A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-07-05 / 27. szám
Tudomány-technika THOMAS MORE UTÓPIÁJA Négyszázötven éve, 1535. július 6-án Vili. Henrik parancsára lefejezték Thomas More-t, Anglia egykori lordkancellárját, mert — híven elveihez — nem volt hajlandó esküvel elismerni Anglia új királynéját és az új trónöröklési rendet. Hogy egész pontosak legyünk: More az eskü szövegének azt a kitételét nem tartotta lelkiismeretével összeegyeztethetőnek, hogy a pápa egyházi ügyekben nem áll az angol király felett-. Vili. Henrik esete a katolikus egyházzal meglehetősen ismert: a király házasságának felbontása körüli huzavona odáig fajult, hogy a katolikus hit hajdani rendíthetetlen védelmezője (Vili. Henrik vitairatban ítélte el Luther eretnekségét) országában új keresztény egyházat alapított, amelynek fejévé — szinte magától értetődően — önmagát tette meg. Thomas More, a mélyen Vallásos ember és hithű katolikus az önös érdekekből eretnekké lett királyt nem volt hajlandó követni — ezért kellett a vérpadon végeznie. Ennyi dióhéjban a két ember kapcsolatának tragikus végkifejlete — s noha az előzményekről tucatnyi oldalon keresztül írhatnánk, érjük be ezzel, hiszen amiről a továbbiakban szó lesz, az húsz évvel korábban történt, s vajmi kevés köze van e gyászos ügyhöz. 1515 tavaszán a király követként Flandriába küldte More-t (Cuthbert Tunstall-lal együtt), aki a hosszadalmas diplomáciai tárgyalások közötti szüneteket egy különös mű megírására használta fel. A könyv címe azóta fogalommá, tartalma pedig egy seregnyi hasonló szellemű alkotás ihletöje lett. Természetesen az Utópiáról van szó, arról a könyvről. amely nemcsak a későbbi utópiák ösmodellje (kivéve persze Platon Állam és Törvények című munkáit, amelyek More-ra gyakorolt hatását nem lehet elvitatni, de helytelen lenne túlbecsülni is), hanem az efféle „állambölcseleti művek" között a legsikerültebb is. Mint a klasszikussá vált könyvekről általában, az Utópiáról is sokat írnak és beszélnek, de magát a müvet csak kevesen olvassák, ami azért is elszomorító és érthetetlen, mert az Utópia szórakoztató olvasmánynak sem utolsó. Ezért nem is nevezhetjük szerénytelennek a szerzőt, amikor így jellemzi a saját munkáját: „Valódi aranykönyvecske, nem kevésbé üdvös, mint amilyen mulattató a legjobb államformáról és az újonnan fölfedezett Utópia, azaz Sehol nevezetű szigetről." Utópia (a fordító. Kardos Tibor magyarításában: Sehol) szigetéről, erről a csodálatos birodalomról egy derék portugál utazó. Csupatűz Rafael mesél More-nak, aki hűségesen lejegyzi minden szavát, s kortársai okulásául közreadja. Mindez természetesen csak fikció, amit a beszélő (és sokat mondó) nevek is megerősítenek, de a mű első része, amelyben Csupatűz Rafael a korabeli Angliát és általában Európát jellemzi, már egyáltalán nem a képzelet szüleménye. More kemény társadalombirálatát olvashatjuk ebben a fejezetben, szinte hihetetlen, hogy ezek a sorok napvilágot láthattak abban az időben. More szerint a korabeli Anglia legnagyobb rákfenéje a társadalom elenyésző kisebbségét képező főnemesség hatalomvágya és határokat nem ismerő pénzsóvárgása. A vagyon halmozása érdekében még a legesztelenebb dolgokra is képesek. Tönkreteszik a földművelést csak azért, mert a gyapjú keresett áru lett és jól jövedelmez; a termőföldeket legelőkké alakítják át, s közben egyáltalán nem gondolnak azokra a tömegekre, akik emiatt munka és kenyér nélkül maradnak, földönfutókká lesznek. Ilyen körülmények között már nem meglepő, hogy óriási méreteket ölt a bűnözés, amit viszont a hatalom kegyetlenül megtorol, halállal sújtva még a szerencsétlen városi zsebmetszőket is. Minderről undorral beszél Csupatűz Rafael, akárcsak a papok képmutatásáról és a társadalom sok más visszásságáról, hogy annál ragyogóbbnak, szebbnek tűnjék fel mindaz, amit Sehol szigetén látott és átélt. Ez a sziget mellesleg külsőleg nagyon emlékeztet Britanniára, 54 városa van — épp annyi, ahány grófsága Angliának. Nem kétséges, hogy More az Utópiát mindenekelőtt az angoloknak írta okulásul, de hogy máshol is tanuljanak belőle Európában, latinul írta. Nézzünk hát körül mi is ebben a fantasztikus országban, talán a kedves olvasó is kíváncsi rá. A Sehol-szigetiek nagy része a városokban él, itt elsősorban kézművesiparral foglalkozik. Mindenki kitanul legalább egy mesterséget, de ha kedve van hozzá, akkor több szakmával is megismerkedhet. Minden szigetlakó ért a földműveléshez, már csak azért is, mert törvény írja elő, hogy mindenki két évig köteles a mezőgazdaságban dolgozni a városokon kívül fekvő tanyákon. Vannak persze olyanok, akik életük végéig ezzel foglalkoznak, de ezt már nem kötelességből teszik, hanem kedvtelésből. Általában kedvtelés a munka Sehol szigetén, hiszen a létfenntartás nem gond számukra: magánvagyonnal nem rendelkeznek, ha valamire szükségük van, azt ingyen megkaphatják, a lakosság élelmezéséről az állam gondoskodik. Persze a Sehol-szigetiek tudják, hogy másutt a világban nem az övékéhez hasonló viszonyok uralkodnak, (hiszen kereskednek, olykor háborúznak szomszédaikkal), ennek ellenére nem akarják saját államformájukat erőszakkal másokra kényszeríteni. Az aranyra és egyéb kincsekre csak azért van szükségük, hogy más országokkal kereskedni tudjanak, esetleg pénzelni tudjanak olyan személyeket, akik Utópia ügyét külföldön előmozdíthatják, illetve zsoldoshadsereget fogadhassanak fel, ha az ország valahol háborúba keveredik. Odahaza, Utópiában az aranynak és egyéb drágaságnak semmi becsülete: az igazgyöngyökkel a gyermekek játszadoznak, az aranyból éjjeli edényeket és bilincset készítenek — tehát csupa alantas dolgot. Öltözékük igen egyszerű, de kényelmes; mindenki ugyanolyan ruhában jár, csupán a nemeket különböztetik meg. A nők és a férfiak egyenjogúak (pl. a nők ugyanúgy harcolhatnak mint a férfiak, ők is bármelyik mesterséget űzhetik, beleértve a papi foglalkozást is stb.), bár a vezető tisztviselők és a családfők férfiak. A társadalom legkisebb csoportja a család, amely legalább tíz felnőttből áll, de tizenhat felnőttnél több tagja már nem lehet. A „létszámonfelülieket" egy kisebb családba sorolják be. „Minden harminc család évenként egy hivatalnokot választ magának, akit ősrégen syphograntusnak, azaz nagyivónak, újabban törzsfönek neveznek. Tíz syphograntus és családja élén állt régen a traniborus, vagyis közevő (most nemzetségfönek nevezik). A syphograntusok együttesen, öszszesen kétszázan, választják a fejedelmet, miután előbb esküt tesznek, hogy azt fogják megválasztani titkos szavazással, akit a legalkalmasabbnak tartanak. A nép négy férfit jelöl és ezek közül választanak egyet, ugyanis a város négy részéből egyet-egyet ajánlanak a szenátusnak. A fejedelem hivatala egész életén keresztül tart, ha nem kerül gyanúba, hogy zsarnokságra tör." Az ország területén a fejedelem engedélyével lehet közlekedni, s ha valaki valahol hosszabban elidőzik, akkor munkába áll, s ennek fejében teljes ellátásáról gondoskodnak. A munkaidő egyébként hat óra. A többi időt ki-ki kedve szerint tölti el; általában művelik magukat, ami azért sem jelent gondot, mert mindenki írástudó (gondoljunk csak bele: hány föúr és uralkodó nem tudott akkoriban olvasni Európában!). Aki a tudományokban annyira előrehalad, hogy túltesz a többieken, annak lehetővé teszik, hogy csak a tudománynak éljen és ne kelljen fizikai munkát végeznie. A Sehol-szigetiek igen leleményesek, kivált a földművelésben és az állattenyésztésben (náluk például nem kotlós, hanem egy melegítő berendezés költi ki a csirkéket), ezért aztán mindig van mit enniök, még ha kedvezőtlenül is alakul időnként a termés. Bőséges készletekkel rendelkeznek (vessük mindezt össze az éhező angliai tömegekkel!). Az adminisztráció nem sok idejüket köti le, elvégre okos és használható törvényeik vannak. Ha azokat betartják, nem lehet semmiféle fennakadás. Persze akadnak tévelygők, akiket megfenyítenek, büntetnek. A büntetés általában a szolgasors. Ez sem olyan szörnyű, de bizonyos korlátozást jelent és valamivel több munkát. Különös módon rabszolgák is vannak itt, ők általában külföldiek, mivel többnyire valamilyen háború során estek hadifogságba. Ök végzik a legalantasabb munkákat: az állatok levágását, illetve vadászását. A Sehol-szigetiek általában nem élnek aszkéta módon, de a nemi élvezeteket csak a házasságra korlátozzák. Nincs bordély, nincs kicsapongás, a házastársaknak hűeknek kell lenniök egymáshoz (a házasságtörés súlyos bűnnek számít, ha többször előfordul: halállal büntetik). Ha nem férnek össze, természetesen elválhatnak, s új házastársi kapcsolatot létesíthetnek. Utópia belpolitikája a törvények tiszteletén nyugszik, amihez persze az is kell, hogy az állampolgárok erkölcse és műveltsége magas szinten álljon. Az ország külpolitikájára a nagyfokú jóindulat és tolerancia jellemző. Utópia minden szomszédjával békében óhajt élni, de nem engedi, hogy megtámadják. Állampolgárai értenek a fegyverforgatáshoz, de nem jelent számukra dicsőséget a harci siker, szívesebben látják, ha zsoldosok harcolnak helyettük. Barátaikat a Sehol-szigetiek önzetlenül támogatják, de nem kegyetlenkednek a legyőzött ellenséggel sem. A háborús ügyeket is a legkisebb vérveszteséggel kívánják megoldani. (Csupatűz Rafael mint példát említette azokat a merényleteket, amelyeket a Sehol-szigetiek megbízásából követtek el valamelyik szomszédos országban azok ellen, akik a háborút kezdeményezték. így a további harcoknak elejét is vehették s megkezdhették a béketárgyalásokat.) A Sehol-szigetiek nagyvonalúságára jellemző, hogy noha szomszédaik olykor tetemes öszszegekkel adósaik, ök nem követelik rajtuk ezt az adósságot, sőt gyakran el is engedik nekik, ha csak egy-egy háborús konfliktus miatt nem kell zsoldossereget toborozniuk. Utópia néha — jó ügyet támogatva — segítséget nyújt valamelyik szomszédos állam elégedetlenkedőinek, hogy megdönthessék a zsarnok uralmát. Ezt nem azért teszik, hogy maguk mellett elkötelezzék az illető országot, hanem csupán emberbaráti okokból. Igen érdekes dolgokat mesélt Csupatűz Rafael Morus Tamásnak Utópia vallásairól. „A vallások nemcsak a sziget különböző részein, de még az egyes városokban is eltérőek: akadnak, akik a nápot, mások a holdat, ismét mások valamelyik bolygócsillagot tisztelik Isten helyett. Olyan is akad, aki valamelyik embert, aki valaha erényben és dicsőségben kivált, tartja nemcsak hogy Istennek, de legfőbb istenségnek. Legnagyobb és legértelmesebb részük azonban nem hisz az ilyenekben, hanem egyetlen, ismeretlen, örök, végtelen, megmagyarázhatatlan istenségben, aki fölülmúl minden emberi értelmet s átjárja a világot, nem anyag szerint terjedve szét benne, de hatása által." Amint látható: maximális mértékű vallásszabadság. Mintha csak a sors űzött volna Morusszal tréfát, könyvének megjelenését követően alig egy esztendő múlva, 1517-ben Luther már meg is jelenik a színen. Mondanom sem kell talán, hogy Európában nyoma sem volt a Sehol-szigetiek toleranciájának. Itt tűzzelvassal irtották az eretnek tanokat, s mindenki erőszakkal kívánta meggyőzni a másik felet Nem okultak Utópia példájából, ahol a szelíd meggyőzés eszközével sokkal nagyobb sikereket tudtak elérni. Nos, ennyit ízelítőül Utópiáról, arról az országról, amelyet Thomas More megálmodott magának. Könyvét a hozzá hasonló álmodozók évszázadokon át előszeretettel lapozgatták, sőt olyanok is akadtak, akik az ő hatására tollat ragadtak s egy újabb Utópiát írtak, természetesen más cím alatt. Csak néhány név, találomra: Campanella, Francis Bacon, Harrington, Bolzano, Owen, Fourier stb. Marx Károly is — jóllehet soha nem rejtette véka alá az utópista szocialisták műveivel kapcsolatos fenntartásait — nagyra értékelte Thomas More könyvét, s gondolom tanult is belőle. LACZA TIHAMÉR 16
