A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-08-16 / 33. szám
szinte fantasztikus volt számomra, és meghatározó. Jó lenne, ha ma is úgy tudnék gondolkodni, mint itt tudtam. Mert az az igazság, hogy az egyetemen csalódtam egy kicsit a matematikában, mert az itteni mércével mértem és nem teljesen azt kaptam, amit az itteniek után vártam. Most azonban, munkám során megpróbálok visszatérni ismét ehhez a szellemhez, s azt hiszem sikerül is. — Akkor biztosan meg tudja fogalmazni néhány mondatban a matematika szépségét is. — Azt hiszem, az út a szép, amíg eljutunk a megoldásig. A keresés szépsége az, amit ha szeret valaki akkor örömmel csinálja. Maga a megoldás is öröm, a vele játp sikerélmény, ám számomra azért korántsem olyan, mint a keresés. EGY HÁZASPÁR Három házaspár is kikerült az osztályból. A Török házaspár az egyik. A férj, Tihamér állatorvos, a feleség Sebő Ildikó hidrobiológusi — Ha szabad ilyet megkérdezni, mikor lett köztudottá az Önök szerelme az osztályban ? — A harmadik év végén, a csónakkiránduláson — mondja a feleség. — Már hosszabb kölcsönös szimpatizálás után — teszi hozzá a férj. — S azóta tart rendületlenül? — Igen — mondja a feleség —. a hév is a régi, s a távolság sem volt akadály, amíg Tihamér Kassán (Košice) én pedig Debrecenben tanultam. Nyolc éve vagyunk házasok, két kisfiúnk van, én főleg velük vagyok most elfoglalva. — Ha Önöktől kérdezném meg, hogy mennyit ér a komáromi magyar gimnázium érettségi bizonyítványa ... — Sokat, nagyon sokat — szólal meg először Törökné. Debrecenben engem úgy fogadtak, hogy ott még nem végzett csehszlovákiai diák... S én azért elvégeztem, s végig éreztem, hogy mit is jelentenek a gimnáziumban szerzett ismeretek. — Úgy érzem, fogalom a komáromi magyar gimnázium — toldja meg felesége szavait a férj. AZ OSZTÁLYFŐNÖK Oláh Imre. Megszállott matematikus—fizikus. Nem csoda hát, hogy az osztály is az lett. Akik ismerik, tudják, hogy a szakmai tudásnál jóval többet hordoz a jó pedagógus vonásaiból. Nem csoda hát, ha mindez „gyerekein” is visszatükröződik. — Tíz év távlatából megítélve most már: szerették Önt a gyerekei ? — Úgy mondanám inkább, nem éreztem, hogy haragszanak rám. Mert ha az ember igazságos tud lenni, akkor még a „pofonok” sem indítják el bennük az ellenszenv folyamatát. Inkább utána éreztem már, hogy az utat, amit jártunk, érdemes volt járni. Ha kellett, olyan eszközökkel is, amely adott pillanatban a diák számára esetleg kellemetlen volt. — Van már több kollégája is egykori osztályából. Nem féltékeny rájuk? — Őszintén mondom, hogy nem. Mert örömet jelent számomra, ha látom volt diákjaim sikereit. Persze, ha nekik jobb matematikusuk vagy fizikusuk van mint nekem (ami már előfordult), akkor ez azért piszkál egy kicsit. De akkor sem azért, hogy nekik miért van, hanem hogy nekem miért nincsen. — Ismeri biztosan a diákkörben elterjedt, nem egészen hivatalos értékrendet, miszerint matematikát egyesre az atyaúristen, kettesre a tanár, hármasra esetleg a diák ... — Ismerem, de nem azonosítom magam vele. — Ha most mégis eszerint kellene értékelnie? — Akkor ez az osztályom kettes volt matematikából! A SZERVEZŐ Banai-Tóthné Salamon Lívia volt az osztály elnöke. E mostani találkozónak is főszervezője. Minden bizonnyal egy szervezői alkat, hisz az Ady Endre Diákkörnek is elnöke volt két évig Prágában, közgazdász-mérnök, a komáromi nyomda üzemgazdásza. — Mit tudna elmondani még az elhangzottakon kívül az osztályról? — Osztályunk nemcsak hogy reálosztály volt, hanem többségében, mint ezt tapasztalhatta is, reál érdeklődésű diákokból tevődött össze. Bár nem válogattak ki bennünket annak idején, négy éven keresztül a legjobb előmenetelő osztály voltunk a gimnáziumban. Összetételünk szinte ideális volt: tizenhat fiú és tizennégy lány volt az osztályban. Úgy érzem, hogy egy nagyon jó kollektíva voltunk, s az is maradtunk. — Voltak kedvenc tanáraik? — Azt mondanám, hogy nem volt, akit ne szerettünk volna. Persze a legnagyobb hatással (és ez minden bizonnyal meghatározó volt) az osztályfőnökünk volt ránk, aki szigorú volt, rengeteget (sőt néha annál is többet) követelt, ám a tárgyi tudáson túl az emberséget is belénk nevelte, s megtanított bennünket küzdeni, ami a későbbiekben nagyon fontos volt. — Mert...? — Mert a főiskolához óriási kitartás kell, nem szabad elmenni az első vélt, vagy valós kudarc után, hanem ha úgy adódik, fogcsikorgatva is tovább kell csinálni. — Idesorolná a nyelvi problémákat is? — Természetes, hogy nyelvi problémák is vannak kezdetben, ám ez nem meghatározó. Még akkor sem, ha én az első évben például sokat éjszakáztam a cseh—magyar szótárral. A környezet ilyen szempontból szinte ideális volt, maximális volt a megértés kezdeti nyelvi problémáinkat illetően. Persze a későbbiek során az ilyenirányú követelmények is növekedtek, ám akkor ez már egyáltalán nem okozott gondot. Tárgyi tudásunk pedig kellőképpen megalapozott volt. És még egy gondolat, befejezésül. Az osztályfőnöki órán elhangzottak egyértelműen bizonyították, hogy ez a kis — egykori — közösség, illetve annak minden egyes tagja tudatában van a felelősségnek is, amellyel az őt útrabocsátó közösségnek tartozik. NÉMETH GYULA Fotó: Holop Ferenc táléi Partizán Szálló előtti strand hűvös vizében — azt a szíve visszahúzza ide. Folyóvizei szinte egytől egyig a Vág adózói, csupán a Mlynica veszi útját a Visztula s ily módon a Keleti-tenger felé. Rendkívül gazdag e táj növény- és állatvilága is. Nem mindenki tudja, hogy Európában ezek a Kis- Fátrával találkozó erdők jelentik a barnamedve tanyázásának legnyugatibb határát. De akad errefelé hiúz, zerge, őz, nyúl, nyír- és süketfajd, vidra, császármadár, fogoly, újra elszaporodott a vaddisznó is; a hegyi patakokban a pisztrángok s egyéb halak gyakoriak. E táj hangulatához az szintén hozzátartozik. hogy több száz különféle lepkefaj száll itt virágról virágra, köztük sok féltett ritkaságra. Eseményekben gazdag e táj múltja is, amelynek krónikáját a viharos, történelmi eseményekkel zsúfolt századok emlékeinek ötvözete adja. Liptó őskori pogányvárai, a kő- és bronzkorszakbeli leletek egyértelműen bizonyítják, hogy e táj régi idők óta lakott volt. A tömeges telepítés viszont a XIII. században történt, legalábbis erre utal a liptói szászok szabadalomlevele, amelyet 1271-ben V. István királytól kaptak. Errefelé is pusztítottak a tatárok, egy ideig itt talált menedéket előlük IV. Béla; de úgy hírlik, Tálé hogy 1474-ben Mátyás király is járt e vidéken. A XVI. században már Thurzók, Bebekek, Báthoryak osztoznak a birtokokon; II. Rákóczi Ferenc felkelése pedig e táj egykori történelmének valóban mozgalmas időszakát jelenti. Mindez, persze, régestelen-régen a múlté már. Napjainkban élelmiszeriparáról, élénk kereskedelméről, papír- és textilgyártásáról nevezetes Liptó, magát az Alacsony-Tátrát pedig az esztendő valamennyi évszakában a belföldi Turistaforgalom amolyan földi paradicsomaként szokás emlegetni. Csoda hát, ha ezt a természeti remeket — az erre vonatkozó előírások és rendeletek értelmében — nemcsak csodálni és élvezni, hanem védeni és védelmezni is kell?! Például az egyre emelkedő zajszint, a kőalapzatig lekoptatott gyalogösvények karbantartása, az állatvilág nyugalma, a növényzet regenerálódása érdekében. E tekintetben, a szakemberek véleménye szerint, a tűréshatár küszöbére értünk. Itt az ideje, hogy jobban odafigyeljünk az illetékesek intő szavára, mert csak így biztosítható, hogy e vadregényes itthon — a jövőben is otthon legyen. 1 MIKLÓSI PÉTER Fotó: Gyökeres György 13
