A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-08-16 / 33. szám
«rtSiSdtPEiCSJCQ 7. A hölgy körülnézett, majd Katalint vette szemügyre, akit a hosszas szemlélés zavarba hozott, pedig ő aztán nem volt szívbajos, egykönnyen nem jött zavarba, most azonban mintha cserben hagyta volna a magabiztossága. — Csinos, és milyen fiatal! — Tessék!? — Mondom, nagyon csinos, kedvesem, és milyen fiatal — mondta az idegen hölgy. Mély hangja s az a gesztus, ahogy mondta, már-már kihozta a sodrából Katalint. — Elnézést, még be sem mutatkoztam: Kociánné vagyok... a Margó! — Margó? — Igen, a Margó! Hasonló helyzetben minden valószínűség szerint sok fiatalasszony kétségbe esett volna, nem úgy Katalin: akarata ellenére kitört belőle a nevetés, aztán elkomolyodott: — Elnézést... de ezt a fonák helyzetet nem tudtam megállni nevetés nélkül — mondta Katalin most már minden különösebb feszültség és szorongás nélkül. — Tessék, foglaljon helyet kedves Margó! — Azt, hogy kedves Margó, jól kihangsúlyozta. Közben kikapcsolta a tévét. Most már inkább Kociánné látszott zavart - nak. Leült és keresztbe vetette a lábát. — Mivel kínálhatom meg? — Inkább rágyújtanék, ha szabad. — Nyugodtan, tessék! Kociánné egy csomag Marlborót meg aranyozott öngyújtót halászott ki a kézitáskájából. A legújabb divatú táskáját félretette, s rágyújtott, de a keze remegett. Katalin észrevette, s most már ö érezte magát nyeregben. Maga is rágyújtott, természetesen a sajátjából. — Egyedül? — A kisfiámat leszámítva, igen ... Tudom, magát az érdekli elsősorban, nincs-e itt a férjecskéje, a Péterke, igaz ?... Sajnos, csalódást kell okoznom — nincs!... Nyugodtan körülnézhet a lakásban, nincs rejtegetni valóm — mutatott körbe-körbe Katalin. — Mégis megkínálnám valamivel: van grúz konyakom, vodkám...? Kociánné megvonta a vállát. Szomorúnak látszott. Annak ellenére, hogy ápolt volt az arca, és most is alaposan kikészítette magát, látszott, hogy jócskán túl jár már a harmincon, vagyis idősebb a férjénél. Az egyébként sem túlságosan vonzó arcát még inkább elcsúfította a karvaly orra, meg az alatta serkenő bajúszféleség. Lehet, hogy időnként borotválja is. — Talán egy pohárka konyakot — mondta sokára. Katalin olyan lelkesen és fürgén mozgott, mintha a legkedvesebb vendégét szolgálná ki. Félig töltötte a két öblös poharat. — Tessék!... Mire is iszunk? — kérdezte kedvesen. Maga sem tudta, miért. Kociánnét nézve, sajnálatféle érzés fogta el. Pedig volt olyan pillanata, amikor arra gondolt, hogy ajtót nyit előtte és kirúgja. — Nem is tudom ... — felelte Kociánné. — Talán az első találkozásunkra. — Talán nem akar többször is találkozni velem?! — Miért ne!? — mosolyodon el a vendég. Katalinnak legjobban tetszett a mély és dallamos hangja, egyedül az tette számára szimpatikussá, bár ki tudja? Lehet, ha többször találkoznának, talán meg is szeretné ... Dehát mi értelme volna a többszöri találkozásuknak? Ha úgy vesszük, ők ketten ádáz ellenségek — tűz és víz! — Nézze, Margó, már bocsánat, hogy így szólítom — mellesleg én Katalin vagyok —, szóval... Kociánné felemelte a poharát: — Szervusz! — Szervusz! — vonta meg a vállát Katalin. — Nem tudom miért, milyen célból kerestél fel, de ... — Mindent tudok — szólt közbe Kociánné. — Mindent?.. . Azt is, hogy szakítottam Péterrel? — Azt is, Katalin, csakhogy én nem hiszem el — felelte Kociánné kétkedő hangsúllyal. — Például Péter vacsora közben azt mondta nekem, hogy be kell mennie a kórházba, mert éjszakás, holott én biztosan tudom, hogy nincs éjszakai szolgálata. Ne haragudj, Katalin, azért kerestelek fel, hogy meggyőződjem róla, nem nálad tölti-e az éjszakát. — Igen!? . És nem féltél attól, hogy megcibállak, hogy valami bödületes botrányt csapok? — Hogy őszinte legyek, tartottam ettől a találkozástól, meg hát büszkeség is van a világon, de ... — hallgatott el Kociánné egy pillanatra —, de én nagyon szeretem a férjemet, szeretem a két gyerekemet, s féltem a család békéjét. Szépen kérlek, Katalin, próbálj megérteni engem, és ne folytasd a viszonyt, te légy erősebb még akkor is, ha tényleg szereted öt, hiszen szép és fiatal vagy, férjed, gyereked van, miért felrúgni két család életét és szerencsétlenné tenni egy csomó embert... Nekem is vannak szüleim, neked is, a botrány ostora az ő hátukon is csattanna ... Az én apám például miniszterhelyettes, anyám vegyész, s úgy tudom, hogy a te apád jogász, anyukád meg közgaz-' dász... aztán mindkét részről egy csomó ismerős, jóbarát... pletyka, sajnálkozás, kárörvendés, felháborodás ... kell az nekünk, Katalin? Katalin újra töltötte a poharakat. Kociánné szavai megfogták és elgondolkoztatták. Valahol a lelke mélyén érezte az asszony igazát, s azokban a percekben tényleg hajlandó lett volna lemondani a sebészorvosról, dehát milyen az emberi természet?... A lemondás, a fogadkozás a napok és a hetek múlásával elgyengül és felszívódik, akár a hajnali harmat, ha kisüt a nap. Ebben a felemás állapotban azonban szükségesnek tartott még elmondani valamit: — Azt tudod-e. Margó, hogy a fiamnak Péter az apja!? — Úristen! — jajdult fel Kociánné, mint akit korbáccsal vágnak végig. — Nem igaz, nem lehet igaz!... Nem hiszem el! Csak azért mondod, hogy fájdalmat okozz nekem! — Nagy-nagy felindultságában azért annyira tartotta magát, hogy nem zokogott fel, bár úgy érezte, hogy jeges kéz szorítja a torkát, a szivét, s hogy menten megfullad. — Nem hazudok. Margó, miért is hazudnék? ... Ez az igazság!... Tudom, hogy fáj, és azt is tudom, hogy ez csak komplikálja a helyzetünket, dehát mit tehetünk, mondd, mit tehetünk. Margó!? — Nem tudom ... — felelte Kociánné teljes összetörtén. — Én csak azt tudom, és ezt határozottan kijelentem, hogy soha nem válók el a férjemtől, az ö nevét fogom viselni. amíg csak élek ... — Remegő kézzel emelte ajkához a poharat, hogy kiigya a konyakot, s mintha nem tudná mit csinál, újra töltötte a poharát. A szomszéd szobában felsírt a kisfiú. Katalin felállt: — Nem vagy rá kíváncsi? — kérdezte csendesen. Kociánné szó nélkül követte Katalint. A kocsi fölé álltak, s nézték a fiúcskát, aki nyűgösködve fel-felrikkantott. Ragyogott a szeme, akár a gyémánt. Kociánné föléje hajolt, hogy kiemelje a kocsiból. — Menj, készíts neki ennivalót, én addig tisztába rakom! Katalin kisietett a konyhába, Kociánné pedig kiemelte a gyereket a kocsiból. Maga elé tartva hosszan nézte. A gyűlölet és az anyai szeretet keveréke hullámzott benne. Végül az anya ösztönös szeretete kerekedett fölül. Elvégre a két keze közt rúgkapáló fiúcska ártatlan, nem tehet semmiről. Hogy jól fejlett, szép, formás fiúcska, az biztos, állapította meg. Szakavatott kézzel rakta tisztába, miközben a fiúcska hálálkodva gőgicsélt. Meg is csókolgatta. A kisfiú jóízűen kiszippantotta az üveg tartalmát. Egészen beleizzadt: verejtékezett a fénylő homloka. Kisvártatva el is aludt. A két asszony visszament a másik a szobába. — Helyes kiskölyök — jegyezte meg Kociánné. — Helyes és jó is, csak akkor visít rettenetesen, ha nagyon éhes. Hát ez a helyzet. Margó .. -Olyan váratlanul érte őket a csengetés, hogy mindketten összerezzentek, majd öszszenéztek: hát ez ki lehet? — Péter! — fordult ki a szó Kociánnéból. — Ilyenkor? — Menj, nyiss ajtót!... Vagy én menjek? — Nem, nem, maradj csak, majd én! — mondta Katalin, és elindult az ajtó felé. Ha ez valóban Péter... hogy mi lesz ennek a vége!... Most már neki sem volt mindegy. Kinyitotta az ajtót. Valóban Kocián Péter sebészorvos állt a köszöb előtt, s jócskán italosán. — Szervusz, Katinka!... — Csókolta, ölelte volna Katalint, de az asszonyka eltolta magától. — Ne hülyéskedj, vendégem van! — Vendéged!? — hökkent meg a sebész. — Férfi?... Ha férfi, én megöllek, tudod, hogy megöllek! — Gyere be, majd meglátod! — Szép jó estét, doktor úr! — fogadta a felesége nyájasan. — Utánam jöttél, szívem ? ... Parancsolj, foglalj helyet, már csak azért is, mert el találsz vágódni!... — Az utolsó néhány szó már gunyoros volt, szinte perzselt. — Mondd, szívem, kinek adtad át az éjszakai szolgálatot!? Talán a főorvos úr vette át, hogy te részegre ihasd magad!? Kocián Péter csak állt, állt a szoba közepén a két asszony tekintetének a kereszttüzében, s meg-megingott. Valóban nem sok hiányzott ahhoz, hogy elvágódjék. Kociánné folytatta: — Azért kellett lerészegedned, hogy legyen merszed ideszemtelenkedned ?... Egyáltalán miért jöttél ? ... Hogy visszakönyörögd magad, hogy szerencsétlenné tedd mindannyiunkat!? Végül Kocián is megszólalt: — Nem lett... nem lett volna szabad idejönnöd. Margó ... Nem lett volna szabad ... Mindent elrontottál. Margó, mindent. — Bizonytalanul megfordult és elindult kifelé. Keresztbe állt szeme előtt az ajtó. Tapogatott utána, hogy a helyére billentse. Suta és bizonytalan volt minden mozdulata. Legszívesebben elnyúlt volna az előszoba szőnyegén, hogy kialudja magát, de lökdöste 14
