A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-08-23 / 34. szám
Kilépek a villamosmegálló aluljárójából és a bratislavai Főpályaudvar felé indulok. Péntek van, koradélután. Mellettem fiatalasszony vonszol két kisgyereket és egy jókora bőröndöt. Arrébb parasztbácsi bandukol régimódi és láthatóan üres kofferrel, néhány közkatona, négy-öt lány csapatba verődve, mindegyikük kezében dugig tömött táska, egy ifjú pár egymást átkarolva, szabad kezükben szatyor, sok-sok. turista — csak a közvetlen közelemben. Kezdődik a hétvégi csúcsforgalom Szlovákia legzsúfoltabb pályaudvarán: a kereken százesztendős Nagyállomáson, amely a vasúti forgalom terebélyesedése, a szerelvények számának gyarapodása révén — az utóbbi két-három évtizedben — nemcsak rangban, hanem szó szerint is Bratislava főpályaudvarává fejlődött. A földszinti pénztárak előtt hosszú sor áll. Egyáltalán sor áll mindenütt. Az induló és az érkező vonatokat vágányszámmal jelző információs tábláknál, a büfék előtt (kár, hogy egyiken sincs feltűnő helyen kifüggesztett és jól olvasható árlap); sor áll az újságárusnál. Örül a lelkem, mert itt a Hét is a kelendő lapok közé tartozik. A hangszóró, jól hallhatóan, közli: melyik vágányra honnan érkezik vonat, melyik vágányról hová indul. Az állomásépület előtt takarítónők söprik a csikket, cigarettásdobozt, csokoládépapírt. A peronokon targoncákon bőröndöket visznek, vasutasok sietnek, rendőrök sétálnak. Megállók a csarnokban, körbepillantok, azután belépek a tudakozóba. — Jó napot kívánok. Dél-Csehországba szeretnék utazni. Kérem, legyen szíves megmondani, mikor érek Tachovba? Mire kérdésemet végigmondom, már megfelelő helyen van nyitva a menetrend. Mondja is a kisablak mögött ülő hölgy: melyik a legközelebbi vonat Prágába és hánykor kell ott átszállnom Plzeň irányába, amott pedig Tachovfelé. Nézem az órám: az egész kérdés-válasz alig negyed percbe telt. A csarnok folyosójának túlsó felében van a központi helyjegyiroda. Oda is bekukkantok. Már csak azért is, mert a minap a kötelezően helyjegyes gyorsvonatok egyikén utaztam, és amikor felszálltam a szerelvényre, megdöbbenésemre a helyemen már ült egy férfi. Mutatta a jegyét: ugyanarra az ülésre szólt! Egy ideig közösen szidtuk a vasutat, majd jött a kalauz, aki „rendezte az ügyet". Mondom ezt a helyjegyiroda szolgálatosának, aki megpróbál utólagos magyarázatot adni: — A helyfoglalásokat telefonon egyeztetjük az érdekelt állomásokkal. Sajnos, a vonalak minősége nem egyenletes, úgyhogy a recsegő kagylóban elő-elöfordulhatnak előállások. Persze, az utast nem nyugtatja meg, ha tudja, hogy a kettős helyelosztás miből származik; és igaza is van. Az sem nyugtatja meg, ha azt mondom, hibaszázalékunk alig néhány ezrelék, pedig az eladott helyjegyek számát évente milliós tételekben lehet számítani. Öt perc múlva fél kettő. Pont negyed óra múlva a második peronról gyorsvonat indul Zsolnán (Žilina) át Kassáig (Košice), A fülkék nagy részében már nincs ülőhely. Az egyikben hét férfi ül, a nyolcadik ülésen jópár üveg bor. „Szabad ez a hely?" —• kérdezem. „Gyere be, komám, szorítunk helyet" — mondja egyikük kedélyesen, majd hozzáteszi : „Este fél hatig utazunk, addig csak elég lesz ez a kis itóka. Ne félj, nem halunk szomjan ebben a hiccben!" Egyre nehezebben préselem át magam a folyosókon. Csomagok és emberek, de még rend van és tisztaság. Benézek a vécékbe, többen rám szólnak, hogy amíg a vonat el nem indult... Egyelőre tiszták és jobbára papír is van. A hangosbemondó kéri a kassai gyors utasait, hogy csukják be az ajtókat, mert a szerelvény indulásra kész. Érthetően, tagoltan mondja, de úgy látszik, hogy itt mindenki süket. Egy vasutas a szerelvény mellett haladva sorra becsapja ugyan az ajtókat, cje alighogy a következő kocsihoz ér, az előző vagonokban újra tárva-nyitva vannak az ajtók. Menetrendszerűen, 13.40-kor elindul a Spišan nevű gyors. Többnyire — nyitott ajtóval. 15.00 óra. Az autóbuszok és a villamosok ontják az utasokat. Az emberek a pénztárakhoz sietnek. Amikor én jöttem, a tíz ablak közül hét volt nyitva. Jelenleg egy-egy ablak előtt tizenöt-húsz ember áll. — Az ország valamennyi állomására adunk ki jegyet — mondja a pénztárosnök egyike. — Egyéves gyakorlat után már fejből tudjuk, hogy melyik állomás hol és hány kilométerre van. Egy jó pénztáros nyáron havi félmillió korona forgalmat is csinál. És ki a jó pénztáros? Aki gyors. S aki közel ül a főbejárathoz. Az utas ugyanis mindig a bejárathoz legközelebbi pénztárt keresi. Függetlenül attól, hogy a távolabbi ablakoknál esetleg rövidebb a sor. — Milyennek látnak minket, utasokat? — kérdezem. — Ahány ember, annyiféle. Van, aki udvarias, van aki nem. Van, aki megbízik bennünk, van, aki háromszor rákérdez, vajon jó jegyet kapott-e? Egyvalamiben azonban mindenki megegyezik: mindenki siet. S mert sietnek az emberek, hát türelmetlenek, amit a pénztárosnak gyors kiszolgálással kell ellensúlyoznia. A Főpályaudvar csarnokában, szemben a főbejárattal, jegyváltó-automaták állnak. Nagy előnyük: nem kell sorbaállni. A masinák öt és két koronás érmékkel működnek, s rövidebb távolságra szóló jegyet adnak. Viszont nincs a közelükben pénzváltó, így akinek nincs aprója, az mehet a pénztárhoz sorba állni. Próbaképpen Nagyszombatba váltanék jegyet, de nem váltok, mert az automata bedugult. Már legalább az a része, ahová a pénzt kell dobni, így sem jegy, sem időmegtakarítás. Egy ideig ott állok az automaták Egy nyári délutál á 12
