbá kell tennünk a vagonokat. Vonatok jönnek és vonatok mennek. A takarítónők változatlanul járják a peronokat és a főbejárat előtti széles lépcsőket. Lapátjukra gyűjtik a szemetet, de hátuk mögött azonnal újra piszkos a föld. A csarnok alagsorában a vécé tiszta, a fölötte lévő földszinti csomagmegőrző előtt hosszú sor áll. A kvarcórám pontban este hét órát jelez, amikor két egyenruhás férfi toppan elém: — Jó napot kívánok, hova utazik? — Nem utazom sehová, csak nézelődöm. — A személyi igazolványt legyen szíves! — a rendőr udvarias, de szigorúan néz rám.. Átlapozza az igazolványom, rendben találja, visszaadja. — Több órája itt sétál. Miért? — Említettem, hogy nézelődöm. A pályaudvar nyilvános hely, nemde?! — Csakhogy maga több embert is megszólított. Nőket is. Előveszem az újságíró igazolványom. A rendőr arca megenyhül. — Ebben a hőségben nem irigylem a maga munkáját sem — mondja izzadt arccal. Most már én kérdezek. — Milyen napjuk van? — Eddig csöndes. Persze, csak nyugtával érdemes dicsérni a napot. — Hányán teljesítenek itt szolgálatot? — Ez a főnökünk hatáskörébe tartozik, tőle kérdezze. Nem kérdeztem meg, hiszen láttam: vannak. De kell is, hiszen ezen a pénteki napon több mint félszázezer utasa volt a Főpályaudvarnak. Plusz a kísérők meg a várakozók. 7 Egy órát maradok még az állomáson. Várok, hátha történik valami. Szerencsére (újságírószemmel a pechemre!) semmi különös nem adódik. Pontban nyolc órakor elhagyom hát a bratislavai Főpályaudvar térségét. 8 Ezen a pénteken délután egy óra és este nyolc óra között — míg kint voltam — több mint félszáz vonat indult, érkezett és haladt át az egykori Nagyállomáson. Az indulók percre pontosan mentek el, az érkező szerelvények közül öt járat késett. Tapasztalataimról hétfőn, a Keleti Vasúti Körzet parancsnokságán számolok be. Egyvalamiben a riporter és a felelős beosztású vasutas mindenképpen megegyezik. Abban, hogy az utasok zöme csupán egyet akar: kulturált körülmények között utazni és késés nélkül célhoz érni. Az utazóközönséget képviselő hírlapíró ehhez azt teszi még hozzá: jó lenne azt érezni, hogy a vasút van értünk és nem fordítva. Akkor talán a vasúttal szembeni tisztelet is növekedne, ami fékezőleg hathatna a szemeteléssel és kocsirongálással kapcsolatos gondokra. Más szavakkal: a pénzét költő utas érezze azt, hogy vendég, akit megbecsüléssel elegy figyelmességgel utaztat a vasút. Első „nekifutásra" nem kell ehhez semmi egyéb, csupán annyi, hogy a kalauz legyen igazi utaskísérő, a pénztáros gyors, az információ precíz, az automata működőképes, a szerelvény pedig műszakilag kifogástalan, tiszta, télen fűtött és világos — és ne késsen. Valamikor a vasútnál dolgozni rang volt, kiváltság; a bekerüléshez nemegyszer protekció kellett. Sajnos, mára elveszítette vonzerejét, így nem csoda hogy erősen megcsappant a vasutasok létszáma. Ennek következményeképpen pedig kevesebb emberrel kell emelni a szolgáltatás színvonalát, hogy a síneken csattogó számyaskeréknek ismét tekintélye, becsülete legyen. Egyelőre, — ha nem kis gondok árán is — jön a vonat, megy a vonat.. . MIKLÓSI PÉTER a Főpályaudvaron 13
