A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-08-23 / 34. szám
— Kérdezek én tőled valamit: szerettél már valakit úgy istenigazából? — Mit tudom én ... Lefektettem már néhány nőt, de hogy annyira lelkiztem volna miattuk, mint te Judit miatt.. .1 — No, látod, Gabi, én le sem fektettem Juditot, mégis szeretem, de még mennyire, ha tudnád! — Elég marha voltál!... Lehet, hogy éppen azért adta ki az utadat, mert csak szaglásztál körülötte ahelyett, hogy jól... — Gábor elharapta a gondolat végét. — Különben ki tudja, cimbora, tényleg igaz lehet az, hogy ahány ember, annyi csoda, annyi kiismerhetetlen titok ... és a szerelem ?... Kell, hogy legyen, hiszen ezerszer és ezerféleképpen megénekelték már költők, zeneszerzők ... Én még nem találkoztam vele, aztán hogy ez szerencse vagy szerencsétlenség, ki tudja ? Igor eltűnődve nézett maga elé: — Várjál csak várjál, Gabi, egyszer téged is elkap a gépszij, aztán majd megtudod, mi az. ha megremegsz akkor is, mikor melletted van, akkor is, ha nincs, hogy állandó hiányérzet kínoz, ha látod, ha nem, hogy feldobog a szíved, ha csak azt a házat látod meg, amelyben lakik, azt az épületet, amelyben dolgozik, hogy állandó, hasogató fájdalmat irzel, ha arra'gondolsz, hogy nincs többé, és szárnyalsz, ha a szemébe nézel, vagy a kezét fogva sétálsz vele, ha hallod a hangját, érzed az illatát, ha mosolyog, ha szomorkodik, ha gondos kézzel megigazítja a nyakkendődet, megsimogatja a hajad ... — Beszéd közben egészen átszellemült az arca. már az is boldoggá tette, hogy róla beszélhet. — Gabi, én nem élem túl, ha nem lesz a feleségem, hidd el, nem élem túl! — Már pedig túl kell élned, cimbora! Hogyisne! Hogy egy szoknyás miatt valami jóvátehetetlen marhaságot kövess el, arról szó sem lehet! — Gábor határozott volt, s a szándéka nyilvánvaló: segíteni akart a barátján. — Nézd, Igor, minden bizonytalan ebben a nyavalyás életben, még az is, hogy holnap reggel épségben ébredünk-e fel, mert az is megtörténhet, hogy atombombák szemétdombbá változtatják a földgolyót... Mindenhez szerencse kell. Lehet, hogy éppen azzal vigyorgott rád a szerencse, hogy Juditka kiadta az utadat. — Azzal, hogy Juditka kiadta az utamat!? — nézett Igor bambán Gáborra. — Ne beszélj marhaságokat! — Tegyülk fel, hogy éppen azzal!... Majd a jövő eldönti. Vagy így, vagy úgy, egyszer minden beigazolódik. Feleseltek, győzködték egymást még vagy fél óráig, aztán Igor elköszönt és elment. — Édesanyádnak add át az üdvözletemet! — szólt utána Cseresné. — És nehogy betérj még valahová! Gábor mindaddig nézett a barátja után, míg nem tűnt el az ívlámpák fényéből. Lefekvés után sokáig nem tudott elaludni. Keserű csomó ült a torkában. Sajnálta Igort, s annyira haragudott Juditra, hogy ha ott áll előtte, képes lett volna megpófozni. El is határozta, hogy másnap megvárja a takarékpénztár előtt és beszél a fejével. JUDIT, a feketehajú, kreolbőrü lány, gyanútlanul lépett ki a takarékpénztár bejárati ajtaján. Gábor rögtön megpillantotta: ami igaz az igaz, bólogatott maga elé elismerően, csinos kiscica, vagy inkább vadmacska, fene a jó dolgára! Olyan bogyósén lépkedett, mintha körülötte forgott volna a világ. Gábor elibe toppant: — Szia, Juditka, nagyon sietsz!? — Talán meg akarsz hívni egy italra? — kérdezte a lány huncut ízzel és kedves mosollyal. — Benne vagyok! A presszóban a ventillátor csendes züm-LOVICSEK BÉLA gelj!... Amennyire ismerlek, nem passzióból szívtál be. — Az már biztos ... — Hát akkor csicseregj, cimbora, mert letépem a füled! Vagy annyira kényes kérdés, hogy nem akarod az orromra kötni? Igor lehajtotta a fejét, s panaszos hangon szólalt meg: — Juditka kiadta az utam. — Hogy-hogy kiadta? — Úgy, hogy kiadta ... Pedig szeptemberben lett volna az esküvőnk. Érted te ezt? — Amiatt keseredtél el annyira? — Hát nem érted?... Szeptemberben lett volna az esküvőnk, és most... Borzasztó ez, Gabi! — Ugyan, ugyan, nem kell ekkora problémát csinálni belőle, Igor! — próbálta megvigasztalni Gábor. — Így lehervadni egy lány miatt... egy Juditka miatt? — Szeretem öt, Gabi. — Szereted, szereted, majd elfelejted és megszeretsz mást, hiszen annyi a csinos lány Pozsonyban, hogy Dunát lehet rekeszteni velük! — De én öt szeretem, Gabikám, hát nem érted!? — Ott egye meg a fene, ahol van, ha egyszer kiadta az utadat! ... Kiadta az utad. marhaság! Igor elgondolkozva nézett Gáborra. 8. Hazaénre Gábor bocsánatkérően nézett az anyjára: — Nem hagyhattam magára, világ csúfjára ... Cseresné nem csapkodta a tenyerét, nem kiabált, egyszóval egyáltalán nem neheztelt a fiára. — így van ez jól, Gabi, nincs semmi baj. Segíteni kel! a bajbajutott baráton. Rendbehozzuk és kész. Gábor munkához látott: levetkeztette, megfürdette és a saját ágyába fektette a barátját. — Aludd ki magad, cimbora, szép álmokat! Igort nem kellett dajkálni, nyomban elaludt. Amíg aludt, Cseresné rendbehozta a ruháját és kiterítette száradni a balkonra. Igor tizenegy óra tájban ébredt fel. A feje ugyan szédelgett még egy kicsit, egyébként azonban elég tűrhető állapotban volt már. Cseresné asztalhoz ültette és jól bevacsoráztatta. — Végtelenül szégyellem magam, ne tessék lám haragudni, Cseres néni, kérem!... — mondta Igor szemlesütve. — Szóra sem érdemes — mondta Cseresné. — Bárkivel megtörténhet az ilyesmi. Bizonyára megvolt rá az okod, meg ha nem is. hát aztán, istenem! Megvadul néha az ember, próbára teszi a saját erejét, s néha bizony ő maga húzza a rövidebbet. Nem kell amiatt szégyenkezni. Vacsora után Gábor a saját szobájába tessékelte be Igort. — Tessék, most már rágyújthatsz, nem fog megfojtani. No, ülj már le és szövemögéssel tisztította és frissítette a levegőt. Néhány fiatal kólázott, két-három idősebb hölgy pedig édességen nyalakodott. — Csak kávét iszom — szabadkozott Judit —, nem akarom kifosztani a pénztárcádat. — Miért nézel rám olyan gyanakvó szemmel, Gábor?... Ritkán szoktam szeszt fogyasztani. Kávézás közben Gábor rátért a lényegre: — Mi történt köztetek? — Hát innen fúj a szél? — meresztett Judit nagy szemet. — Igor bízott meg, hogy beszélj velem? — Szó sincs róla! — jelentette ki Gábor határozottan, s megfenyegette Juditot. — Ha netán találkoztok, még véletlenül se említsd neki, hogy beszéltem veled! — Aligha találkozunk már... — jegyezte meg Judit. — És egyáltalán, honnan tudod, hogy szakítottunk? Talán panaszkodott, s most a mentöangyal szerepén akarsz tetszelegni ? — Miből gondolod, hogy Igornak mentőangyalra van szüksége? — kérdezte Gábor visszafogottan. Judit gondolkodott egy sort, s csak aztán kezdett beszélni minden különösebb indulat nélkül, egyenesen, őszintén: — Nézd, Gábor, nekem nincs senkim, tehát nem egy harmadik személy miatt szakítottam Igornál... Egyszerűen azért szakítottam vele, mert rájöttem... mit rájöttem, rádöbbentem, hogy nem szeretem. Megelégszel ennyi magyarázattal? Gábor a vállát vonogatta: — Nem tudom ... Talán ... Egy valami azért nem fér a fejembe, történetesen az, hogy lényegében már a házasságkötés időpontjában is megegyeztetek. Ha nem szeretted, miért hitegetted, hogy a felesége leszel? — Ez az, látod, amit magamnak sem tudok megmagyarázni. Hiszed vagy sem, akkor úgy éreztem, hogy szeretem, most meg úgy érzem, hogy nem szeretem ... Nem hogy férjnek, még barátnak sem tudnám elfogadni hosszú távon. — De miért? — Nem tudom ... Nem kell, egyszerűen nem kell. Gábor sokáig hallgatott. — Tényleg nem iszol semmit? — Nem ... Különben is menhem kell már. — Valamit szeretnék még megkérdezni tőled — marasztalta Gábor Juditot. — Ha Igor netán elkövetne valami szamárságot, nem éreznél lelkiismeret-furdalást? De őszintén! — Gábor, Gábor, te ilyen tragikusnak látod a helyzetet? — nevetett fel Judit. — Megnyugtatlak, Igor sokkal gyávább annál, mint sem hogy képes lenne elkövetni valami hülyeséget. Elég hosszú ideig jártunk együtt, kiismertem a velejéig. Nem tréfálok, komolyan beszélek. — Hátha mégsem ismerted ki kellőképpen?! — Gyáva fickó, hidd el, Gábor — mondta Judit és felállt. — Ne csinálj belőle problémát ... Hát... köszönöm a kávét! Jössz, vagy maradsz még? Igor éppen abban a pillanatban lépett be a presszóba, amikor Judit elmenni készült. Mikor megpillantotta őt, meglepett csodálkozás ült az arcára, ugyanakkor némi örömféle is felcsillant a szemében. — Szervusztok! — lépett Igor hozzájuk. Könyörgést tükröző arccal fordult a lányhoz. — Okvetlenül beszélnem kell veled, Juditka. — Nekem viszont nincs már semmi beszélnivalóm veled, Igor. Szervusztok! — mondta foghegyről, hideg elutasítással, azzal kisietett a presszóból. Igor egy pillanatig dermedten állt, mint akit pofon ütöttek, aztán a lány után rohant. Gábornak arra sem jutott ideje, hogy visszatartsa. Tétován felállt, azon tűnődött hogy 14
